Mondd meg nékem, merre találom…

Asztalfiók

július 5th, 2017 |

0

Novotny Gergely: Okos úr

 

hangjáték

 

Hangok:

Az úr
Terka
A nyomdász
A nyomdász felesége

 

Úr:              Szerszámcsattogás. Lószerszám. (szerszámcsattogás) Patkók. Patkók csattogása a kövön. (patkócsattogás) Dobogás. (dobogás) Hallod, Terka? Te kis ostobám? Rohannak a lovak a puha fűben. (rohannak) Végig a mezőn, ott ahol vége az erdőnek, az erdő szegélyén. És mi megyünk ott, miénk ez a parádés lovaglás, előre hajlunk és zörögnek a lószerszámok, dobog a lovak lába, megremegnek a bokrok, térden állva várja sorsát a fűszál, ijedezik a vadszegfű, hátát görbíti a vakondtúrás és a lilába borult hegyek fölött a kék ég leereszti a függönyt. Érted? Kis buta. Azzal a szép kis tök fejeddel. Bekeretezi, érted? Tudod, mit jelent az, hogy bekeretezni? Megmagyarázom neked. Itt középen van a lényeg, érted? Ezek mi vagyunk. Az urak, akik szépen felöltözve, csillogó és drága ruhákban nyargalunk a drága lovakon. Ez van középen. Ez a legfontosabb, ez a fő csoportozat. A közvetlen környezet, a remegő füvek és az ámuldozó ég bekeretezi. Érted ezt, Terka? Kis butám, kis rabszolgám, ne reszkess, csak szépen tedd a dolgod. Úgy ni. És hallgasd, amit beszélek, mert tanulhatsz belőle. Mert én vagyok az okos úr a többiek között. Mert a többi disznó, meg erőszakos, meg buta, meg tompa, meg kegyetlen, meg szeszélyes. Válaszolj, az istenit, nem én vagyok még mindig a legjobb ezek között?
Terka:         De igen, te vagy, uram.
Úr:              Félsz?
Terka:         Igen. Félek, uram.
Úr:              Utálom a félelmet. Nyálkás, ragadós, eltereli a figyelmet, ha elmúlik, akkor érzed, hogy csupa fölöslegestől féltél, kúszik a félelem, mint a szederindák, és tüskés hajtásai a nyakad köré fonódnak, aztán, amikor hirtelen leszakad, akkor tudod meg, hogy semmi sem volt. Kis buta Terkám, el tudnád felejteni egyszer a félelmet?
Terka:         Nem tudom, uram.
Úr:              Mert a félelem meghamisítja ezt a világot. Jaj, az állásom, jaj, a kenyerem, jaj, a lecsúszás, jaj, a szűkösködés, jaj, megvernek. Mi lesz velem? Undorító. És akkor már nem meri bevallani az egyszerű dolgokat, hogy mit lát, hogy mikor örült igazán életében, hogy milyen ember, hogy kiket szeret, hogy merre menne legszívesebben, csak fél, és a félelme undorító, és fölösleges tárgyait maga köré rakja, szorosan, hogy ne láthasson ki mögülük. El tudnád felejteni egyszer a félelmeidet, Terka?
Terka:         Nem tudom, uram.
Úr:              Szerszámdörgés. Hallod? Újra zörögnek a szerszámok. Dobognak a lovak. Lópatacsattogás. És ti, a te fajtád, a rongyosok, a kiszolgáltatottak ott állnak a bokrok mellett, az erdőszélen. Reszkettek a rongyaitokban, kis fázó emberi állatok, és megvilágítja a tájat a délutáni nap. A mezőt, a füveket, a vakondtúrást, a fecskét, a katicabogarat, és minket ott középen, az úri rohanásunkban, és titeket nyomorultakat, megfertőzve a piszoktól, szegénységtől, névtelenségtől, butaságtól, kiszolgáltatottságtól. Az egész gyönyörű képpé áll össze. A nyomorultak förtelmes állapota nem zavarja a kép összhangját. Érted, kis butám? Ne süsd le a szemed mindig, hallod? Válaszolj, ha kérdezlek.
Terka:         Nem tudom, uram. Nem tudom, mit akar mondani.
Úr:              Semmi különöset, semmit, te kis eltévedt virágom, csak azt, hogy felejtsd el egyszer a félelmet és legyél velem olyan kedves, mint valakivel lennél, aki nem az urad, csak egyszerűen szereted. És nem gondolnál rá, hogy az az ember kivégeztethet, tőle függök, mi lesz velem, ha megharagszik, azért kell szeretnem, mert tőle függ az életem. Na, mi van veled? Mit bámulsz?
Terka:         Nem tudom, uram.
Úr:              Eh, mit bíbelődöm itt veled? Dobognak a lovak. És ha a fű között kőhöz ér a patkó, szikrát vet. És görnyedeznek a nyomorultak, várják a verést, a parancsot, az alamizsnát. Hányan vannak már megint odakinn?
Terka:         Sokan, uram.
Úr:              Sokan. Elernyedek a fáradtságtól, ha erre gondolok. Megint a sok kis büdös. Mindig kérnek, és egymás ellen áskálódnak, és túl akarnak járni az eszemen, és szánalmat akarnak kelteni, hogy segítséget kapjanak tőlem. Undorító. Terka.
Terka:         Igen uram.
Úr:              Hajolj meg. Mondtam valamit. Nem érted?
Terka:         Nem értem.
Úr:              Mit lehet ezen nem érteni? Meg kell hajolnod, hogy lássalak meghajolva. Ne csak ezt a szemlesütést, ezt a teleholdat, ezt a napraforgó virágot, ezt a tavaszi búzakalászt, hanem lássam a veteményt a maga teljes őszi szomorúságában is, mikor jönnek az aratók és az érett kalászok gazdagságukban szomorkodva meghajolnak és kiszolgáltatják magukat. Nem hallod?
Terka:         Hallom, uram, de nem értem.
Úr:              Mit nem értesz?
Terka:         Igen, uram, de most itt ülök szemben veled, és most nem is tudom…
Úr:              Várjál. Majd valamit kitalálok. Ott a lábnyom a padlón. Valamelyik mocskos. Vagy én voltam? Lehet. Ki tudja? Nem fontos. Ott az a lábnyom. Hajolj le és sikáld. Míg el nem tűnik. Térdelj le. Ezt már érted, mi? Takarítani. Ezt már érted. Ez már világos. Addig kefélni, míg ez a lábnyom el nem tűnik. Érted?
Terka:         Igen, uram, értem.
Úr:              Közönségesek, mint a hangyák. Kis hangyaemberek. Te is és azok is ott kinn. Ott várnak a bajaikkal. Bajaik. Miféle bajaik lehetnek a hangyaemberkéknek? Sokan vannak, egyformák, senkik. És nem lehet bajuk, mert egy senkinek nem lehet semmiféle baja sem. Először valakinek lenned kell, hogy törődjenek a sérelmeiddel. Mert aki uralkodik, aki már valaki, annak minden lélegzetvétele fontos, annak fontos a reggelije, a kedve, annak ismételgetik a leghülyébb mondásait is, annak fontosak a sérelmei, annak fontosak a sértődései, de ezeknek a hangyaemberkéknek semmijük nem fontos, sem a haláluk, sem a szenvedésük, sem az okos vagy buta mondataik, sem az igazságuk, sem az igazságtalanságuk, semmijük. Miért hagytad abba?
Terka:         Már tiszta, uram.
Úr:              Mutasd.
Terka:         Tessék, uram.
Úr:              Hol volt?
Terka:         Itt volt, uram.
Úr:              Ott?
Terka:         Nem, uram, itt.
Úr:              Még látszik. Sikáld tovább.
Terka:         Igen, uram.
Úr:              Hajolj közelebb. Akkor még mindig látod, hogy ott a lábnyom.
Terka:         Igen, uram.
Úr:              Mert nem érti, hogy a hajlott embereknek ez a tartása, a hátuk görbülete beletartozik a mi emberi tájunkba, mint a hegyek púpos vonala, ezért kell valaminek születni, vagy ha nem született a szerencsétlen, akkor valamire törekedni, hogy fontos legyen, mert különben minden jelentéktelen, amit mond és ami történik vele, mint a hangyák, mint a hangyaboly, amibe belerúgok, így ni, hogy repüljenek szét és taposom, és nevetek közben, és ki szólhat nekem ezért, és ki törődik az ő pusztulásukkal, és ki törődik velük, és kinek jut eszébe, hogy a védelmükre keljen, ha én széttaposom őket, így ni, a nyomorultakat.
Terka:         Uram, ne bántson.
Úr:              Hozzád értem?
Terka:         Megrúgott, uram.
Úr:              Ülj le. Ne törődj vele. Baleset. Játék volt. Fáj?
Terka:         Már nem, uram.
Úr:              Szép kis Terkám. Nem érted. Nekem is fáj. Miért nem ülsz egyenesen?
Terka:         Egyenesen ülök, uram.
Úr:              Vissza akarsz rúgni? Mondd. Szeretnél visszarúgni?
Terka:         Nem értem, uram.
Úr:              Csak azt kérdem, hogy ha tehetnéd, visszaadnád-e a fájdalmat, amit én okoztam?
Terka:         Nem értem, uram. Nem tudok válaszolni.
Úr:              Ez a csönd a ti menedéketek. Mert az ember nem tudja, hogy mi van a hallgatás alatt. Így folyik le a sok nyomorult kihallgatás. Mert a kegyeket, a hatalom kegyeit keresi mindenki, hogy előnyösebb helyzetbe jusson és bármit mondanak, beszennyezi, hogy akarnak vele valamit. A kis férgek előnyös helyzetbe akarnak jutni. Na, küldd be azt a nyomdászt.
Terka:         Igen, uram, de sokan várnak.
Úr:              Mindegy. Engem ennek a nyomdásznak a hiábavaló konok butasága érdekel. Aztán, ha beengedted, menj át a másik szobába és hallgatózz. Abból tanulsz.
(ajtónyitás, -csukás, lépések)
Úr:              Na, gyere csak, gyere. Téged kérettelek először. Te nyomdász vagy, értesz a betűmetszéshez, és ez valami hatalmas ügyesség lehet, mit tudom én, hogy micsoda. Csak érzem azt, hogy ezekben a megtanulható ügyességekben van valami erő és hatalom. Csak az a bajotok, ti szerencsétlenek, hogy ezt a hatalmat nem tudjátok a magatok javára fordítani, hanem mindig az úri akaratunk rendelkezésére kell bocsátanotok. Érted, nyomdász?
Nyomdász: Értem, uram.
Úr:              Mert a legnyersebb erő és a legegyszerűbb ösztönök támogatják a tudományokat, hogy azok fegyvert adjanak a kezébe. Nem igaz, nyomdász?
Nyomdász: De igaz, uram.
Úr:              Elmélkedtek és ügyeskedtek, és azt hiszitek, hogy isteni a tudásotok, de a munkátok eredményét kivesszük a kezetekből, és a legegyszerűbb feladatok szolgálatában használjuk föl. Na, mit bámulsz?
Nyomdász: Okosan beszélt, uram. Úgy van.
Úr:              Voltál a tanácsban?
Nyomdász: Voltam, uram.
Úr:              Megtáncoltattak?
Nyomdász: Beszéltek, uram.
Úr:              Na, bővebben, bővebben. Meséld el, hogy volt. És ne szépíts semmit. Ismerem a többieket. És tudod, hogy tőlem nem kell félned. Na, rajta. Egymás után.
Nyomdász: Bemegyek a terembe, uram, és ott ülnek végig a hosszú asztal mellett. Nehéz szag, elhervadt szederindák, zsíros gondolatok. A képük komoly, mint a kutyáké. Megfigyelte, nagyságos uram, hogy milyen komoly képük van a kutyáknak?
Úr:              Nagyon jó, csak folytasd.
Nyomdász: Ne higgye, nagyságos uram, hogy szórakoztatni akarom. Panaszkodom, érti? Panaszkodom.
Úr:              Ne magyarázz, csak beszélj.
Nyomdász: És a palástjukon gombok, megvert cselédek sírása, kenetes beszéd, áskálódások, a prémgallérok mögött jeges udvar, ott fagyott meg a megesett lány a kisgyerekével. Érti, nagyságos uram, ott ül a buta emberi hatalom, sorsom, sokak sorsa, kenyere, asszonyom kendője, ott ülnek sorban, néznek, és megszólal a főkenetmester, hangjában harangkondulás, végzet, sötét felhők, kegyetlen intézkedés, sekrestyések engedelmessége, képmutatók megbotránkozása, megbotránkozás, ünnepek menete a díszhintóban, miközben nyomorgók és betegek a fal alatt sebüket vakarják, ünnepi kinyilatkoztatás, selyemzászló, míg elesetteket kergetnek ki a városfalon túlra. Hangjában tömjénfüst, körmenetek pora, kegyetlen isteni illat.
Úr:              Egyszerű. Ismerem. Csak folytasd.
Nyomdász: Azt mondja fenségesen, hogy szállj magadba, és az igazságot mondd. Az igazság meg ott remegett bennem meztelenre levetkőztetve, nem tapadt hozzá semmi, átjárta az északi szél, úgy állt ott, mint Szent János kútjának egyetlen csésze kristálytiszta vize.
Úr:              Jó, csak mondd, de ők mit akartak, és te mit akartál.
Nyomdász: Ők az igazságomat meg akarták ölni, én pedig meg akartam védeni. Az igazságom pedig az volt, hogy a törököt ne úgy írják egyszer, hogy török, másszor hogy tewrewk, hanem mindig egyformán, és az egyszerűbbet választva úgy, hogy török. És ezt tiszta szívvel mondom és meggyőződéssel, mert az isten egyszerűnek és áttekinthetőnek alkotta a nyelvet és a helyesírást, hogy az emberek megérthessék egymást, és mondom nekik, hatalmas uraim, nagy áldozatot hoztam értetek és a gyülekezetért, hogy ide jöttem, hogy itthon szolgáljam a művelődést, lelkek fejlődését, és ne kinn keressem a sok pénzt megbecsült kézi munkával, de úgy legyen meghallgatásom az égben és  nyugalmam itt a földön, hogy a meztelen igazságért harcolok, hogy ne hol így, hol úgy írják, és ne tewrewknek írják, hanem írják mindig egyformán egyszerűen töröknek.
Úr:              Erre mit válaszoltak neked?
Nyomdász: Erre fölkelt a főmedve, a disznózsírkanalazó, aki nemrég még arról volt híres, hogy nyelés nélkül tud leönteni egy korsó bort a torkán, de az utóbbi időben átállt főigevigyázásra, azt mondja, idegenbe szakadt testvérünk, téged ide nem hívott vissza senki, ne próbáld itt terjeszteni a nyugati átkos, piszkos, könnyelmű és züllött módszereket, az ártatlan és engedelmes népet ne próbáld az újfajta írásaiddal megrongálni, amit a nagytudású mesterek száz évvel ezelőtt megírtak, azt te ne próbáld megváltoztatni.
Úr:              Ráismerek a zsiványra. Folytasd.
Nyomdász: Aztán a másik állt föl. A vékony, hosszú, beesett arcú, szakállas. Azt mondja, te nyomdász vagy, a nyomdász dolga nem az, hogy megbírálja a szavakat és a helyesírást, hanem az, hogy kinyomtassa. Te túlléped a hatáskörödet, ami isten ellen való vétek. Mire mondom neki, mindegy, hogy ki vagyok, az igazság beszél belőlem, ne nekem higgyenek, hanem az igazságnak. Mert, ugye, arra nem vették a fáradságot, hogy megcáfoljanak engem, csak a személyemet támadták. Erre feláll a kis kövér, a mekegő hangjával. Minden második szavánál végigsimítja a kis izzadt haját, mulatságos figura, de akkor a hivatali tekintély magaslatáról a végzet mekegett rám, azt mondja: Miért jöttél ide? Ha ott jó dolgod lett volna, ott maradtál volna. Azt hitted, hogy ami ártatlanságunkba belepiszkíthatsz, és megronthatod a helyesírásunkat, amit a mi szeretett őseinktől örököltünk? Nem, uraim, mondom én nekik, én ott művelődtem és megtanultam a tisztánlátást a nyelvtanban és a helyesírásban, és most ezzel a drágán megszerzett világossággal akarom a hazámat gazdagítani. Mire felkelt a gyülekezet vezetője, kiátkozásokban és kenetességekben megedzett hatalmas úr, csendre intette a többieket és a csendben úgy kongott a szava, mint a régi lekvárfőző rézüst, ha kimosva használat után ledobják a pincébe, és a mélybe vágott nyirkos kőfalak visszhangoznak, azt mondja, meg kell büntetnünk azt, aki a mi tiszta igéinket megrongálja, aki el akarja pusztítani őseink nyelvét, fel akarja forgatni helyesírásunkat, meg akarja változtatni a mi szeretett tanítóink bölcs szavait.
Úr:              És neked volt még szavad?
Nyomdász: Nem volt, uram. Csak kifordultam és magamban fohászkodtam az istenhez, hogy ne hagyjon ekkora égre törő arcátlanságot. Hogy ha az ő akarata, hogy az emberek emberi nyelven beszéljenek egymással, és írásban közöljék az ő tanításait, akkor ne hagyja, hogy ezek a tekintélyes hazugok meggyalázzák ezt a magasztos eszközt.
Úr:              Paták.
Nyomdász: Mi az, uram, hogy paták?
Úr:              Paták dobogása a pázsiton. Végig, ahogy rohannak az erdőszélen.
Nyomdász: Nem értem uram.
Úr:              Mit nem értesz ezen? Lovak, hátukon lovasokkal rohannak végig a pázsiton, dobog a lábuk, a rongyosok meg ott állnak és hajlonganak, és az egészet bevilágítja a délutáni nap. Mit lehet ezen nem érteni?
Nyomdász: Nem tudom, hogy mért mondja a nagyságos úr, hogy mit akar vele mondani.
Úr:              Mert igaz. Hát dobogtak paták a földön? Nem? Dobogtak vagy nem dobogtak?
Nyomdász: Ha nagyságos ú mondja, akkor dobogtak.
Úr:              Mégse mennék ölre érte senkivel. Ha a nagyságos fejedelem azt mondaná, hogy nem dobogtak, hát nem dobogtak, mit érdekel engem. Nem igaz?
Nyomdász: Hát nem igaz, nagyságos uram. Most már látom, hogy mire akar kilyukadni.
Úr:              Ne komázz velem, te.
Nyomdász: Ha azt akarja, nagyságos uram, hogy egy jottányit is engedjek az igazságomból, akkor téved, mert nem engedek.
Úr:              Bolond vagy te. Tartsd meg magadnak az igazságodat, minek kell azt másokra tukmálnod?
Nyomdász: Hogy bujkáljak vele, mint valami szégyellni valóval?
Úr:              De a helyesírás igazságáért akarsz szenvedni?
Nyomdász: Nincs helyesírás, igazság van. És arra kérem nagyságos uramat, hogy segítsen, ne pedig az üldözőim közé álljon, akikről maga is tudja, hogy milyen emberek.
Úr:              Menj haza és gondolkozz, és rám ne számíts. Hallgass, dolgozz, ügyeskedj, és ne beszélj bele abba, ami nem tartozik rád.
Nyomdász: Az úr is velük tart. De én az istennel tartok és az igazsággal, és nem engedhetek.
Úr:              Jól szórakoztattál, te nyomdász, de most aztán takarodj ki innen, de gyorsan, mert ha elment az eszed, azon nem tudok segíteni.
Nyomdász: De uram, ezt a tehetségemet az isten adta, és nem ezek az urak, és ezt az isten adta tehetségemet és tudásomat az ő szavukra nem adhatom el.
Úr:              Mondtam, hogy ki innen. De gyorsan. És jól gondold meg. Az örök igazság csak áldozatot követel, de nem véd meg, mert gyenge.
Nyomdász: De akármilyen gyenge, mégis végül győzni fog.
Úr:              De te nem éred meg, és nem kapsz belőle semmit.
Nyomdász: Uram, megyek. Ha tud, segítsen, ha nem tud, akkor sem tudok megváltozni.
Úr:              Elég volt. Kifelé.
(ajtócsapódások, lépések)
Úr:              Nyomkodd meg a vállam. Lejjebb. Kicsit följebb. Finomabban.
Terka:         Így jó?
Úr:              Igen. Most aztán folyamatosan, ritmikusan. Ha jól emlékszem, apádat karóba húzták.
Terka:         Igen. Jól emlékszel, uram.
Úr:              Mikor is történt?
Terka:         Négy évvel ezelőtt.
Úr:              Arra már nem emlékszem, hogy apád mit követett el.
Terka:         Semmit. Csak akkoriban Perényi úr csak úgy tudott elaludni, ha karóba húzott jobbágy ordított az ablaka alatt. Szent Vince napján, hideg volt, apámra esett a választás, az ég legyen irgalmas neki.
Úr:              Hm. Szép tiszta havas éjszaka. A meredek várfalak feketén emelkednek ki a hóból, az erdőben a csupasz ágak olyanok, mint a félénk várakozás, hiába van hideg, nem fagy meg bennük a bizalom, varjúcsapat száll el a vár felett, az úr ablaka alatti dombon kis fekete pont, nem zavarja az összképet, a szépen megrajzolt táj a jelenettel tetszhet a díszítő hajlamú atyaúristennek.
Terka:         Itt fáj?
Úr:              Mért fájna?
Terka:         Mert úgy rángatódzik uram.
Úr:              Nem, nagyon jól csinálod. Csak azért rángatódzom, mert nevetek. Nevetgélek magamban. Csak folytasd. És anyáddal aztán mi lett?
Terka:         Őt aztán egy évvel rá égették meg mint boszorkányt, mert hogy mindig magában motyogva ment végig a falun. Átkokat mondott, ráolvasásokat, akkoriban már nagyon rosszul látott, és üveges szemmel nézett azokra, akikkel találkozott, így aztán boszorkánynak hitték. Meg akkor jött az ínség is, meg tavasszal a kolera. Őt okolták. Tavasz volt, virágoztak az almafák, éjjel vertek föl minket álmunkból, és hajnal lett, mire megégették. A máglyát tavalyi tölgyfa finomrőzséjéből rakták.
Úr:              Vaskos vályogfalak, szalmatetők, kemencék, népművészet. Amott a kemencét fűtik, ott egy máglya ég. Összeáll a díszítő virágfüzér. Szeretem, ha nyomkodod a vállam, de most abbahagyhatod. Hálás lehetsz nekem, kislány, mert megmentettelek. De azért tudod, hogy bármikor megtehetem veled. Te kis szegény. Kis nyomorult. Félsz, mi?
Terka:         Igen, uram, félek, de lehet, hogy nem fogok mindig félni.
Úr:              Nem tudom, mit akarsz ezzel mondani. Ha lázadást jelent, akkor jobb a félelem. Lovagolok a réten és dobognak a paták. Küldd be azt az asszonyt. Beszélni akarok vele. Te meg menj ki és hallgatóddz, mert abból tanulsz. Hallgatsz engem, meghallod a finomságomat és a műveltségemet, és attól te is csiszolódsz, kis buta paraszt gyémántom.
(ajtócsapódások, lépések)
Kis folyamdörzsölte kavics. Talán nem is tudod, hogy valamikor apámtól menekültem, és akkor hajnalban a folyóparton kavicsokat szedtem, veszélyes sima kavicsokat. Beszéljen, asszonyom. Tudja, hogy kedvelem magukat. Csak beszéljen. Mi, akik a teremtő akaratából hatalmasak vagyunk, ezekben a könyörgésekben élvezettel tapasztaljuk saját jó helyzetünket. Ne zavartassa magát, beszéljen.
Asszony:    A papok, tudósok, meg az írásszakértők meg akarják ölni az uramat, nagyon félek. Pedig az uramnak igaza van. Ő jól tudja a helyesírást. Amerre jártunk, tudósok is meghallgatták, és nem olyan ember, aki hamis dolgot hirdetne.
Úr:              Szereti az urát?
Asszony:    Szeretem, uram.
Úr:              Mit szeret azon az izgága kis vékony emberen?
Asszony:    A nagyságos úr nem ismeri. Nagyon szeret minket, a családját, és nagy tudós. Mikor gazdagok voltunk, felöltöztetett bennünket. A falu alatt a kendert verték a többi asszonyok, nekem meg jó dolgom volt. De ez nem minden, mert nem tudom én azt kimondani. Nem szép, hogy ilyesmit kérdez tőlem a nagyságos úr.
Úr:              Akkor arról beszéljen, mi történt otthon, hogy viselkedett.
Asszony:    Kezébe vette a B betűt, azt a szépen cifrázott iniciálét, sosem bántotta a betűket, a gyerekeknek sem engedte, hogy megközelítsék. Még azt hittem, hogy csak nézi, de aztán azt a gyönyörű kiszedett oldalt kézbe vette, bal kezébe, mert balkezes szegénykém, nem tudja azt az úr, mit jelent, ha ő egyszer bal kézbe veszi a betűket, istenem, pedig bablevest főztem ebédre és szereti, és a gyerekek is a játékban nem téptek el semmit, és Karcsika úgy jött haza, hogy anya, ma jók voltunk, délelőtt segítettünk a kőműveseknek, mert, ugye tudja, hogy a Szentháromság utca végiben építkeznek. Nekünk is építettek valaha, és hogy folytassam, fogta szegénykém bal kezébe az öntőformát, és én kiáltani akartam, hogy Miklós, ne nyúlj hozzá, mert megbánod, hiszen ő bánja meg legjobban, ha elfogja az indulat, és nem tud uralkodni magán, de már késő volt, és aztán rugdosta körbe a szétszóródott öntvényt, aztán a kinyomtatott lapot nézte, amit már előzőleg kinyomtatott, féltem, hogy azt is összetépi, és ahogy nyitva volt az ajtó, ablak, világos volt benn a szobában, csak egy nagy fekete légy került be, döngött, ő meg nézte a papírt, isten legyen neki irgalmas, de nem tépte össze, aztán megindult kifelé, és mikor meglátott, azt mondta, hogy jó asszony voltál, jobbat érdemeltél volna, de most meg kell halnom az igazságomért.
Úr:              Nem hagyná már abba? Ne sipítozzon itt nekem. Beteg ember vagyok, fáj a nyakam meg a lapockám, és bármilyen nagy a hatalmam, magukon nem tudok segíteni, mert a bajukat maguknak köszönhetik. Hagyja már abba. Ezt a hülyeséget. Kit érdekel a maguk istene, meg helyesírása, meg beszédje. Ha a férje nyomdász, nyomtassa azt, amit odaadnak neki. Ne akarja a szöveget megjavítani. Aztán vegyen a keresetéből vásárfiát maguknak.
Asszony:    Maga is az ördögökkel tart, nagyságos uram? Ezt nem gondoltam volna az úrról.
Úr:              Tartok én a fenével. Ismerem én azt a képmutató bandát, tudom én, hogy milyenek, de mit kell megváltoztatni? Ilyenek voltak és ilyenek lesznek, és így van megírva már a Bibliában is. Fejjel mennek a falnak.
Asszony:    Mondta az én drága uram, ott állt az ablakban és mondta nekem, hogy mindenki ellene van, még a nagyságos úr sem akarja elfogadni az igazságát, de én nem akartam elhinni, azért is jöttem ide, de most már látom, hogy neki volt igaza, és nincs nekünk sehol sem pártfogónk.
Úr:              Ha maguk áldozatok akarnak lenni, akkor ki innen, mindnyájuknak, nekem is hazudoznom kell, hogy életben maradjak, és mit használ az a maguk nagy helyesírási igazsága. Menj ki innen, de ne is gyere vissza, mert elegem volt belőletek.
(ajtócsapódások, lépések)
Jaj, a vállam. Gyere ide, Terka. Úgyis tudom, hogy hallgatóztál. Hol van ez a lány? Hallasz? A te buta tyúkeszeddel talán jobban meg tudnád magyarázni ezeknek a megszállottaknak, mit ér az, hogy igazam van, meg igazság. Így kell viselkednem és ezt kell mondanom, hogy jól menjen sorom, és ne bántsanak. Csak nem fogja mindenét kockáztatni azért, hogy tewrewk-nek írják vagy töröknek? Ma ezt mondjuk fontosnak, holnap azt, ma így írjuk, holnap úgy, és mit változtat az a lényegen? Meg kell élnünk, és követni kell az igazságok divatjait rugalmasan, könnyedén. Hol van már ez a lány, mert fáj megint a hátam. Gyere ide, Terka, szükségem van rád, és akármennyire szeretlek, megbüntetlek, ha nem jössz.
(lépések)
Már nem tudtam, hol vagy. Mondtam, hogy ilyenkor hallgatózhatsz. Abból tanulsz. Hogy milyenek az emberek, és hogyan kell velük bánni. Hol voltál?
Terka:         Átöltöztem, uram.
Úr:              Átöltöztél? Anélkül, hogy én parancsot adtam volna rá? Különös. Nem gondoltam volna. Miféle merész játékosság, Terka?
Terka:         Nem tudom, uram minek nevezi. Felvettem a régi ruhám.
Úr:              Megbolondultál, Terka? Azt a ronda régi rongyot? Amikor én elárasztottalak szép új ruhákkal? Szeretem az ilyen kis bolondságokat, de csodálkozom rajtad, Terka. Mutasd magad. Állj közelebb. Fordulj meg. Szép vagy ebben is, de ezek szánalmas rongyok. Mit akarsz ezzel, Terka?
Terka:         Semmit, uram. Ezek az én ruháim, uram.
Úr:              Amit én adtam, azok nem jók neked?
Terka:         Jók uram, de nekem nem kellenek.
Úr:              Micsoda? Kötekedni akarsz velem? Nem félsz te tőlem, Terka?
Terka:         Félek, uram, de már kezdek úrrá lenni a félelmemen.
Úr:              Nevetséges. Mit akarsz ezzel a ruhával? Ebben a rongyban akarsz idejönni hozzám, és ebben akarod a hátamat nyomkodni?
Terka:         Nem, nem akarom többé, uram.
Úr:              Furcsa ez a délután. Kinn szekerek zörögnek és verebek csiripelnek. Nem szeretem sem a szekérzörgést, sem a csiripelést. Lázadás. Elszemtelenednek a zajok. És ha már így van, nevetek rajta. De mi van veled, Terka? Egyszerre bátor lettél és szemtelen? Bátorítani szerettelek volna, de nem így. Nevessek rajtad, Terka, mint a verébcsiripelésen?
Terka:         Megteheti, uram, én azt nem tudom megmondani. De én elmegyek, uram.
Úr:              Hová mész? Hova mehetsz, te szerencsétlen? Ennél jobb helyet nem találhatsz.
Terka:         Találhatok, uram. Mert nem ez az én helyem. És aki idegenben van, az nincs jó helyen.
Úr:              A vesztedbe rohansz, te őrült. Itt maradsz, és nem mozdulsz egy tapodtat sem. Megkötöztetlek és bezáratlak, ameddig meg nem jön az eszed. Na, jól van. Várjál. Nyugalom. Nincs semmi baj. Beszélj. Mi bajod van? Hova akarsz menni és miért és ki biztatott föl?
Terka:         Nagyon egyszerű az, uram. Nagy víz ez az élet, hullámos, égből és hegyekből lezúduló áradat, és aki nem száll csónakra vagy tutajra, az elveszett. Aki kőbe kapaszkodik és azt hiszi, hogy ott biztonságban van, azt elsodorja a víz, az éles sziklák között megforgatja az ár és összetöri. Aki bezárkózik, az a zárt helyen fullad meg, mert az ellenség elől akart elzárkózni, de saját magát zárta be. El kell mennem, mert csak az fog megmenekülni, aki megtalálta a csónakot és a tutajt, és ott könnyűnek kell lenni, teher nélkül, kincsek nélkül, rongyos ruhában, mert abban a csónakban minden teher sok, és minden cifraság fölösleges.
Úr:              Mi ez?
Terka:         Nem értem, uram, hogy mit kérdez.
Úr:              Mi ez a badarság, amit itt összehordasz a vízről, meg a kövekről, meg a csónakról. Hol van itt víz, és hol van itt csónak?
Terka:         Ne haragudjon, uram, nem akarom megsérteni, de akinek úgy rendeltetett, az nem látja meg a vizet, csak amikor már az aljáig ér és fulladozik, és nem ismeri föl a veszélyt, csak amikor már az áradat elvágta a menekülés útját.
Úr:              És ezért a zagyva babonáért akarod elhagyni a kényelmedet és a biztonságodat?
Terka:         Bocsásson meg, mindenért nagyon hálás vagyok, és tudom, hogy az úr bölcs és el fog engedni, mert én itt csak reszketek a félelemtől, és lenn várnak azok, akikkel együtt megyünk, hogy megtaláljuk a tutajt vagy a csónakot, és tanuljuk a himnuszokat, hogy majd énekeljünk, mikor az áradat mindent elönt.
Úr:              Ez valami szekta vagy micsoda?
Terka:         Csupa szegények, uram, de mihozzánk, szegényekhez szállt le az igazság.
Úr:              Na, elég volt ebből a badarságból. Takarodj be a szobába, és ott maradsz.
Terka:         De az én uram mondta, hogy merhetek és bármikor elmehetek, amikor akarok.
Úr:              Buta vagy. Merhetsz engem szeretni és nekem szolgálni. Azt merheted. De nem merhetsz velem ellenkezni. Mert az nem merés, hanem lázadás és szemtelenség. Értetted?
Terka:         De uram, te mondtad, hogy kövessem a természetemet. Őszintén és igazán.
Úr:              Kövesd, ha jó irányba megy. De nem, ha ilyen marhaságokat találtok ki. Itt maradsz, és ha meg mersz szökni, akkor visszahozatlak és rettenetes véged lesz, figyelmeztetlek.
Terka:         De uram mindig arról beszélt, hogy felszabadított engem.
Úr:              Ne okoskodj, az nem neked való. Az okoskodás nekem való, hogy bármit teszek, megmagyarázzam. A te eszed arra legyen való, hogy engedelmeskedj. Paták dobognak, érted?, paták. A kényszerűségek patái döngölik ezt a földet. És én vagyok a te kényszerűséged.
Terka:         De uram, a mi igazságunk, mint a nyomdász igazsága is, örök égi igazság, és az győzni fog, mert az ég nem akarhat mást.
Úr:              Csönd legyen. Három napra bezárlak és ott majd gondolkozhatsz. Nem véd meg a ti egetek, meg az örök igazságtok. A nyomdásznak is vége lesz, és neked is véged lenne, ha engednélek. Az igazság nagyon jó arra, hogy fecsegjünk róla, de nem arra, hogy aszerint éljünk. Ez a ti szerencsétlen együgyű igazságtok. Erőtlen. És hiába volt a te anyáddal is, meg az apáddal is, megmentette őket? A fenét mentette meg. Ott ült az elérhetetlen magas trónján, és gyönyörködött a lángokban, és szagolta a füstöt, és tetszett neki, és látta, hogy nem bontja meg ennek a világnak az összhangját, hanem nagyon is jól beleillik. Most pedig betakarodsz a szobádba, és nem mozdulsz három napig.
Terka:         Nem akarok, uram.
Úr:              Vigyétek be. Az élet áradó özönvize, meg a helyesírás! Nem tudom, mi van ma ezekkel. Nem veszik észre, hogy a hatalom dühödt paripái dübörögnek végig ezen az áldozatokkal díszített világon, és ezen nem lehet változtatni? Az örök igazság a gyengék menedéke. Belekapaszkodni abba, hogy valamikor igazságot tesznek. Azok beszélnek így, akik rabszolgák, kiszolgáltatottak, akik parádés áldozataikkal díszítik ezt a világot. De az okosok és erősek fütyülnek az örök igazságokra, ők csak azt nézik, hogy miből lehet megélni. Majd megtanulod ezt, Terka és a te égi igazságodat belehímzed egy kendőbe, és azzal integetsz majd nekem, ha lóháton dübörgök végig a mezőn.
Vége

 

Illusztráció: Lovas árnyéka (pixabay.com)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás