Ács József: Kedves Pali, Levente és Mikola! (Levélfa, 16.)
Örömmel látom, hogy az Aranylázálom verseibe sűrített energia némi lappangás után mégis felszínre tört, s köszönöm, hogy Pali körötökbe invitált a nyelvteremtés, a filozófia és az avantgarde összefüggéseit fürkészni. Elétek tárom hát a képet, ami előttem kirajzolódik.
A nyugati gondolkodásban a filozófia diszciplínákra, a tudomány tudományágakra, azon belül szakterületekre, a művészet is művészeti ágakra és irányzatokra bomlott. Az irodalom a gyakorlatban jórészt átalakult propagandaeszközzé vagy üzletté, hogy aztán mindkét téren lassacskán versenyképtelenné váljék. Jellemző létformái ma a divatcikk és a múzeumi tárgy. 1951–ben foglalta össze így Heidegger a helyzetet egy Hölderlin-töredékből kisarjadt írása[1] elején:
„…manapság a munka hajszájában, az előnyök és sikerek utáni vadászat nyugtalanságában, a szórakoztató- és felüdülésipar káprázatában lakozunk. Ahol pedig a mai lakozásban még marad tér a költői számára, és megtakarított idő, ott — szerencsés esetben — az úgynevezett művészettel való foglalkozás megy végbe, akár olvasás, akár hallgatás formájában. A költészetet vagy eljátszott sóvárgásként és a valótlanba való csapongásként tagadják meg, vagy az idillbe való menekülésként mondanak rá nemet, vagy pedig az irodalomba sorolják. Ennek érvényét a mindenkori aktualitás mércéjével becsülik fel. Az aktuálisat viszont a nyilvános civilizatorikus véleményformálás szervei csinálják és irányítják. Egyik funkcionáriusa, azaz működtetője és egyben működtetettje az irodalmi üzem. A költészet így nem jelenhet meg másként, csak mint irodalom.”
Arról is olvashatunk itt, miszerint „féktelen, de ugyanakkor szakavatott beszéd és írás és rádió-beszéd hálózza be a földgolyót.” Pedig igazi behálózásunk évtizedei akkor még előttünk álltak. Mára divat is meg kényszerűség is vezetékeken eregetni a világ csatornahálózatába még a magánbeszédünket is. A hálózatelmélet és a szociálpszichológia vívmányai alapján ellenőrzésre, sőt az események kiváltására és kézbentartására is alkalmas, mégis hálószerte szabadságszimbólumnak tekintett web egyfelől a tudatunkba zár, másfelől valamennyiünket összeköt, de el is szigetel egymástól: atomizál. Még pár évtized és valószínűtlen mesebeszéd lesz, hogy hajdan másként is kötődtünk egymáshoz: molekulákat alkottunk. Most minden ránk tartozik és semmi sem. A háló csövön áradó, mindent alámosó tartalmai úgy forgatnak ki bennünket észrevétlenül, mint az eke vasa a földből a gyökereket.
A jelenkor költészete az irodalomnak is a perifériájára szorult. A tanácstalanság és az udvarias közöny talán itt a legnagyobb. Ahol a nyelv csak eszköz, mellyel a világot működtetjük, ott ezen a zavartan feszengő értetlenségen nem is igen csodálkozhatunk.
Heidegger egyik előadásában[2] Hölderlinnek az anyjához írt levelét idézi, mely a költést „minden foglalkozások legártatlanabbjának nevezi”. A mai fülnek ismerősen csengő gondolat. A költészet teljesen ártalmatlan, mert hatástalan foglalatosság. Puszta beszéd, melynek semmi köze a világot alakító tettekhez. Álom és nem valóság. Szavakkal folytatott komolytalan, tét nélküli játszadozás. És valóban, ekként is művelhető.
Ám Hölderlin egy ugyanekkor keltezett vázlatában a nyelvet minden javak legveszélyesebbjének nevezi. Hogy miért? Heidegger szerint azért, mert éppúgy alkalmas szemfényvesztésre, zavaros és közönséges dolgok szétkürtölésére, mint a lényegi szó kimondására. Ám a lárma és a zűrzavar közepette a lényegi szó gyakran lényegtelennek tűnik.
A nyelv a megértés eszközeként az ember java — tehát birtokolja, rendelkezik vele. Ám eszköz volta létezésének csak következménye. A nyelv elsősorban esemény, ami világot teremt. S csak ahol működésbe jön egy világ, ott van történelem. Ennyiben az ember a nyelv birtoka, a nyelv rendelkezik az ember felett, és nem fordítva.
Hölderlin írta egy töredékében: „Sokat tapasztalt az ember. / Sokat, mi égi, megnevezett. / Mióta egy beszélgetés lettünk / És hallani tudunk egymásról.” Az éginek, hogy szóhoz juttassuk, szóba hozhassuk, meg kell ragadnia, meg kell szólítania bennünket. A szent ajándékozza a szót, s maga a szent jön a szóba. Ha az ég szólítására összeszedetten felelünk, feleletünk sorsesemény.
Így jutunk a nyelvhez, és rajta keresztül a történelemhez — így leszünk beszélgetéssé, a meghallás és a kimondás által. A beszélgetés összefűzi a beszélgetőket egymással, összefűzi őket a szenttel, és a hallgatást is a kimondással.
A filozófia és a költészet rokonok, mert a filozofálás alapfogalmainak sajátsága is az (szemben a tudományos fogalmakkal), hogy nem tudjuk őket felfogni, ha előbb nem ragad meg bennünket az, amit e fogalmaknak meg kell ragadniuk.
A költészet, mondja Heidegger: alapítás a szó által és a szóban. „A maradót kell fel- és megállítani a szétszaggató sodrással szemben; az egyszerűt kell kiküzdeni a zűrzavarból, a mértéket állítani a mértéktelen elé. […] A megnevezés által a létező először neveztetik ki azzá, ami. Így lesz ismert mint létező.”
Nem a költészetet kell tehát a nyelvből megértenünk, hanem a nyelvet a költészetből, mert a költészet a nyelv teremtése.
A költő mindeközben egyrészt az égiek és a nép közé vetve áll, másrészt a múlt és jövő közé vetve. Hölderlin őrületbe hajló sorsa példázza ezt. Ő kora történelmének szűkös jelen idejében merészkedett a javak legveszélyesebbjének, a nyelvnek a forrásvidékére. Abban a nietzschei süket éjszakában, ahol az isteneit elűző ember a hivatását félreértve már maga szab magának mértéket, már nem hallgat, csak beszél, s még nem látja, miként fog rajta az isteni mérték betelni.
Az így értelmezett, magát a nyelvet megalapozó költészet, azt hiszem, a legeredendőbben avantgarde, úttörő tevékenység. Olyan úttörés azonban, mely nem mértékvesztett zajongás: a meghallással veszi kezdetét, a meghallás pedig az odahallgatással, ami nem lehetséges, ha nem teremtünk kellő csendet magunkban. Ma már a csend akadályainak, köztük a világból és magunkból áradó szüntelen beszédnek az elhárítása is embert próbáló feladat. Hogy költészet szülessék, a nyelv puszta eszközlétén, a nyelv teremtette világon, s a nyelven, a nyelv repedésein keresztül kell fülelnünk arra, ahonnét ittlétünk ered, s ahonnét a nyelv is forrásként előtör.
Budapest, 2017. május 25.
A meghívást köszönve, barátsággal:
Ács Józsi
[1] Martin Heidegger: „…költőien lakozik az ember…”, In: „…költőien lakozik az ember…”, T-Twins Kiadó / Pompeji, Budapest, Szeged, 1994, 191–192. o.
[2] Martin Heidegger: Hölderlin és a költészet lényege, In: Magyarázatok Hölderlin költészetéhez, Latin Betűk, Debrecen, 1998, 35–51. o.
Illusztráció: Ács József
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
