Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

július 5th, 2018 |

0

Nagyatádi Horváth Tamás: Az udvarkertész

 

Július másodikán töltötte volna be ötvenedik életévét örökös szerkesztőnk – Prágai Tamás.
Emlékét műhelyünk többféleképp őrzi s törekszik ezután is – tanulmányokkal, összeállításokkal – megőrizni. Az elsőkötetes szerzők könyveinek megjelentetésére alapított Prágai Tamás-díj első négy kitüntetettje neki szentelt alkotással tiszteleg emléke előtt. Egymás utáni napokon közöljük prózájukat, versüket.
Prágai Tamás életművének vigyázása – számunkra parancsoló kötelesség… (A szerkesztőség)

* * *

Prágai Tamás emlékére

 

Egy megmagyarázhatatlan hiányérzet gyötörte…
Kint volt most is a nyár felé forduló kertben, tett-vett, bár kimondott dolga nem volt. Körbenézett… Lehetne dolgom, gondolta, és zavarta kicsit, hogy ő most semmittevéssel tölti rohanó idejét. Fejében tennivalók magjai csíráztak folyamatosan, legalábbis így élte meg, ahogy a barackfa sötét lombját nézte. Tafrina jeleit kereste, és mivel nem talált betegségre utaló elváltozást a leveleken, kicsit megrémült magától.
Tennem kéne valamit, gondolta, ami illeszkedik a tervbe. Habár igazából minden aktuális teendővel készen volt, és tudta, hogy mehet a dolgára, kifelé a kertből, az emberek városába, nehezére esett mégis, hogy megforduljon és elinduljon a ház felé. Nézte a borsók világos sorát, és távoli képek jutottak eszébe. Megrémült az önmagára való emlékezettől. Nevéhez, arcához adatok társultak, emlékek és képzetek, és forogni kezdett vele a kert.
Még lehetne dolgom itt… Kellene, hogy legyen, gondolta, mert olyan sosincs, hogy nincs mit tenni. Végül mégsem talált kibúvót a maradásra, hát összeszedte a szerszámait és a kerti csaphoz ment. Léptei nehezek voltak, mintha minden harcával végzett volna már. A levelek alól kileső, zöldből hamarosan rózsaszínné változó cseresznyeszemeket szemlélve megfeledkezett egy kis időre arról, ami igazán bántja.
Amikor nem vagyok itt, gondolta, hanem már túl a félelmeken, talán értelmetlenné válik az egyetlen igazi kérdésem. Lehet, hogy a kérdés, a félelem és a válasz kölcsönösen feltételezik egymást… A szerszámoskamrában laknak a felesleges kérdések, mondta maga elé, elmélázva azon, hogy talán beköltözhetne oda, amíg úgy ki nem piheni magát egyszer, hogy már nem lesz, ami kifáraszthatná.
Egyszercsak úgyis szétesek, gondolta, talán pont valahol a komposztgödör mellett, és földdé válok, mire rám talál valaki. Ettől jobb kedve lett, majdhogynem csak dudorászós… Eszébe jutott az a néhány ismerős a városban, akikért érdemesnek találta, hogy odaküzdje magát. Amikor lemossa magáról az izzadtságot és ledől, hogy örökösen kiszívott agya békét leljen az álmok körén, akkor pont kerül minden addigi, folyton csak születőben levő mondata végére.
Egy megmagyarázhatatlan hiányérzet gyötörte, de már nem emlékezett rá, hogy mióta. Mint akinek a világról egy teljes napfogyatkozás az utolsó emléke. Mi lesz, ha nem lesz meg az a közös pont, az a világ összes dolgát összefűző és egybefogó egyetlen közös pont? Talán semmi sem lesz, de ezt már igazából nem is gondolta…

 

Illusztráció: Prágai Tamás (Szilágyi-Nagy Ildikó fényképfelvétele)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás