Virginia Sol: Még mindig vár
Mikor először láttam az öregurat – fekete-cser tacskójával az ölében, mely nyugtalanul mocorgott és türelmetlenül csóválta farkát az elhaladó járművek hangjára – világos, vasalt inget és vászonnadrágot viselt. Olykor végigsimította a kutya hátát, beszélt hozzá; biztosította afelől, hogy az idős hölgy, akit mindketten olyan szertelen gyermeki izgalommal vártak, hamarosan megérkezik. És csakugyan; mikor a busz beállt a megállóba, a hölgy két kézi táskával elsőként szállt le a buszról.
Az öregúr tétovázás nélkül nyújtotta felé kezét, hogy lesegítse feleségét. Az asszony apró volt másokhoz képest. Lassan mozgott és óvatosan. Haját kék, magos kendő fedte; hasonló színű szoknya és fekete mellény volt rajta. Idős arcán óriási mosoly ült, mellyel az urát és a kutyát üdvözölte. Óriási, s mikor ezt mondom, eszembe jut, hogy az az asszonyi arc mennyire vékony és fakó volt, mégis elfért rajta e hatalmas öröm. Kicsi, kerek szemei derűsen nézték párját, s e jelenetet látva — mintha még ott állnának fehérben-feketében az oltárnál, mintha a körülöttük nyüzsgő emberek mind őket tapsolnák, s értük volnának jelen – akaratlanul elmosolyodtam én is. Mennyi emléket idézhet egyetlen pillanat. Mennyi szeretet lapulhat egyetlen pillantásban.
Eztán egymásba kapaszkodva, ballagva megindultak fölfelé az utcában. A tacskó póráza és egy poggyász az öregúr kezében, a kisebb csomag az asszonyéban. Így tűntek el akkor a szemem elől, és utána sokszor még, s minden alkalommal megmaradt bennem az az egy pillanat, az az egy pillantás.
Ma is láttam az öregurat, tegnap is; s a héten mindennap, mikor arrafelé vitt a dolgom. Leültem tőle és a tacskótól pár paddal odébb, s vártam én is, ahogyan ők. Vártam. Vártunk.
Az öregúr most kordbársony sapkát és pólót viselt mellénnyel. A tacskó mérhetetlen nyugalommal feküdt az ölében. Egyszer sem nézett fel az elhaladókra. Fáradtan megcsóválta a farkát, amikor a bácsi megsimogatta a fejét; nem beszélt a kutyához, nem csitította.
A busz a megszokott időben érkezett, nem késett. Elképesztő ember tömeg szállt le, s ki-ki a maga dolgára igyekezvén, még csak egy pillantást sem vetettek az öregúrra a kutyával az ölében. Néztem őket, ahogy ott ültek csöndesen egymás társaságában, s mégis, mintha egyikük se lett volna ott. A tacskó lehunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt, az öregúr pedig az utat kémlelte, mintha egy másik buszra várna, mely késik, vagy tán sosem jön már.
Ahogy a busz elhajtott, a tacskó leugrott a bácsi öléből, majd az idős úr is fölkelt, s lassacskán megindultak fölfelé az utcában. Kettesben tűntek el a szemem elől. S ugyanígy mindennap.
A bácsi, mintha szégyellné inge szaporodó ráncait, pólóban, s mellényben vár minden délután. A fekete-cser tacskó pedig megértő türelemmel fekszik a lábán; nem néz már a buszok után.
Illusztráció: Tacskó (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
