Kádár Sára Hajnalka: Gyermekkorom játékai
(ötven évvel ezelőtt)
Három fiútestvér mellett fiúnak éreztem magam. Sokan azt hinnék, hogy az egy szem kislány a család elkényeztetett szemefénye, hogy körülötte forog a föld meg a világ. Lehet, máshol így volt, de nem nálunk! Az utcabeli fiúbanda rendes tagja voltam — megjegyzem fiúként is viselkedtem –, tán még el is hitték, hogy az vagyok. Anyám nem győzött példázódni azzal, hogy a szomszédék Marikája mindig tiszta ruhában jár, amíg én folyton koszosan, sárosan, maszatosan állítok haza. Édesapám elnézően kacsintott rám olyankor, s megvolt a lelki békém.
Azok voltak ám az igazi játékok! Sárgombócot gyúrtunk, hajlékony vesszőre felszúrtuk, és át kellett hajítanunk a csűr felett. No, ebben nem jeleskedtem, vékony kis karjaim ereje nem bizonyult elégségesnek. Máskor a közelünkben kanyargó folyón szöktettük a lapos köveket, de ebben is lemaradtam. Aztán jöttek a célbadobós játékok. Az első parittyámat édesapám készítette, mert a fiúk nem voltak hajlandóak rá. Valószínű kiváló minősége folytán találtam el én a célt legtöbbször, néha bevallom madarakra is céloztunk, ha nem volt a közelben felnőtt. Másik kedvenc játékunk volt az abroncsozás. Azaz egy drótkarikát ki kellett hajtanunk az utca végéig úgy, hogy ne essék le. És ebben is én bizonyultam a legügyesebbnek. Lassan csorbát ejtettem a fiúk önérzetén, de három testvéremre való tekintettel megtűrtek maguk közt. Ám a pénzezéssel igencsak kihúztam a gyufát, mert legtöbbször az én érmém esett a földre húzott vonal közelébe, és elnyertem a fiúbanda pénzét. Ez megbocsájthatatlan bűn volt az erősebbik nem irányában, ki is hajítottak a csapatból, a testvéreim sem védtek meg, hiszen az ő pénzük is az én zsebembe vándorolt. De nem bírtam teljesen elszakadni tőlük. Ahogy összegyűltek játszani a gyerekek, hopp másztam is fel a nagy körtefánkra, ahonnan kényelmesen nézhettem a játékukat, és bele is kiabáltam segítőkészen. Addig fészkelődtem ott, hogy nagyot reccsenve letört az ág, s én repültem lefele. Szerencsémre sűrű ribizke bokrok voltak alatta, s azokra pottyantam. Kisebb horzsolásokkal, nagyanyám sápítozásával meg is úsztam a kalandot. Aztán egy idő múlva ráuntam csak nézelődni. Mivel rám ijesztett a vén körtefa, hát a hársra másztam fel, jól befészkeltem magam két vaskos ág közé és fütyörésztem. Nem is akárhogyan, jó hallásom volt, s gyönyörűen kikacskaringóztam a legtöbb népdalt. Lett is ebből csetepaté! Nagyanyám nem tűrhette ezt a szörnyűséget. Ha egy lány fütyöl, sírnak az angyalok, mondta, de én biza meg se hallottam. Szólt anyámnak, hogy ne engedje ezt a szentségtörést! De, jó anyám, modernebb felfogású volt, no meg egy kis anyósbosszantás is lehetett a dologban, mert megvédett. Hallgassa csak, milyen szépen fütyöl a leányka. Maga tud-e fütyülni, tette fel neki ravaszul a kérdést. Nagyanyám szörnyülködött, dohogott, s én rendületlenül fütyültem tovább. Kislányok is laktak a szomszédban, de nem szerettem velük babázni, boltosozni. Inkább a kertben leheveredtem a fűre, és olvastam.
Kertünk átnyúlt a másik utcába, csak végigszaladtunk a gyümölcsfák alatt, átmásztunk a deszkapalánkon, s már ott csillogott előttünk az Olt. Éppen ott szakadt két ágra, csodálatos látványt nyújtva, de csak az egyikben fürödtünk, a másik alattomos sötéten vánszorgott. Féltünk tőle, volt benne valami riasztó, no meg a rémmesék, s a mellette álló vágóhíd se vonzott. A másik folyóág csodaszép volt! Girbegurba fák szegélyezték, s az öreg fűzről diadalüvöltéssel ugráltak a mély vízbe az ügyesebbek. Minket még nem engedtek el a szüleink magunkra a folyóra, de elszöktünk otthonról, és sóváran csodáltuk az úszni tudókat. Természetesen bele is mentünk a térdig érő vízbe, ott pancsoltunk a langyos folyóban, s közben ellestük az úszás fortélyait. Még arra is figyeltünk, hogy legalább fél órán át szárítsuk a vizes alsónkat, így sokáig nem tudták meg szüleim. A nagyobbak voltak az úszásoktatóink. Megfogták a kezünk lábunk, hangos számolás közepette meglóbáltak háromszor, és zsupsz, lódítottak is a vízbe. Aztán a partról biztattak úszásra. Az Olt nem volt széles, így egy-két csapkodás után kievickéltünk, de minden tiltakozásunk ellenére újból és újból beledobtak a vízbe. Néhány lecke elég volt, s pár nap múlva már mi kacagtunk a következő tanuló áldozaton. Talán a folyó is velünk nevetett!
Kádár Sára Hajnalka a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Játszó gyerekek (Vajszada Károly felvétele, 1960-as évek, fortepan.hu)
Cimkék: cédrus, próza, voltjelen
