Lajtos Nóra: Versszilánkok vérző gyolcskötése alatt
(Benkő Ildikó: Báránytánc, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2019)
Az idén negyedik alkalommal adták át az elsőkötetes szerzőknek járó Prágai Tamás-díjat, amit 2019-ben a Cédrus Művészeti Alapítvány költészet kategóriában Benkő Ildikónak ítélt oda.
Ritka az az értelmezői pillanat, amikor egy elsőkötetes szerző alkotásait máris úgy vehetjük górcsövünk alá, hogy abban a versírói attitűdöt a megkérdőjelezhetetlen tehetséggel párban szemlélhetjük. Benkő Ildikó Báránytánc című kötete nem csuklógyakorlatok sorozata, hanem a mai líranyelvhez közelítő versek tára, amelyhez szakrális iránytűt kell választania annak, aki szeretne minél közelebb kerülni eme különleges líra élményanyagához. A szinesztéziás (áldott csönd, édes piros) nyitó- és záró sorú Mester című mottóban már sűrítve benne van minden, amelyben az áldozati rítus szerint a bárányfehér mellett a Megváltó (a Mester) vérző Sebként realizálódik.
A ciklikus szerkesztésmód nem hétköznapi formáját választotta a szerző: pontosabban a cikluscímadása az, ami ismét ugyanarra a „megszentelt” ösvényre kalauzolja az olvasót, amelyet a mottó már előkészített a számára. „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” – olvassuk a 130. zsoltár első sorát. Benkő Ildikó egyszerűen annyit tett, de azt bravúros ötlettel, hogy a fent idézett mondatot szavaira bontotta, és azok lettek a kötetciklus címei.
Pál apostolnak a korintusiakhoz írott első levelének parafrázisa az Önvigasz prózaverse (Önhit, Önbizalom: „Reményed alá ugrasz”, Önszeretet; „ezek között pedig a legnagyobb az önszeretet”.)
A ciklus legkiemelkedőbb darabja a Borbély Szilárd halálára írott „szövegfonal”, amint a forma – a versmondatok szavakra, szószerkezetekre bontása és tördelése – ezt példázza. Az Ómagyar Mária-siralom pretextusai („szerelmes fiacskám”, „ó én édes uracskám”) szépen simulnak bele a vers szövetébe. A költemény beszélője ontológiai magányát fejezi ki akkor, amikor azt állítja: „hittem / fonalam leszel / de én lettem / itt hagyott”. A tragikus sorsú édesanya hiánya is jelen van a költeményben: „szemfedőt varrok / anyád helyett”, míg zárásképp lelepleződik a megszólított költőtárs hiánya: „feslik / ez / a / szöveg / mert / nem / vagy / itt / hogy / össze / tart / s / d”.
A vizuál-költemények felé mutatnak a görgeteg és a karácsonyi fény című költemények, amelyek hol „szövegkorong”-okat, hol „versmécses”-t formáznak. Egzisztenciális kérdéseket „boncolgat” a miért nem című vers: „miért kell hogy jobban szeressenek mint a tyúkot ami kettőt tojott”.
„ízekre estek a pil-la-na-tok” (manna) – az idő múlásának visszavonhatatlanságát példázó sorba pedig egy egész életérzés sűrűsödik bele, amely egy csodaszép szinesztéziában oldódik fel: „selyemfű hangok mézén / liliom”. A ciklus végét egyre rövidebb költemények, versszilánkok alkotják, amelyekben az „utolsó nap”, a „szögek” szakrális konnotatív jelentéssíkja jut érvényre.
A kiáltok ciklust nyitó vers (Halkan) erős ellentétet hordoz a szavak szemantikai szintjén, ami az egész szövegblokkot is meghatározza. Így keverednek például a kis-és nagybetűs verscímek, a balra vagy középre zárt sorok. Ezen ciklus darabjai főként ott érik el az értelmezhetőség szintjét, amikor a lírai én képes leválni a szövegről, és a Másikkal együtt határozza meg önmagát: „liliommá / nyílik a / csókod” (Szerepek); „Létedet iszom, hogy én is legyek” (Összefüggés); „Ha majd tárgy leszek, / egyszer elolvasol.” (Versek)
A legerősebb lírai kifakadásnak egy kétsoros mutatkozik: „Ne húzd ki magadat, a szeget, / mely összetart földet és eget.” (Helyed) Ezen kétsoros aforizmába bele van kódolva az egyén azon léttapasztalata, mely szerint nemcsak a mikrokozmoszt, de a világot is uralma alá képes hajtani.
A tanári magyarázat záró sora – „a dal madárrá avat” – Weöres Sándor Egysoros verseinek III. darabja, amit meg is jelöl a szerző („Sándorunk mondá”). A régmúlt igeidő használatát nem indokolja a rímhelyzet sem, ezért azt archaikusnak érezzük, akárcsak a ’kerestetik’, ’találtatik’ (világtalan) szenvedő igeszerkezetet, vagy a ’kéne” (Nem kéne fázni) népies-régies igealakot, illetve a ’rivalog’ szót, amely a Toldi-szótár szerint ’örömzaj’-t jelent.
A Tanítvány vagy? – a címmel együtt számolva – tíz költői kérdés közül a „Mersz-e leásni létünk gyökeréig?” egzisztenciális húrt pendít meg. Ugyanakkor a találó alliterációk képesek a hangszimbolika jelentőségének hangsúlyozására: „szirtek szakadékom fölött fenyegetőn (nincsenek)” (Összefüggés); „hullongó hangú hárfa”; „buta behemót” (Szerepek); „hangodra hasadék / hanem”; „mikor / mit / mondj”; „mindig / mindenütt” (helyett).
A ciklus legszebb megszemélyesítése a „Csönd lebeg a holt vizek felett”. Az árnyak című „vers-zuhatag” imént idézett záró sorának első fele a lírai alany elnémulásának („így / a / hang / a / torkomba / akad /benn”) vészjósló végkifejlete („verődnek / sebzett / szárnyak”).
A van hely neked ne félj című költemény középre zárt pergő soraiban a szerző kiemelésével hangsúlyossá válik a tér-idő kontinuum: „nincs már / még sincs”; „tőled / lesz / az / e / g / y / a bent és a kint”.
Végezetül a kiáltok ciklust záró pásztor két rész-egész metonimikus szerkezete, ami még mindenképp kiemelendő: „hajad csillagos ostor”; „szelet tested”(et).
A hozzád című harmadik versegyüttest egy keretes szerkezetű szöveg nyitja (Fel), amelyben az állandó „vibrálást” a „vaderejü / gidák” zakatoló tánca adja, miközben a tér kitágulásával együtt a benti világ tágassága megszűnik, s így jutunk el a szinekdotikus „éj méhébe”. Érdekes motívumvándorlást találhatunk az egyenesek és a ciklust záró versben (kapcsolat): az istenes versek „tónusa” kellőképp pasztell, lágy szószínezetű: „csillagos égbolt a kedvességed”; „óvatosan fogadtalak” (egyenesek); „imáimat / e / kínai / sárkányokat / érted / eregeti / belém / az / ég.” (kapcsolat)
A ciklus versei a földi-égi kapcsolatok gazdag tárházát kínálják, amelyekben a kozmikussá növesztett „űrszemét”-ről olvashatunk, vagy hogy atomok tépik a tereket (a / nap / magánya). A Valóságban egymásnak látszólag önellentmondó sorok követik egymást: „por sem vagyok, finoman beleplek”; „lábaim gyökeret vernek, de még futok”; „iszlak, több leszel egyre / bővizű patak”. Majd a szakrális metafora (patak) folyammá duzzad, s így lesz az Istenkereső emberből az emberkereső Isten verse: „végül értem / azért jöttem / hogy benned fürödjem / magamban fürdesselek.”
Ebben a ciklusban is fellelhető archaikus és bibliai „szövegszőttes”: például a Halotti Beszéd és Könyörgésből idézett, egyes szám első személybe transzponált sora: „torkom migé szakad” (beszélnénk), vagy a 30 pénz az egy című versben, ami a júdáspénzre utal.
Az egész kötetből kiválik az i(de)genek szójátékos című vers a maga páros rímű, 6-7 szótagszámú soraival: „vagy a föld mosolya / lehet még pocsolya / is ragyog benne az ég / táncol aki belelép.” A föld-ég ellentéte, a bravúros soráthajlás egy jól megkomponált szövegszerkezetű verset eredményez. Ahogyan az Éjben is „Az ég fátyolgém, fészket fon körém” alliteráló sora, amelyből kiemelendő még a ’fátyolgém’ mint egyéni szóalkotás (hapax legomenon).
A gondolati-érzelmi-hangulati líraanyag kivetülése a Gyermekeim, amelyben az anyai szeretetről, a megkapaszkodásról, „az élet és lét folyamai”-ról tesz tanúbizonyságot a költő: „Imhol, földetek vagyok. / Ami még nem repedt, oda lépjetek.”
Nem mehetünk el két olyan virágzó szókép mellett, amelyek – akár kiléptetve a szövegkörnyezetből – esztétikai értéktöbbletet hordoznak: „Égi tavon övét bontja a hajnal” (Te), és a „szavad ajkamon cimbalom” (Engem) komplex költői trópusa.
Végezetül a „legkarcsúbb”, tizenhárom verset tartalmazó negyedik ciklusról (uram) illik még szólnunk. Mivel minden eddigi „fogást” felvonultat ebben a szövegegyüttesben a szerző, így akár azt is mondhatjuk, hogy egy végső szintetizáló versek gyűjteménye a ciklus. Gondolunk itt a középre és balra zárt verssorokra, a kis-és nagybetűs címadásra, a központozás hiányára-meglétére, a kalligrammára, amely tipográfiai elrendezésével máris sugallja a mondanivalót. Ez utóbbira példa az önértelemzés című képvers, amelyben a versmondatok tördelése egy lufit mintáz. Annyi „csavar” is van a versben, hogy a költemény címe a léggömb szárában olvasható, azaz a végén található. Ha a cikluscímet együtt olvassuk a vers nyitó sorával, akkor egy olyan konstellációt kapunk, amelyben az Isten és Jézus képződik meg: „persze, Te látod, / mindig ketten voltatok, / a Te felhajtóerőd és ő, a tok…”
A hála az éjért József Attila-i allúziója – „mint székeden zörögve alvó kabát / ma is csak téged hasadlak tovább – megteremt egyfajta versbeszédet, s ezt viszi tovább a „csak benned moshatom arcom” (Nem én kiáltok: „Csak másban moshatod meg arcodat”) sorban. A lelked / éjbe márt / lélegezlek / gondollak / mondlak / amíg van / külön / te én” – az Istennel való egyesülési vágyát fogalmazza meg a költő. Az Ősrobbanás négysorosában pedig kiszól a vers alanya, s olvasóért és mindenkiért kiáltó soraiban az egyén kicsinyítése, részleges volta tükröződik: „Jézus a tűz, / te a láng apró nyelve, / tetteid melegének csak része, / értelmed a belőle áradó világosság.”
Benkő Ildikó lírájában egy olyan egységes versvilágot sikerült teremtenie, amelyben egymásra rétegződve jelennek meg az istenszerető költői én gondolatai. A néphagyományból ismert május 16-án rendezett báránytáncban eladó sorban lévő lányok és fiúk táncolnak két kiállított hordó előtt, amely hordókon egy-egy fiúgyermek áll, ölükben egy-egy hófehérré mosdatott báránnyal. A kereszténységben az áldozati bárány maga Jézus, aki elveszi a világ bűneit. A kétféle – népi és liturgikus – hagyománytér egymásra montírozása a kötetegészt is legitimálja. Az én világteremtő aktusa éppolyan hangsúlyos a kötetben, mint a kozmikus magányában rejtőzködő lírai alanyé. A szerző alázata a grammatikában tárgyiasult szövegek iránt egyértelmű. A versmondatok szavakra (olykor-olykor betűkre) bontása némi törést okoz a versolvasásban, de a gondolati strukturáltság képes mindig előre lendíteni az atomjaira bomló szövegeket, ezeket a versszilánkokat, amelyek úgy hagynak nyomot, hogy közben az intellektuális teret is megnyitják az olvasók számára.
Illusztráció: Szondi György és Benkő Ildikó (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2019)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
