Barna Júlia: Az idő érintése (Három vers)
közelebb az éghez
a késő délutánból kiröppennek a galambok
felöltözteti a házat az alkony
— lenge kabát —
fák legyezik ablakát
ágak villázzák össze
a messziről érkező sötétet
de a félreértések világosodnak
egésszé kerekednek a törtrészek
a tanulságok közhellyé érnek
az ablakon túl
a diófa körül leselkedő este
fényvirágokat lélegez be
mint az idő a meg nem élt perceket
mikor elvileg boldog is lehettem volna
a szobát homály nyeldesi
villanyfénnyel elhessentem
aztán mégis beengedem
kiülök a csillagokra néző tornácomra
közelebb az éghez
mint bármikor születésem óta
a remény felettem úgy lebeg
mint az Úr lelke a bibliai
sötét vizek felett
a tér és az idő bennem
amikor tragikus hirtelenséggel megszülettem
a tér és az idő kigömbölyödött bennem
jelenidőt öltött a lehetőség
mindenütt lenni vagy eljutni valahova
ott lenni ahol akarok
vagy odaképzelni magamat
aki az álmokat megfékezni nem képes
a képzeletében épült házban ébred
az elveszettben is úgy van ott
mint akit a szem lekattint
és őrzi hosszan
míg megsárgul a fotó gondolatban
minden elfogyott vagy nem is volt
velem révülnek az ázott fák
a rézszínű hulladék-levelek
(átutazó vagy ne telepedj
a fény útjába érthetetlen
jelentésű tekintetek kereszttüzébe!)
— üres papír a délután
a tér és az idő összedől egymásban
templom-rom maradék-magát
nemlétezés talányos távolában őrzi
az idő érintése
ahogy a darázs repül ide-oda
a levegő szagörvényeiben
kitérő repüléssel válaszol a veszélyre
egymást növelő kockázatok köréből
elhúzódsz te is a biztonságba
a ma: az itt és most
a holnap: a fájdalmas soha többé
sírni vágysz
ring a madarat elegendő szilvaág
amiről eszedbe jut valami más
*
megbánsz minden elpazarolt alázatot
aztán megbánod a megbánást a bánatot
a meg nem szerzett örömöt
mondd ki! ne nyomja szíved sok teher
a szeretet nem nyer
az erkölcsi indoklás veszít
és az észnek sincs esélye
élsz de mi végre?
*
megkaparint a becsvágy
túllátsz azt hiszed magadon
agyadban fészkelő rögeszme bánt
a létezés titkainál nem adhatod alább:
misztikummal szépített por-hamuság?
mesékkel elvarázsolt realitás?
ritka örömmel fűszerezett élet-áldozat?
égi földi alkotás? valami más?
*
csupa folyamatosság és elhatárolódás
egymástól következés
és egymástól különbözés
minden nap csupa elmaradt beteljesülés
örökre kihagyott gondolat
a volt a nincs és a lehetetlen fojtogat
*
beszéljenek a szájnál őszintébb szemek
beszéljenek a szemnél jobban látó szívek
a szavak olykor lassan ölő mérgek
halálközeli érintések
*
folyondár-bánatok kúsznak körül
viharkárosult gondolatokkal szövődnek
össze valószerűtlenségnek
a világ csak akkor lesz valóság
ha a régen várt jó hírekkel
megérkezik a holnap levele
*
az idő-tó elnyeli koraszülött Krisztusait
vízben oldott fényükkel
a csillagok mossák benne
hiábavaló utak porától
a senkit megváltani nem tudók lábait
*
a fekete tavakból visszanéznek
magukra az unatkozó csillagok
az idő anyag-sűrűn szendereg
a teremtés szünetel
aki él ne várjon csodára
mindenki menjen a dolgára
*
túl sok a ragyogás
túl magasak az árnyak
a majdnem elfelejtett dolgok
sötétkék völgyében
a feleslegessé vált
emlékek és tárgyak
milyen feltámadásra várnak?
*
forogsz a lét tengelyén
mint véletlenül ráakadt növény
lélegzettől lélegzetig élsz
csupasz vázra bont a tél
dísztelen hagy megmunkál a gond
tüzes színek közé úszik az éj leolt
az utolsó utáni pillanat
az elmúlás titkaiba beavat
Illusztráció: Szkok Iván Szentjánosbogarak repülnek c. festménye
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
