5 olvasat egy (és még 1) könyvről
(Csáji László Koppány: Suttogás a zajban. Rövid novellák. Bp. 2019, Cédrus Művészeti Alapítvány, 144 oldal)
Batári Gábor: A belső látóhatártól egészen a homorú horizontokig
Örömmel vesz a recenzens olyan kötetet a kezébe, amelynél nemcsak a belbeccsel (értsd a két fedőlap között elhelyezkedő novellinókat, netán novellinákat, – mivelhogy rövid novellák, ez áll a borítón), hanem a külcsínnel is elégedett, ugyanis a borító nem hivalkodó, mégis megnyerő, könyvszerű, pont olyan, amilyennek egy papíralapú opusznak lennie kell. Meg is érdemli a könyvet kifutólag díszítő, tehát az egész fedlapot betöltő föstmény alkotója, hogy neve e helyütt is megörökíttessék, tehát: ő Csáji Attila.
A belbecsről pedig meg kell, hogy mondjam, ritka virág a közelmúlt irodalmi termésének nem nagy színharmóniát mutató csokrából (ezt eufemisztikusan sokrétűnek mondják). Persze nem a romlás virága írói, olvasói, egyben recenzensi hitem szerint, ám mulandót láthatni egyre többet, melyek szirombozontos fejüket igencsak meghajtják az épp egyedül üdvözítő (varázsszóval kanonizált) irodalmi irányzatok előtt, olyannyira, hogy gyenge száruk majd belé rokkan. (S mi van a gyökerekkel? Nem a szívük ül a semmi ágán, hanem a gyökér ered onnét.)
Nos, Csáji László Koppány az imént említett ritka virág, nem bókol az eszköz nélküli, személytelen, nihilista, a valamiről szólásnak, magának a történetnek, – még a narrációnak is -, mindenféle identitásnak, sőt a felettünk szárnyaló egyetemes vezérlő elvnek fityiszt mutató, a szerzői invenció esetén pátoszt, a jól megírt, veretes mondatoknál, költői ívelésű leírásoknál unalmasságot kiáltó (lásd Jókai esetét, no, nem Tóth Marival)) az irodalomelméleti szent nyelv félhomály-érthetetlenségébe burkolózó, manapság uralkodó eszmeáramlatoknak.
Üde színfolt, a paradigmaváltásnak titulált esztétikai irányzat szerint írt szépprózák özönében, melyekből ki tudja, miféle megfontolásból kiszippanttatik a történet, a fantázia, az ékes mondat, esetleg még egy szál az olvasó által is érthető szintagma is, mintha az ember testéből a lelket kipaterolnák, és hát mi maradna más, ha nem egy zombi. Mit tesz az irodalmi zombiság? Hogy úgy fest, mintha minden művet egy ugyanazon író írna. Természetesen mindenképpen van létjogosultsága a nyelvzsonglőrködésnek, a szóbűvészkedésnek, az irodalmi pajkosságnak, az írói személyiség nyelvtani szerkezetek mögé bújtatásának, a rontott nyelvnek, a minimal artnak, a dekonstrukciónak, ha mindez nem teljesen öncélú, sőt még az sem baj ha l’art pour l’art, ha invenciózus, egyszóval: ha jó, csak ne nézze már az ilyen-olyan szépészet, ítészet a tradicionális irodalmi utat madárnak egyfajta szövegfilozófiai tyúklétra magasából.
A kötet három fejezetre van különítve. Az első a Belső látóhatár címet viseli, hagyományos, lineáris cselekményszövésű, realisztikus, ritkán a fantasztikum szürrealisztikus szűrébe bujtatott rövid novellákat tartalmaz (ez az egész kötetről elmondható), végükön csattanóval, vagy olykor épp az a csattanó, hogy látszólagos befejezetlenségbe torkollnak, témaválasztásuk közel áll mai tereinkhez, időszakainkhoz, vagy magán időtlenségünkhöz (lásd Másvilág). A harmadik rész viszont a Homorú horizontok időben-térben távolabbi kultúrkörökről regél. Az első írás, az Őslakos a cím ellenére egy igen hosszú novella, és a fejezet, egyben a kötet: egy kurta drámával zárul. Rendhagyó módon utoljára a középső szegmensről szólok, mert ez két dologban is eltér a másik kettőtől: az egész egy, hosszú elbeszélés, és inkább mozaikszerű, mint egyenes vonalú horizonton pásztorolja az olvasó szemeit. Címe: Voltjelen tükörszilánkok.
Csáji írásaiból többségében burkolt optimista kicsengés érzékelhető, bár akad tragikumot, halálesetet is tartalmazó balladisztikus is (Egyszerű történet). Novelláiban még ha nincs is minden esetben megemlítve Isten, mégis jelenvalónak tetszik, mert bennük a halál, a romlás, a pusztulás nem tekinthető az utolsó állomásnak. Ezt igazolandó idecitáljuk a szerző néhány mondatát a fülszövegből:
„Rövid történeteket írok: álmokat, családi anekdotákat, látomásokat a jelenről, a közeli és távoli múltról, emberek boldogságáról, botlásairól és küszködéseiről. Végső soron pedig a korokon és földrészeken átívelő közös örökségünkről: az empátia képességéről. Az empátia a szeretet sziklevele. A szeretet bölcsessége: minél többet adunk, annál több marad belőle nekünk is, környezetünknek is“.
Berecz Ágnes Gabriella: A hatodik
A Napút Online-on megjelent önszócikkében[1] Csáji László Koppány ötféle emberként definiálja önmagát. No nem mint Daniel Keyes az Ötödik Sally-ben a főhős többszörösen hasadt személyiségét, hanem mint olyasvalakit, akit a sokféle érdeklődési köre és a vállalt kötelezettségei egymással köszönőviszonyban sem lévő tevékenységekre ösztönöznek. Egy költőt, egy családapát, egy világcsavargót, egy ügyvédet és egy néprajzkutatót említ, akik – a saját bevallása szerint – nemigen találkoznak, s ha mégis, rosszul férnek meg egymással. Magánügy! – gondolhatnánk. Ám ha az olvasó a kezébe veszi a Suttogás a zajban című novelláskötetet, hamar ráébred, hogy tulajdonképpen szemtanúja annak, ahogyan ez az öt ember találkozik, összeolvad, és ahogyan a békés együttlétükből egyszerre csak elénk toppan a hatodik Csáji: a novellista.
Tutujgatott kisbabáknál lehet remekül megfigyelni, milyen nagy hatású tud lenni a suttogás. Ha körbeállják a felnőttek és harsányan lelkendeznek, hogy milyen édes, és közben egy valaki suttogni kezd hozzá, a baba tágra nyitott szemmel őfelé fog fordulni és csak rá koncentrál.
Az erőszakos, rohanó és egyre hangosabb világunkban gyakran észre sem vesszük, milyen nagy szükségünk van az ilyen suttogásra. Szűrőként szolgál, hogy szétválogassuk a vélt értékeket a valódiaktól.
A három részre tagolt könyv nyitó novellája az egyik hétköznapi betegségünkről szól: arról, hogy az ismeretlentől való félelmünk hogyan válik ítélkezéssé, az ítélkezés pedig az értékeinket veszélyeztető fenyegetettséggé. Nem a jó szándékú remete és nem az őt megdobáló dühös tömeg a fontos ebben a történetben. Sokkal inkább a kíváncsi kisgyerek, az egyetlen a közösségben, aki előítélet nélkül tekint a remetére, és aki meghallgatta volna, bármiről is prédikál. Koránál fogva nem tudhatja még, csak érzi, hogy a méltánytalanság nem csak abból áll, hogy összemocskoltak egy szegény embert.
Az első rész minden írásában fellelhető, hogy egy kevés odafigyeléssel, pontosabb kommunikációval mennyi probléma megoldódhatna az emberek között. Egymás motivációinak a megértésével nem csak közelebb kerülnének egymáshoz, hanem látványosan megnövekedne a mások iránti empátiájuk is. Legyen szó egy kamasz fiú álmairól, egy megszállott feltaláló őrültségeiről, egy aggódó apa hibás döntéseiről, vagy akár egy árulónak bizonyuló rokonról. Más szemüveget kap mindenkinek a gyarlósága, ha elmélyülünk a történetében.
Természetes, hogy az egymásnak okozott sérelmek nem mindegyike orvosolható az érintett emberek és folyamatok megértésével. Ilyenre is kapunk példát Csájitól. Gyönyörű, balladás írás az Egyszerű történet, ahol a véglegesség, a visszafordíthatatlan akadályozza a főszereplőt a múlt feldolgozásában és elfogadásában.
A kötet második blokkja egy kis előzetes magyarázattal indul. Nem kis meglepetéssel olvashatjuk, hogy van, aki egy ásatáson, a régészeti leletekben az élő és érző embert keresi, és mint egy mágus képes is elénk varázsolni. „Apró múltfelvillanásoknak” nevezi a szerző ezeket a történeteket. Azt mondja, közel akarja hozni a hajdanvolt emberek életét az olvasóhoz, hogy azok ezután ismerősként forduljanak felé. Sikerült! Nem derül ki pontosan, hogy ezek a szívmelengető mesék mennyiben saját kitalációk és milyen arányban a néprajzos gyűjtései, de ez mindegy is, mert ha kigondolt történetek is, arról árulkodnak, hogy az írójuk nagyon is jól ismeri az Ural tajgáinak, sztyeppéinek, kopár sziklás hegységeinek egykori és mai népeit és azok népszokásait. Megismerhetünk itt valamikori használati tárgyakat, szerszámokat, fegyvereket, gyerekjátékokat, de ezeknél fontosabb dolgokat is, például, hogy mi volt a problémáik elintézési módja. Hogyan rendezték el a férfiak, ha a tulajdonukat képező asszonyra szemet vetett valaki, mit tett egy család, ha valamilyen nyavalyában elhullottak az állataik, vagy ha épp bőség volt lóból is, birkából is, ám nem lehetett gabonára cserélni. Részt vehetünk a küszködésükben aszály idején, abban is, ha háborúra készültek, de az örömükben is, ha vándorkovács érkezett hozzájuk. Tanúi lehetünk feleségkeresésnek, lánykérésnek, gyermekáldásnak, sőt még házas felek összeveszésének is. Láthatunk meglelt aranykincset is, amiért új földdarabot lehet venni, így gyarapítva a család vagyonkáját.
Összességében ezeknek a történeteknek a bája abban rejlik, hogy az emberségükkel elevenítik fel az olvasó számára, hogy a száz, ötszáz, ezerötszáz évvel ezelőtti emberek is pont olyanok voltak, mint a maiak: „szerettek, öltek, öleltek, tették, ami kell”[2]. Csáji László Koppány így fogalmaz: „A világ ennyi. Munka, család, ismerős táj”, és a maga részéről nagyon sok szeretettel teszi barátságosabbá a hozzájuk való viszonyt.
A kötet harmadik része egy különösen nagy erejű novellával indul. Az őslakossal. A főszereplő az előítéletekkel teli, bosszúszomjas többség tagjaként a gyűlölt kisebbség utolsó írmagjának kiirtására készülve fedezi fel, hogy maga is annak leszármazottja. Az egyént megrázó sokkhatást fokozva a szerző azzal szembesít, hogy milyen mérhetetlen veszteség, ha eltűnik egy népcsoport, egy nyelv… Csak a bőrünkön kell érezni.
Az ebben a blokkban szereplő történetek egyébként térben és időben is nagy távolságokat mutatnak. Látszólag csak abban hasonlítanak egymáshoz, hogy a fájdalmasan ostoba és felesleges embertelenség, vagy a mosolyogni való gyarlóság, ügyetlenkedés, becsapottság is emberi tulajdonság, bármelyikünké lehetnének. Azonban ennél többről van szó. Ezek a novellák a becsületről szólnak meg a becstelenségről, és arról, hogy ezeket a fogalmakat néha milyen hajszálvékony mezsgye választja el egymástól. Nincs fekete-fehér szabály a megkülönböztetésükre, az ítélet alapja kizárólag az, hogy milyen motivációk révén jönnek létre. A robbantáshoz, vértengerhez szokott terrorista mitől szán meg egy kisgyermeket? Attól, hogy a maga módján becsületes azzal a kisfiúval, akiben az egykori önmagát fedezi fel. Miért kéri egy apáca, hogy ne kelljen ítélkeznie egy szerelembe esett novíciával szemben? Kizárólag azért, mert becsületes aziránt a szenvedő leány iránt, aki valamikor ő maga volt. Becstelen-e a rabló, ha a zsákmány javát szétosztja az éhezők között? Ráhúzzuk-e a vizes lepedőt a kereskedőre, ha a becsapottságunknak kizárólag a saját mérhetetlen ostobaságunk és hiszékenységünk az oka?
A szerző nem ítélkezik. Gyakran nem is összegez, s ha mégis, a konklúzió nem több mint egy megértő mosoly. Az egész kötetnek tartózkodó a hangvétele. Csáji László Koppány szinte tapintható alázattal viseltetik a szereplői iránt.
Érezhető volt már nála ez az alázat a tudományos prózáiban is, de itt, a novellái világában még szembeszökőbb. Talán ettől van, hogy még a szomorúbb történeteiben sincs semmi mesterkéltség, sablon, semmi melankólia, vonaglás, nyűgösködés, csak mélybetekintés és látás. A megfogalmazásai mindenhol frissek, racionálisak, az analízisei hitelesek. Nagyfokú érzékenységgel simul bele a szereplői lelkivilágába, de úgy tűnik, hogy ez nála nem valami széplelkűség, hanem belső parancs, a szemlélet parancsa: másként nem szabad és nem érdemes.
Egyébként gyanítható, hogy a habitusától nem áll messze az anekdotázás. Valószínűleg dédpapakorában a hintaszékben ülve egy anekdotagyűjteményt is ír majd. De addig is – reméljük – jelentkezik még a hatodik Csáji újabb, ugyanennyire elgondolkodtató novellákkal.
[1] http://www.naputonline.hu/szerzo/csaji-laszlo-koppany/
[2] József Attila
Boldogh Dezső: „Kétséges, hogy egyetlen emberről van-e szó…”
Van, aki a szobájából sem lép ki, és mégis ismeri a mindenséget, mondja az ókori kínai bölcs, vagy Weöres (nincs különbség), és ez a szép igazság fordított értelemben is megállja a helyét, hiszen van, aki bejárja a világot, és amit megismer belőle, annak semmi jelentősége sincs, mert turistának hívják. A Suttogások a zajban szerzője nem ilyen ember, mert igazi költő, viszont ebben a minőségében a hazai irodalmi palettán valahogy nem tűnik besorolhatónak, hiszen hol van a magyar poétatörténelemben olyan alkotó, aki Tűnődés Nepál és Tibet határán négyezer méter magasban címmel ír verset egy számára hétköznapi élethelyzetről, vagy pl. a Lú zsiaó megkapja a Dzsuggi khappart nevezetű művében neoavantgard látomásokat körmöl a varázsmaszkok jelentéséről, egy zseblámpa fényében, a Távol-Kelet hegyei között. Mindez Csáji László Koppány esetében megszokott rutin, időnként a sztyeppéken-tundrákon, máskor a Japán-tenger partjainál tűnik fel, hiszen etnológus, kultúrantropológus, néprajzkutatóként ez a szakmája, és „hogy hátizsákkal bejárja Ázsia és Afrika eldugott zugait, nem holmi gazdag ‘nyugati’ utazóként…” –, hanem mint költő, bármit is jelentsenek tudományos végzettségei, hisz azokból a helyiek általában úgysem értenének semmit, ő Kőrösi Csoma, Vámbéry és Ligeti Lajos kései inkarnációjaként, bár komoly tanulmánykönyvek szerzője, örök poétája az ősmagyar és a még távolibb vándorvidékeknek, összebékítője a szittyaság-ugorság régi rettenetes viaskodásainak. Aki kérdőre vonná, jó, ha felkészül haploid génekből, DNS-kutatásból, Andronovóból, mert publikál efféle témákban is, általában valamilyen világnyelven, hogy el is olvassák, ha éppen nem kirgiz ősregéket fordít eredeti versmértékben, miközben (Ön-szócikk), hogy mégse csak e „koldusképző” diplomák révén tengesse életét, sikeres ügyvédi irodát is vezet, főállásban, Lipótváros mérsékelten romantikus vidékén. Kétséges tehát „hogy egyáltalán egyetlen emberről van- e szó” –, de aki igazi költő és novellista, annak karosszékéből ki sem kell szállnia, mindenséget ismer, és a világ távoli sztyeppéken, ezeréves szamarkandi fogadókban jó barátként köszönti őt. A Suttogások a zajban egyik érdeme, hogy az első részében legalábbis, mi is megismerhetjük a szerzőt mint normális embert, családapát, rendszerváltó ifjút, egy, a rendszerhez vonakodva hű keresztapa tragédiáját, egy szerelmi háromszög évtizedek múlva is eleven fájdalmait, talányos-metaforikus befejezéssel, és persze álomtörténeteket, emlékrajzásokat, a múltidézés mesteri felvillantásait. Csáji sokszor zárt térbe helyezi hőseit, a Kulcs néhány pillanatkép felvázolása csak, könnyed és mégis egy fél élet viszonyulásait bemutató gyors skicc, a hazatérő, „tékozló leány” nézőpontjából. A Kastélyom most már a felhő! – egy családi kocsiutazás beszélgetésfoszlányai a félig oda sem figyelő gyerekekkel, ahonnan aztán a dédpapa különös alakja tűnik elő, aki egykor repülőgépet akart építeni. Talán ez is egy suttogó, csöndes utalás a polgári lét és a vágyálmok kettős szorításáról, mely problémára óvodás kislánya a maga módján mégis elméletileg megoldást talál. A szerző írói módszere kimért, de néha türelmetlenül bánik az időrendekkel, a Nő selyemtunikában, és az Egyszerű történetben néhány mondattal tíz-húsz esztendőket ugrunk át, túl gyors az eseménypergetés, de ez megbocsájtható. Akinek a nagyvilág is az otthona, az mindig útra kész, és ha igazi költő, a saját sors csak labirint, melyet a távolságok és a múlt tárhatnak valósággá. Szép példája ennek a kötet középső része, a Voltjelen tükörszilánkok. Itt már igazi Csáji Koppány-os vidékeken járunk, a valahában, ismeretlen népek között, és mint novellisztikus régészeti minták, töredékességükben felvillannak arcok, szereplők olyan korokból, melyeket manapság csak filmekről képzelgünk vissza. Hangsúlyozhatjuk ismét, hogy a szerző esetében régmúlt és jelen között sincs mezsgye hegy, ő olyan folyópartokon kószál, uzsonnázik, írja műveit, ahol évszázadokkal korábban Ögödej nagykán és kísérete táborozott, vagy valami láma idézett még kósza szellemeket… A Voltjelen tükörszilánkok apró életképek sorjázása a sztyeppék népeiről, talán sosemvolt, talán igazi varázsos hétköznapok pillanatképei: egy házasságtörés az ellenséges tatár felderítővel, egy véletlen üstbe hullt diólevél, ami egy család halálát okozza, kisfiúk homokba rejtőzve, akiket majdnem lenyilaz nevetgélve egy lovas katona, egy birkózó utolsó végzetes küzdelme, jurták népei, klánok marakodása, természetlíra és vadember világ, nőkérés, nőrablás, nemzetségek kis háborúi: „… a másik irányból támadjatok rá Balabájékra…, ha nem bontják fel önszántukból a megállapodásunkat Szigite kezére, akkor megöljük őket. Mindet, hogy ne tudjanak bosszút állni. Jó lesz így? Rendben, ahogy megállapodtunk. Áldásom rátok…” A harmadik, befejező rész beazonosítható színhelyekre visz – Arab világ, Meteórák, India, Japán, kidolgozott történetekkel, többnyire pórul járt hősökkel, és olykor fanyarul humoros megoldásokkal (Reinkarnáció, Iszmail karkötője), érdekesen lavírozva a kívülálló utazó, de a helyi viszonyokat mélységeiben ismerő íróember mindenkit megértő pozíciói közt. A Suttogások a zajban leghosszabb elbeszélésében (Az őslakos) sci-fi-szerű, váratlan csavarral hökkent meg minket a befejezés, a Terroristában pedig a brutalitás, azonban érdekes módon mindkét írás akkor kezd igazán hatni, amikor letesszük a könyvet. A Hullócsillag kifejezetten lírai, hangjátékszerű, túlvilági szamuráj küzdelme pedig pompás záró darabnak tűnik. A kötetnek különleges bukét ad a személyes ihletettség, amely Csáji László Koppányt folklorisztikai érdeklődésén túl a szépirodalom felé vonzotta, helyesebben, egy valódi költő, aki mellesleg tudós világjáró lett, olyan könyvet rakott le elénk, amelyben sokszemélyiségű valójából egy újabb fontos arculatot ismerhet meg az olvasó.
Lukáts János: Töprengés a suttogásban
Lenyűgöző, már szinte zavarba ejtő az a tudásbirodalom, amely Csáji László Koppány tevékenységének és írásművészetének a hátterét alkotja. Kutatási, oktatási és érdeklődési területén ilyen fogalmak sorakoznak: kulturális antropológia, civilizáció- és néprajzkutatás, valláselmélet, jogtudomány. Ezek a területek azután folyamatosan megvilágítják és árnyalják egymást, új problémákat és újabb megoldásokat sugallnak, térben és időben akadálytalanul vonzzák a kutató, a törvénykereső, a szépíró – és nem utolsó sorban az igényes olvasó – érdeklődését. A kirgiz hőseposztól a magyar és más eurázsiai nép múltjának genetikai kutatásán keresztül a hunok és avarok húzódnak a célba vett és könyvben megörökített témák, térben Közép-Ázsiától Nyugat-Afrikáig.
De tiszteletreméltó az a szépirodalmi alkotó termés is, amely a tudósi életmű mellett – vele jóformán szerves egységben – az elmúlt évtizedekben létrejött. Létrejött vagy körvonalazódott, netán a tudós író-költő rejtekfiókjában várja, hogy véglegesített formájában napfényre kerüljön. Az igényesség, a tudományos hitel és a lélektani-érzelmi megalapozottság mindenekelőtt!
Suttogás a zajban – nevezi meg önmagát a mértéktartó méretű kötet. Az olvasó, amint kézbe veszi a romantikus (vagy apokaliptikus?) címlapot felmutató könyvet, nem tudja, hogy a szerző körültekintő önjellemzését tisztelje jobban, vagy az óvatos disztinkciót a mind agresszívabban hangoskodó külvilággal szemben.
Rövid novellák – ez műfaji megjelölés volna, a terjedelemnél azonban talán fontosabb, hogy az írások számos szállal kapcsolódnak a korábban felvázolt kutatási területekhez, a szerző által bejárt világrészek híreit és embertípusait keltik életre, és a novellák némelykor évezredes hagyományok reális (realista?) átélését mutatják be.
A kötet három részre oszlik, ha igaz. Az első ciklus a Belső látóhatár címet viseli, és hét novella alkotja, a harmadik csoport Homorú horizontoknak nevezi önmagát, nyolc írást fog egybe. Az olvasó óvatosan föltételezi, hogy a látóhatár és a horizont nem idegen egymástól, a belső és a homorú pedig a lélek- és tudatépítés folyamatos munkájára utal. Novella ez a tizenöt, tartalmában, szemléletében, a „novellaírás íratlan kötelmei” szerint. De mégis… Valami sajátos íz, szemlélet, valamelyes ki nem mondott kapcsolat érződik legtöbbjében. A jellemrajz, az emberközi (akár családi) kapcsolatábrázolás jobbára logikus, megragadja az olvasó rokonszenvét, és már szinte beemeli a novella belvilágába. És akkor egyszerre kiderül, hogy a cselekmény, az események logikája bizony nem a várt irányba fordul, attól eltér, váratlan (már szinte indokolatlan) fordulatot vesz. Az olvasó meghökken, hogy a rokonszenvesnek (mai szóval: pozitívnak) megismert központi szereplő (esetleg: főhős) váratlan lépésre szánja el magát, ilyesmire készül, vagy ezt szenvedi el. Ilyesfajta felzaklató végkifejlet a XX. század francia újregényeiben kapott szerepet (például Camus regényeiben, novelláiban). A váratlanság, az igaztalannak érzett befejezés hatása, emléke mintha erősebb és felzaklatóbb volna a várt, hagyományos novella-logikánál. Az olvasóra pedig szinte rákiált a sugalmazott tanulság: Ilyen az élet!
Az első rész novelláiban a magyar valóság, sőt történelem találkozik a mese- és mondavilággal, de még akár a hitvilággal is, vagy legalább ezekhez a területekhez mutat kapcsolódást. A remete úgy érzi, nem a magányban töprengés az ő hivatása, hanem a szeretet hirdetése. Nyugalma kockáztatásával céljához közelebb kerül, bár csak egyetlen kisgyerek lelkében kelti fel szavaival a bizalmat. Az Egyszerű történet valójában roppant kegyetlen történet, rossz végre jutó makacs következetesség, a szerelemnek és a választani nem tudásnak a gonosz továbbélése két nemzedéken át. A lélekrajz vagy inkább a jellemrajz, az akarat vezeti Csáji László Koppány legtöbb hősét, ez indítja útnak és – gyakorta – ez visz a rossz útra, némelykor tragédiába.
A fantázia szabadon szökell a novellákban: a fiú repülne, és felhők közé építené fel kastélyát. A Másvilág valódi minősítése sem olyan egyszerű, szinte egyazon tér, idő és körülményvilág hordozza a benne résztvevő számára a mennyország és a pokol lehetőségét, érzését. A keresztapa azonban valódi magyar történet, az 1950-es évek világába vezet vissza, amikor a besúgók beépültek a családba, a munkahelyekre, és gyalázatos működésükkel emberek életét és szabadságát tették tönkre. Rossz emlékük azonban mintha megmaradt és továbbélte volna őket.
A két novellaciklus között feltétlenül „kitérőt” kell tennie az olvasónak, nemcsak műfaj-szerkesztési szempontból, hanem képzeletbeli világutazó csizmákra is szüksége lesz. Rövid, egy-másfél oldalas emlékek és helyzetképek sorát olvashatjuk, amelyeket Csáji László Koppány uráli és közép-ázsiai kutatóútjai során szerzett. Orosz régész barátja társaságában járta be ezt a tarka, titokzatos világot, ahol mintha megállt vagy éppen soha nem is indult volna meg az idő. Kevéssé ismert nevű népcsoportok, vándorlás kori társadalmi állapotok, erkölcsök és szokások közül válogat számunkra az író bőséges csokrot. Az utazásból-kutatásból több nemzetközi hírű antropológiai könyv született, az élménykincs személyre szabott darabjai sorakoznak ebben a középső részben, amely Voltjelen tükörszilánkoknak nevezi magát, műfaját pedig múltfelvillanásoknak mondja.
A pusztai és az erdei élet mindennapjai peregnek előttünk: valamelyes varázslás (ráolvasás), amely az anyának fiúgyermeket eredményez. De járja a falut a vándorkovács, a nomád lótenyésztő, a vadász vadászni indul, és ki tudja, mikor tér vissza. A birkózóverseny több mint békés vetélkedés, az ütközet véres és kegyetlen, ahol végzet és szerencse egyaránt szerepet kap. A fiúnak feleséget keresni, rátermettet, vagy túlélni a szomjhalált, – szélsőséges és természetes pillanatai és kötelességei a nomád létnek, az ember és állatai számára egyaránt. A jellem mindeközben fejlődik és változik, a távolról érkező kutató némelykor hüledezve tapasztalja, mennyire természetes emberi reakciókat talál, – esetleg évszázadnál-évezrednél távolibb körülmények között. Felismeri a múltfelvillanásokat (azért) és felhasználja írásaiban (azért író), miközben érzi, a világ más helyen és más korban élő népei, kultúrái azonos vagy hasonló (vagy már nagyon is elfajzott) szokásokat hordoznak.
Az őslakos évszázadokkal korábban kezdi történetét, két nép között: városiak és erdeiek, egyéb nevük nincs, de az évszázadok során nemzedékenként irtják-pusztítják egymást, miközben szétválaszthatatlanul egybeszövődnek. Az őslakosok (mindkét fajtabeliek) mintha nem is olyan távoli világrészen irtanák egymást, bizalmatlanság és bosszúvágy tizedeli őket. A terrorista az előbbi történet napjainkba és Afrikába áthelyezett változata. De az arab világ misztikus filozófiája is megszólal Naszreddin Hodzsa alakjában, vér itt is folyik, itt is fölöslegesen. A reinkarnáció indiai gondolatátvitel-történetéről eldönthetetlen, hogy mennyi benne a lélekvándorlás hite, és mennyi az ügyes utcai szélhámosság. De a novellás kötet elkalauzol Marokkóba, el a görög Meteora-zárdába, a külvilág zsivaja egyre hangosabb és tolakodóbb, a hiteles emberi jellemek és érzelmek egyre nehezebben képesek helytállni az ügyeskedéssel, a brutalitással szemben. A párbeszéd lassan megszakad, a harsányság suttogásra kényszeríti a beszélő társat, aztán marad a néma töprengés.
Csáji László Koppány legújabb verskötetéről
(Csáji László Koppány: A palackposta csöndje, Bp. 2020,
Cédrus Művészeti Alapítvány, 86 oldal)
Ádám Tamás: Semmiféle sablonba nem illeszthető
Aki ezen a pályán mozog, nagy valószínűséggel találkozott már Csáji László Koppány nevével. Nem feltétlenül az életkor okán, hiszen annyiféle indulást láthattunk már irodalmi életünkben, hogy felsorolni is sok lenne. Bari Károly tizennyolc évesen kijött a Holtak arca fölé zseniális első kötetével, Szabó Pál meg közel a negyvenhez írta első regényét, az Embereket. Vagyis nincs túl nagy jelentősége a kornak, a teljesítmény a fontos. Csáji 1971-ben született és már letett valamit az asztalra. Ahogy sablonosan mondják: élete teljében lévő alkotó.
Az ember meglepődik, kétségei támadnak, ha látja a felsorolást: író, költő, műfordító, forgatókönyvíró, néprajzkutató, kulturális antropológus, jogász. Hogy van ez? Hiszen a rengeteg foglalkozás közül egyben is nehéz kiemelkedni, mindegyik egész embert kíván. Csodáljuk a polihisztort, ugyanakkor kicsit megriadunk, az alkotás folyamata, hogyan lehet egységes? Csáji László Koppány semmiféle sablonba nem illeszthető, mondom, a nagy kérdés az: ennyi területen sikerül-e maradandót alkotnia. Mert, ha egyben kiváló, kettőben meg jó, az már eszméletlen teljesítmény. Kicsit bizonytalan vagyok. A rengeteg tagság is zavarba ejt (Magyar Írószövetség, Magyar Kulturális Antropológiai Társaság, stb.), nem is beszélve a Napútnál betöltött szerepéről. A háttérben csendesen teszi a helyére a szemüvegét Szondi György főszerkesztő.
Az óriási munkabíráson, a hatalmas tempón látszanak az irodalmi publikációk; a száznál több novella, vers, esszé, dráma takargat meglepetéseket. Ehhez tegyük hozzá a tudományos munkákat. Ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy első jelentősebb munkája Dzsánkrí címmel jelent meg húsz éve. Ez egy verses útleírás, mi lehetne más. Aztán jöttek sorban a kötetek, a legújabb 2020-ban a Palackposta csöndje címmel jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában. A borító Csáji Attila Enmekar (1968) című festményének felhasználásával készült.
Egyesek úgy olvasnak verseskötetet, hogy szép sorban lapoznak, ki nem hagynak egy sort se. Mások úgy indulnak neki, hogy találomra kinyitják a könyvet, és az ott található vers hatása dönti el, merre haladjanak. Jómagam az első és az utolsó versnek ugrok neki, ha elkedvetlenedek, néha le is teszem a könyvet. Fontos az indulás. A kötet az Aranyjankó balladája című verssel indul. A helyén van minden, a költő mesterien bánik a nyelvvel, hozza a hangulatot, valahogy mégsem emelkedik meg igazán a mű, nem hat rám elementáris erővel.
A Génbank – a palackposta csöndje versre már csak azért is oda kell figyelni, mert, ugye, a kötetcím köszön vissza, noha génbank nincs a borítón. Ahogy elmerülünk a szövegben, kezd érdekes lenni, és megértjük azt is, ez a palackposta nem az a palackposta: A génbankban pár apró sejtet akartam / Nemrég / Lefagyasztatni, s ehhez egy részemet / Palackba zárni kellett. És kicsit lejjebb egy gyönyörű sor: Csizmát virágzik a lábnyom! Sejtettük, hogy az egymásra épülő sorok, kérdések, sejtések sora fölött nem lehet átsiklani, nem ússzuk meg a filozofikus gondolatokat. Nem könnyű vállalkozás az esztétikai szint megtartása, Csájinak jórészt sikerül elkerülnie azokat a buktatókat, amelyek óhatatlanul is elé tolulnak; a nagy témák összegyúrása eredetien, egy nagy lélegzetű versben nehéz vállalkozás. A zárást aligha lehetett volna jobban megoldani: A palackpostát kihalásszák ezer év után, / S rámerednek: régi nyelven íródott. / Számukra ismeretlen. – Üzenhettek volna szebben.
Szükségszerűek a hosszabb lábjegyzetek egy verseskötetben? Nem törik meg a szövegek dinamikáját? A vers a sűrítés és a kihagyás művészete. Csáji versei elgondolkodtatóak, oda kell figyelni, műveltség híján nehéz a megfejtés. Az jó, ha megakadunk, legalább gondolkodunk, fellapozzuk a lexikonokat. Én inkább ezt választanám, a lábjegyzeteket elhagynám, de a költő azért költő, hogy eldöntse, mi a jó megoldás. Meglehet, talán olykor mégis jól jön egy kis segítség.
Fölösleges is ezen töprengeni, elég idézni néhány verscímet, alcímet. Flavius Claudius Julianus levele II. Constantius császárhoz (i.sz. 360), Flavius Claudius Julianus szózata aquincumi seregeihez* (i.sz. 361), Aquincumi Mithras-himnusz* (Flavius Claudius Julianus imája a mithraeumban). Az adagolással nekem is gondjaim akadnak, ugyanis muszáj valahogy ráérezni arra, mennyit adjunk át az olvasónak tudásunkból, tapasztalatainkból, mikor tűnünk hivalkodónak, s mikor nem. Nem azt állítom, hogy Csájinál komoly gondok akadnak e téren, néha azért megbillen kicsit az arány. Ez a tudós énjéből eredhet.
Babics Imre Gnózisa alapmű, sok szempontból megkerülhetetlen, szerzőnk sem marad ki hatása alól. Csáji formailag a képverset választja, ne gondolja senki, hogy ez egyszerű, nézzük meg nagy alkotóink hasonló munkáit! Az itt található vers nem rossz, többször össze kell rakni a szavakat, a képeket, megérteni az áthúzott szavakat, nyilakat.
Jómagam a haikut nem kedvelem, de ez magánügy. Nem japán eredete miatt, a bezártság, a rabság zavar, és tudat alatt az is, hogy nincs költő-e honban, aki ne írna manapság haikukat. Mint tudjuk, a haiku rendkívül szigorú, alakilag kötött verselés, melyet ebben a formájában egyetlen más nyelvre sem lehet tökéletesen átültetni vagy újrakölteni. Nagyon erős zeneiség jellemzi, részben a szimmetrikus forma ritmusa, részben a magán- és mássalhangzók hangulati értéke miatt, amelyekre a vers rövidsége miatt a befogadó is nagyobb figyelmet fordít. A haiku tizenhét szótagból épül fel, ezért nevezzük magunk között tizenheteknek. A hagyományos régi japán haiku egy sorba íródik, ellenben a modern haiku három sorból áll. Ezt alkalmazza Csáji László Koppány is: pontosan felépíti a haikut, nem vét a szótagszám szigora ellen. Nem mindegyik remekmű, de jó néhány egyedi és feledhetetlen: Égbolt odvában / Göncöl táltos tántorog / Halottaskocsin. Vagy: Avarszag töpped. / Lomb-kirakat redőnyét / Lehúzták. Télbűz.
A második blokk a Szívárnyék fejezetcímet kapta. Ennek első versében a Városi kesergőben minden sorában szerepel az ugyanaz szó, ami ötletnek jó, megoldásnak kevés. Egyszerűen, a költő szándékai ellenére nem erősít, hanem gyengít, nem nő a kohéziós erő. Sajnos az Egy púrhab-raktáros tündöklése és bukása című költemény sem éri el célját, egyszerűen erőltetettnek tűnik, pedig az alapötlet jó. Ellenben a legjobbak közül való a Hullámokban jön… Azért sikerülhetett ilyen jól, mert a költő nem akart többet megragadni, mint amennyit kell, érezte az arányokat. Visszafogott, gyönyörű vers, ilyen sorokkal: Hullámzó híd – vonaglottál, Darabokban hulltam széjjel. Tőlem messze tajtékoztál, Hullám vitt el minden éjjel.
A későbbiekben jobb és haloványabb versek váltják egymást, ez a kettősség végigkíséri a könyvet.
A III. rész Buzgó Simon (az „elfelejtett” 12. apostol apokrif életrajza) szintén előre sejteti, mire számíthatunk. Itt is azok a legjobb munkák, amelyben zökkenők nélkül sikerül egybesimítani múltat és jelent, a személyes élményt az át nem élt valósággal, például az Emlékem tétlen heverészésben.
Egy légy folyton az arcomra szállt, / És a ritkás lombokon át / Szemembe villant a fény. Elvakított. / Ez volt minden bajom akkor és ott; / A kánai ligetben heverésztem, / Közben apám őrizte a nyájat, / Öcsém kapált, és bátyám fejte a juhot. / A lombok közt színek mozaikja táncolt: / A széjjelszaggatott város / Zaja hullámokban ért el. / Emberek ruhái villantak fel, / És női szemek palackjában szellemek, / Merész kékkel és feketével. / Madarak énekét hallgattam tétlen; / Mintha prédikáció lett volna, / De üzenetük nem volt világos.
Az Úri nő című vers pontos leírása annak az úri nőnek, akinek a sorsával sokan osztoztak egykoron. Az induló, erotikus sorok szépen átmennek a keserű valóságba: Közben már köveket hordtak a kis utcákból össze, megfeszültek az ütőerek. Aztán Csáji a bűnt és a bosszút értelmezi s felteszi a kérdést: Mi a különbség a bosszú és a házasságtörés bűne között? Szépen épült versről van szó. Ám több olyan verssel is találkozhatunk a kötetben, mint A hitek anatómiája, amely megáll a lábán, azonban nem emelkedik maradandó verssé.
A záró ciklus címe: Manasz (részlet az archaikus kirgiz hőseposzból). Itt bizony van léte lábjegyzetnek, a csillagnak.
Ez pedig: * A kirgiz verselés magyar nyelvre átültetésével a teljes eposz műfordítását Csáji László Koppány készítette – Somfai Kara Dávid nyersfordításának segítségével, de az eredeti kirgiz szöveg ismeretében. (A teljes művet lásd Manasz – kirgiz hőseposz. Molnár Kiadó, Budapest, 2017).
Két hosszú, gondolatgazdag vers.
Csáji László Koppány palackpostája nem egyenletes színvonalú, többnyire persze remek szövegekkel, mély gondolatokkal találkozunk, amelyek hetekig zúgnak bennünk. Ha kicsit szigorúbb lesz önmagához, magasra röpülhet. Nem érdemes kihagyni ezt a könyvet!
Illusztráció: “két borító”
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
