Farkas Árpád: … az ő tajtéksörényű ménjeivel (versek)
Kőrösi Csoma Sándor
Fanyar fickó voltam én örökké,
csontig fútt a szél, rongyolta minden álmom.
Nyűtt bakancsom egy század peremén
cipelte füles sapkám és kopott nagykabátom.
Bennük laktam én. Huszonnégy oldalborda,
két lábszárcsont – lejárva, mondjuk, térdig.
A koponyámat, hogy megemeltem volna –
nem emlékszem. Nos, értik, akik értik.
A gerincemre öltözködtök lassan.
A szívdobogások is végül ideérnek,
de hogyha végigmennék most a Csíki utcán
füles sapkámban – kiröhögnétek!
Tudós csavargó voltam mindig, s vittem
nyakamban zacskónyit az omlós anyaföldből,
s hogy elkevert a szél itt Dardzsilingben,
már hallom, hogy a szívem dörömböl,
bújt, és jönnek lassú méltósággal értem
krumpliföldek, rétek, karcsú fák.
Töri szívemet, s szívem is a népet,
mely annyit bolygott vélem – s mégsem lelt hazát.
Véres havak
Havat ettem az éjjel, fuldoklón,
véres havat. Mondtátok, színezi majd
a torkomból feltörő vinnyogásokat;
ez itt a Duna jege, foncsora nincs még,
csak színe a földieperé, s az ott,
ki fej nélkül úszkál, pisztácia.
Nem ilyen ötórai teára hívtál,
kurva madonnám, s tálalni Dél-Európát
nem ily lavórban. Ez itt egy szerb láb,
ott horvát kar, magyar
szemgolyó. Nem ily békére vágytunk
hetvenegy nyarán, midőn Csurgón
harsogattuk fogunk közt a vérpiros
dinnyét annyian, furcsa nevűek,
nem ily Duna-medencét,
rég kidöglött palicsi tóval, eszéki
halászlét sok vérvörös laskával,
ott, hol volt még hely, „hol fölolvashatol”.
Rom már csak a vers és a város: s hullabűz!
Dicső avantgardjaim, ím, időtök eljöve!
Nyelv, mint kocsonyábavaló,
kitépve immár. Nem kell rágódni többé
„modern” emberi beszéden!
Géppuskák makogják dalaitokat.
Csak a szegények, legyenek parasztok,
költők, némulni nem tudó színészek,
kik hanyatt vágódnak most, tudják,
mily szertartás szerint temettetnek el.
Lázasan, a legmélyebb alázattal
nyelem a véres havat, torkom fölsebzi
egy-egy csontszilánk, de nem az fojtogat.
Nyugat kellett nekünk, Új-Bizáncban?
Tessék, itt a friss hó, terítve kés-villa-géppisztoly,
villásreggelizzetek e pimaszul áruló-becsapó
tág és szép Európa ege alatt!
Szárnyas kövek
Ferenczes Istvánnak
Surrognak vélünk kerekek által a Hargitán,
porzik sastollú madarak fészke,
pernyél a tolla, de száguldnunk
űzve és híva, hajrázva kell,
mert röptünk rokoni beteg- és halottas
ágyat balzsamzón beporoz, s csak távolból hallani,
amint csecsemősírás dörömböl
mellén a dombverte tájnak –: fialnak
rovarirtószerekkel behintett fészkekben a nyulak,
s míg rávarasul a hajnal az útmenti boróka-,
berkenye-, mogyoróágra, nő, növekszik
szárnya az útszéli köveknek,
tuskókon repdes néhány szál tollú –: gomba,
kerekednének föl vélünk mindenek
túlmitizált csöndből: ábeli rengetegből,
hol tágívű kaszasuhintással vágott
rendet nemrég az orkán, torkában
kékre vált, őrült pacsirtákkal;
kopár egy fenség e fennsík, látod,
sziszegő szavú, szeppent, indián-képű pilótám,
kapcsolj hát át a rettenetesbe,
mert föl kell szállnunk, fölemelkednünk,
ábeli füstként, ha kell, a legmagasabbra,
ahonnan, lám, mily szívzuhogtató örvény
lesni-látni az alattunk lebegő,
ritkuló otthoni tájat
kövek közt alvó érceivel,
tócsákban tocsogó jércéivel,
tűlevelek őszült szempillái közt,
amint kotlóaljnyi falvakat, városokat
besüt rézsút a nap,
kerengeni csak gyermekzsivaj és káromkodás,
öröm és átok tömör légpárnáin,
itt, idefönt,
itt lészen majd hazánk, barátom,
léleklengető világhuzatban,
szederré, kökénnyé, áfonyává
szikrázzék pupillánk,
táguljon égbolttá tekintetünk,
szentjánosbogár-szemaforaival
e földet csillagzón belátjuk,
meglakjuk levegőjét
őszülő szerelemmel,
s ha mennyei fészket nem rakunk is,
röptetnek felénk hívó üzenetet
fölrebbenő útmenti szárnyas kövek:
pacsirták helyett: verebek.
Nagy László, az ő tajtéksörényű ménjeivel
Voltam én harmadfű csikó a csihadó időben,
táltosos táncú, sohasem herélt-paripás;
csiklandta szűgyig érő szőrfű fütyülőmet,
ha száguldtam nagy, szabad mezőkön, horhosokon át.
Nem zabra ment a játék! Megfontolt vihánc volt,
míg jászol elé kötni eljövének ők –
jó szügyelős hámmal, nyereggel, zablával,
csikóbőrkabátban – a tűvé-tevők.
Maradtam volna hőkön, pányván, majszolván
holt szenet tenyérből, ha már enni kell.
De akkor por piroslott föl a láthatáron,
s felém zúdult Ő vadezüst hajával
s tajtéksörényű ménjeivel.
Patarobajuk eretnek ének nékem,
megváltó haramia-himnusz,
immáron minden időkben az.
Bőgessenek új s új csecsemőt a jászlak!
Új s új táltost a pirkadó parázsnak!
Zsibogjon mennybe a zab!
Illusztráció: “csontig fútt a szél, rongyolta minden álmom” (fh. Wright, Munkácsy)
Ezek is érdekelhetik!
Illyés Gyula: Koszorú →
Wilhelm Ottó: A sámán küldetése →
Madách Imre*: Nem féltelek hazám! →
