György Attila: Barsz.
(XIV. fejezet, részlet a Harminchárom című regényből)
Harmincöt éve annak, hogy bejöttek a magyarok. Kisebbik fiam, ki abban az évben született, családos ember ma már. Új nemzedék nőtt fel azóta, magyarok nemzedéke, s emberöltő múltán meghalnak mindazok, akik még emlékeznek a régi időkre s a régi rendre.
Nem mondom én, hogy szebb idők voltak, s jobb rendben éltünk akkor. Nem mondom, mert emlékszem a nyugtalan éjszakákra: hol a nándorok, hol a menekülő várkonyok, hol a frankok, hol az úzok és hol a besenyők csaptak ránk. Állandó nyugtalanság, szüntelen veszedelem, mindennapos csapás volt a székely férfiak élete, s csak keveseknek őszült meg a bajusza. Nem voltak szebb idők, de más idők voltak, s mi fiatalabbak voltunk.
Sok keserűségünk lett a magyarokból, igaz. Nem biztos, hogy éppen ilyen lovat szerettünk volna, s ha szegről végre rokonok vagyunk is, nehezen tűri a székely az erősebb kéz súlyát. Kemény, foghegyről beszélő vitézek érkeztek a turulos lobogók alatt, s nem egy áldomás után véres fejjel terülnek el a virtuskodó legények. Disznó besenyőknek, bolgár kutyáknak nevezik ilyenkor a székely legényeket, azok pedig kivert csikasznak, jövevény rablóknak őket. Akad dolga elég a horkáknak s a kisebb rabonbánoknak, hogy ha teljes békét nem is, de legalább rendet tartsanak a két rendbeli vitézek között.
Elébb-utóbb, úgy gondolom, vége lesz itt a székelyeknek. Olvadunk, mint a lép: idegenek lepik el az országot, s a magyarok, új gazdához illően, kezük ügyébe rendezik az országot. Az igaz, hogy a szerződésen csorba nem esett és nem esik: de mindenre nem gondolhattunk, amikor Árpáddal megkötöttük az egyezséget. Nem gondolhattunk arra, hogy a fiatal legények magyar urak seregébe mennek szerencsét próbálni: Dunántúlon, Tiszántúlon veszik nyoma nem egynek, ki visszatér a hadakozásból.
Sok lett az idegen is errefelé: az, kit fegyverrel állítottunk meg annak idején, ma szabadon költözik be a székely végekre. Idegen népek lepik el az üres völgyeket s a gyepük vidékét: hozzák őket a magyarok. Sokan vannak közülük, akik derék népek és jó harcosok, mint a várkonyok is; de egyre több a földtúró nép, s ezeknek nincsen errefelé nagy becsülete. Nehéz lesz békés szomszédságot tartani, s életük bizonyosan nem ígérkezik felhőtlennek, mert a székelyek lovai szívesen legelik a friss vetést.
Az Apahavas aljáról pedig már kiszorultak a székelyek tarka lovai: kerek besenyő jurták virítnak ott, hogy szinte szégyen nézni is őket. Sokan ingatják fejüket, ha arrafelé laknak, mert köztudomású, hogy besenyő mellett nem jó lakni, meg hogy a gonosz szomszédség hirtelen halálesethez vezet.
Erdővidékre magas, szőke, szótlan embereket hoztak: valamiféle frankok lehetnek. Nagy hirtelen boronaházakat emeltek maguknak, s olyan irdatlan lyukakat ástak a környező hegyek oldalába, hogy azt már csak nézni is borzadozva nézik a rendesebb népek. A lyukakból kihordott kövekből kőházakat raknak a boronaházak helyett, a boronákat pedig a lyukakba hordják állványzatnak: hiábavaló iparosmesterséggel élnek. Kemény, barátságtalan és idegen népség; s szőke asszonyaik miatt nem egy kíváncsi székely legény marad el végképp az otthoni vacsoráról, mert féltékeny természetű nép az, s a bányász csákánya nagyot tud ütni.
Sóvidékre böszörményeket hoznak, akiknél csúfabbat keveset látni: fekete népség, mint a bagaria, kicsikék, mint az ütés tapló, s hajuk mint a fekete birka gyapja. Kereskedő nép: nem mondom, hogy nem hasznosak, mert ezüsttel fizetnek a sóért, s kereskednek a székely helyett is. Megveszik a vadbőrt, a marhát, és kardot, bőrvértet hoznak helyébe, meg csecsebecsét az asszonyoknak. De azért erősen idegenek, s nem lett volna olyan nagy baj, ha ott maradnak, ahol voltak.
Igaz, a barátkozást senki nem erőlteti. Békére intik a népet, s egymás mellett élésre: de azért mégiscsak szemet szúr az embernek a másféle viselet, fület sért a másféle beszéd. Besenyők mellett hadakozni se nagy dicsőség: ilyenről még az öregapám öregapja se hallott.
Nekem már ebben nem lesz részem, s nem is bánom. Pedig néha megfognám még a kopját, s kezembe veszem az öreg íjat is. Ahányszor bezsírozom a kardot, annyiszor jut eszembe a hadakozások ideje, s ilyenkor ökölbe szorul a kezem, újra talpamon érzem a kengyelt, és kezemben a meg-megrezzenő zablát. Mégiscsak az volt a jó idő, mikor bejöttek a magyarok: mert fiatal voltam, és erős. Soha olyan időt többet nem érünk.
Az is igaz, hogy olyan örömünk sem lesz több, amilyen a magyarokkal volt. Hamar esett a bejövetel, s hamar esett a birtokbavétel is. Hízott a lelkünk s örömtől dagadt a keblünk, ha végignéztünk a sok sastollas süvegen. Sok rosszat lehet mondani a magyarokról, de azt nem, hogy rossz harcosok és rossz hadi szövetség lennének. Soha annyi dicsőséget s annyi fényes kalandot nem értek a székelyek, mint a bejövetelnek az első öt évében. Talán Attila idejében volt még ilyen világ; de talán akkor sem. Elöl jártunk a hadban, s elsőként vettünk részt a zsákmányban s a dicsőségben.
Fiatal gyermek voltam, siheder még, mikor az első magyarokat láttam. Százan sem voltak, s úgy jövögettek át a gyimesi szoroson, mint aki vigasságra indul. Másképpen, urasabban ülték a lovat, mint mi. Más volt a viseletük, díszesebb és finomabb, mint a miénk. Két kardot viseltek, akár a frankok; íjuk jó arasszal hosszabb volt a szokásosnál, s lovaik árából birtokot lehetett volna venni. Apám, nyugodjon békében, s mind a többiek, egyenes derékkal, szembe húzott kucsmával várták be a magyarokat. Röviden, kevés szóval szólottak és üdvözlötték egymást. Egy nyelven szólottak, de a magyarok beszédje simább volt, s kicsit mintha asszonyosabb lett volna. Mára már megszoktuk ezt a beszédet; s vannak immár közöttünk is sokan, akik a másik nyelvet, a magyar urak nyelvét is értik.
Egy tizedév után aztán megérkezett a magyarok nagy serege. Hatszáz ember ment eléjük orosz földre, hatszáz jó legény, száz-száz minden székely nemből.. Emlékszem még a kijevi dombokra, s arra, ahogy a magyarok táborát megpillantottuk. Soha addig annyi fegyverest nem látott közülünk senki, pedig csupán három törzse volt ott akkor a magyaroknak. Hat napig tartott az áldomás, hat napig rótták a szerződést. Ritka volt az a vitéz, ki inni nem akart volna velünk, s nem egy közülük a maga mentéjét adta ránk. A nagyfejedelemtől lovakat kaptunk, s díszes fegyvereket. Örvendtünk, mert bőkezű s vitéz népek a mi testvéreink, kik íme, kijöttek hozzánk Ázsiából. Akkor még nem voltunk nekük hitvány székelyek, s mi sem vetettük a szemükre, hogy székely szarta a magyart.
Emlékszem még Velek seregére, Ösbő vitézeire, s mind a Jenő és Keszi törzsbéliekre, Töhötöm vezérre s a fekete magyarokra. Emlékezem, de csak úgy, mint aki álmában látja, mert olyan volt, mint az álom: a nándorokkal való csata, Zalán menekülése, s aztán az üres, marosvári vár, s mind a bevonulás. Nyolcvan székely veszett oda egész Erdőelvének megvételén: mindössze nyolcvan emberen vettünk hazát, s valóban olyan volt, mint az álom, hogy szinte féltünk felébredni belőle.
Megvenni könnyű volt; megtartani nagyobb árat adtunk. Emlékszem még a pozsonyi csatára, a frankok hajóira s a parton énekszóval vonító császári hadra. Sokan voltak, olyan sokan, hogy összeszorult szívünk a töméntelen fegyveres ember láttán – míg a magyarok vidáman tréfálkoztak s a zsákmányról ábrándoztak, mintha nem is fegyveres, szálas németekkel állnának szemben. Éjszaka ütöttünk rajta a német táboron; a magyarok átúsztattak a folyón, s meglepték az ásítozó gyalogokat. Nagy csata volt, egészen estig tartott, és sokan megtértek közülünk őseikhez – de a győzelem a miénk, a magyaroké maradt. Nagy vezér Árpád, és jó harcosok a magyarok. El kell ismerni ezt: mert ez az igazság, és az, hogy nincsen párjuk a fegyverfogásban. Nem állt meg sem ott, sem később azóta senki más a magyar kardok előtt.
Kicsi testvér vagyunk mellettük, de megmaradni csak így lehet. S ha meg nem maradunk, hát inkább ezekbe vesszen a fajtánk, mint másba. Nem mondom, hogy nem fáj; de széllel szemben vizelni nem lehet. Tudom, amit tudok: velünk vagy nélkülünk, de a magyarok így is, úgy is megvették volna ezt a földet. S ha már így van, hiábavaló ezen tűnődni. Végül is, egyfajú s egynyelvű nép velünk: őseik a mi őseink, s hitük a mi hitünk is.
Új idők járnak, lejárt a székelyek régi ideje. Budavára omladozik, immár Fejérvárról igazgatja a székelyeket a gyula. Öregapám apjára, s mind a többi öreg főségekre már a magamfajta öregek sem emlékeznek. Elmúltak, elveszett emlékük a ködben.
Öreg vagyok immár én is. Fáznak a csontjaim, s ilyenkor, télidő előtt sajognak a sebek is, amiket a magyarok mellett szereztem. Csak a bor melegít fel: a bor és az emlékezés. Magam mellé veszem unokáimat, s megmelegszem szemük tüzénél. A régi időkről mesélek nekik: arról, mikor még nem volt ilyen magyar világ. Arról, mikor a besenyők még a hegyen túl laktak, az idegenek nem telepedtek be, s a magyarok távoli testvérek, messzi reménység voltak.
Nem mondom én, hogy jobb idők voltak azok. Semmit nem mondok, csak emlékezek, amíg még emlékezni tudok. Aztán meghalok; s azt sem tudom, lesz-e még más, aki emlékezzen ebben a cifra új világban.
Illusztráció: Memoár
Ezek is érdekelhetik!
Vári Fábián László: Az anyanyelv három ajtaja →
Jámborné Balog Tünde: Az én kalendáriumom (két részlet) →
Jantyik Zsolt: Mért akarok Trianonról könyvet írni? (kisprózák) →
