Juhász Anikó: Biblia, történetek, huzalok (versciklus II. rész)
*
Az Alkotó és teremtménye
Az Alkotó a világ mélyére
költözött, ott megteremtette
a víz alatti formát,
az idő ütemében
adott neki
változó életet.
Az emberben az
Akarás állványát
helyezte el, arra
épült rá az emberidő,
s minden, mit rá az
ember helyez, az
ösztön és ráció
lécein mozogva.
A föld virágozni kezdett,
tenger a sziklára is
felfutott, kagylóit
csukta, nyitotta,
hol nyugodtan,
hol háborogva,
a partokkal békét csak
ritkán kötött.
Az embernek adott barátot,
kertet; türelmét
kérte csak, de aztán
jött a kígyó és a nagy
halak, az ember
nem tudta, foggal
vagy anélkül mind
harap, s őt végül
elveszejti.
Ezer feje lett az Akarásnak,
őt el nem űzte
sem derű, sem bánat,
mozgékony volt,
több erős szövetséget
kötött, s közöttük
tudta az ördögöt;
hintája így húzta
mélyre.
*
Vadon
Kinőtt a vadon belőle,
s lassan már nem tudta,
merre jár,
ha utat keresett,
saját ütőerébe botlott,
szívnézőben elérhetetlen
mély volt a tó,
állatai a furcsa ugrásoknak
egyre tevékenyebbé
váltak benne,
tőle már messze
táncolt a
paradicsommadár,
a biztos nem volt több,
mint egy kolibri
súlytalan röpte;
kétségei támadtak,
kijut-e innen, vagy
örökre itt marad.
*
Zsibongás
Érthetetlen zsibongás
van a világban,
ember, állat egymás
mellett elbeszél,
csak a parancs
köztük az összekötő sáv;
a kutya felfelé néz,
bár nézne szívesen
oldalra is,
pórázon vezetődik a
beszéd;
a célba érés így van
biztosítva;
ez is valami,
céltáblán találat,
a kis beteljesülés
telt üvegháza.
*
Utak
Gombafelhő…
a technika piszkos
tánca fenn,
de hull alább,
ez nem a teremtés hajnala,
az időben formálódik
más is, éled az iszony,
kibomlásra vár;
Isten ujján az
állat, ember
egykor élni indult,
most meg minden
mérgező lesz,
csontig hántja
az ember bőrét
a fegyver;
s ki eddig parazitának
mondta azt,
annak szava
gázfelhők mögött
megszakad,
angyalok fém-ruháin
most már csak füst,
táncoló
pernyehad,
kezükben
méregbe mártott,
lucskos
emberdarabkák.
*
Huzalok I. Keserűség
Álmomban Isten
nem volt vidám,
kesernyés
mosollyal ült
egy farakás mögött,
figyelt, az embert
figyelte,
s látta: mozgásban
van a gonosz,
s az ember őt nagy ívben
nem kerüli el,
inkább végtelenné teszi
vétsége síkjait;
az erdőben egykor a
madárral énekelt,
a verebek csontjait
most betonkockákba
foglalja bele,
az erdő fáit
holt farakásokba
fekteti le, hogy
mind biztosabban
takarják Isten
közelségét és
bánatának
zavaró gödreit.
*
Huzalok II. Képvilág
Azon a képen
kiszögellések voltak,
ott léptek ki,
aztán újra be a
holtak;
a teremben
sokasodtak a látogatók,
nem tudták,
mi vár rájuk, ám a
csendet mind hangosabban
kerülni kezdték,
zajban lépkedtek tovább,
az élet gyámfalát
keresték,
de nem láthatták, a
padlón hol vannak
friss vérnyomok.
*
Huzalok III. Homály
Az éjszakának is vannak
almái, csak bölcsen
elrejti őket,
nem látni, melyik alma
származik tiltott fáról,
a jót és rosszat a
Hold nem
világítja meg,
az éjszakával
sétál az idő,
feketéjébe tesz nyúló
perceket,
de közben semmit sem
felejt, memóriájában a
kígyó még él,
a holdtölte eleven,
kerek testébe az
elmúlás még
nem mart bele.
*
Mázik Erna felvétele
Ezek is érdekelhetik!
Mi itt maradtunk – Végh Tamás versei →
Lakhatási viszonyok – Lévai Aliz Mária versei →
A Nagy Árnyék méhéből – Csontos Márta két verse →
