Végh Attila: LOMB ÉS GYÖKÉR (Vasadi Péter költészete)

„Oda kell állnunk, arra a helyre, ahol kilobbant a múlt.”

(V.P.)

Nézegetem Vasadi Péter harminc évvel ezelőtti portréját. A kép akkori verseskötete, a Tamariszk fülszövegét illusztrálja. A fotó nem jó: a derítőfény túlságosan föntről jön, ráadásul Vasadi lefelé néz, így szemürege teljesen sötét. Fekete, bifokális SZTK-keretes szemüvege mögött két fekete lyuk. Mintha a halálba nézne. Nem tudom, mit néz, de amit néz, eltűnik benne.

Ha a fenti fénytechnikai leírást költészeti síkra vetítem, akkor kiderül, hogy az elrontott fotó tökéletes. Vasadi költészetében a derítőfény mindig föntről jön. Ha ráadásul összevetem ezt a képet a 2005-ös verseskötet (Séta tűzben, virágban) borítóképével, még közelebb kerülök mondandómhoz. Mert ezen a szintén rosszul bevilágított amatőr fotón Vasadi ugyanoda néz. Ül egy nejlonfüggöny előtt, és ugyanazt figyeli, amit harminc év előtt.

A változás csak annyi, hogy egyre mélyülőn. De ahogy ezt leírom, megüt valami: mi az, hogy mélyülőn? Nem a szokásos értelmiségi hablatyolás ez? Hogy lehet – ráadásul egy fényképen – mélyülőn nézni? De ha esetleg úgy döntünk, hogy kijelentésem nem ab ovo értelmetlen, még akkor sem biztos, hogy mélyülés lehetséges abban, amiben Vasadi él. Mert mi van akkor, ha a Vasadi-tekintet állandósága mögött épp az a létigazság bujkál, hogy az ember állandóan ugyanazt a tragédiát éli át? Nemcsak diakronikusan, de szinkron módon is. Ha ez így van, akkor a költői fejlődés csupán annyit jelent: a folyamatos drámát egyre kifinomultabban adja tudtunkra.

Szerencsére nem kell eldöntenünk a kérdést, mert olvasóként bennünket csak ez utóbbi érdekel. S egy válogatáskötet legfőbb feladata éppen ez: az életmű elemeiből olyan mozaikképet összeállítani, amely a költői életívet leképezi, ugyanakkor – más megvilágításba helyezve – felmutatja a változásban a változatlant. (Nem olyan „best of” a cél, amelyben a „slágerek” szétütik egymást. A tévés gólösszefoglaló, a zanzásított mozis filmelőzetes máshova való.)

Vasadi Péter 1926. június 1-jén született Budapesten. Elemi iskoláit Újpesten végezte, majd a Könyves Kálmán Reálgimnázium és a Kemény Zsigmond Gimnázium tanulója lett. 1943-től ’45-ig a Gábor Áron honvéd tüzér hadapród iskolában folytatta tanulmányait. 1947 és 1950 között különböző szakmákat tanult. Bőrkereskedő tanonc lett, majd az újpesti Fém- és Faipari Iskola műszaki rajzoló tanfolyamára iratkozott be, végül húsipari segédmunkásként dolgozott a Zeidl Húsgyárban. Közben 1948-tól az ELTE magyar-német szakának hallgatója, ahonnan elbocsátják. Ezután az összevont szakon (kritika, filozófia, esztétika, orosz) tanul tovább, de megint elbocsátják. Ekkor felveszik a Filmművészeti Főiskolára (filmrendező szak), de onnan is eltanácsolják, egyben kitiltják az ország összes főiskolájáról. 1950-től ’67-ig a KOHUSZ Közlekedési Vállalat tervező csoportjának vezetője, közben közgazdasági tanulmányokat folytat. 1968-70-ben elvégzi a MUOSZ újságíró iskoláját és franciául tanul. 1971-ben A magunk kenyerén c. antológiában szereplő verseivel tűnik fel a magyar irodalomban. 1967-től ’86-ig az Új Ember és a Vigilia szerkesztője-újságírója. A Magyar Írószövetség és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja. Irodalmi munkásságáért Somogy- Új Forrás- és IRAT-nívódíjjal, József Attila-díjjal, ARTISJUS-, Rónay-, Füst Milán-, Kortárs-, Alföld-, Stephanus- és Arany János-díjjal tüntették ki. 2001-ben megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet. Ezidáig 18 verses- és 16 prózakötete jelent meg.

A háború után nehéz sors várt azokra az istenhívő írókra-költőkre, akik hitükről, vallásukról megpróbáltak műveikben is számot adni. A verseiben önmagát, hitét a borzalmas körülmények között is állhatatosan őrző Pilinszky János – az Újhold többi, a szocialista realizmus felé nem közeledő költőjéhez hasonlóan – 1949-től nem publikálhatott. Csak 1957-ben jelenhetett meg következő kötete, az Aranymadár. Pilinszky ebben az évben lett az Új Ember szerkesztője.

Pilinszky és az Újhold-nemzedék költői-irodalmárai (Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Mándy Iván, Lengyel Balázs, Somlyó György, Rákos Sándor és mások) a társadalom reménytelenségének felismerése nyomán a belső végtelen kutatására indultak. „Pilinszky egy hajó orrán áll, de háttal a menetiránynak. A távolodót látja, a múlót, de ezt is csupán egyetlen szemszögből: elmúlásából, önnön lényét mintegy felizzítva a vég előtt” – írja Lengyel Balázs 1979-ben.

Az Új Ember és a Vigilia körül ekkoriban olyan szellemi holdudvar alakult ki, amelynek költői között ott találjuk Vasadi Pétert is. Vasadi költői indulását – nem csak szellemi értelemben – Pilinszky hatása erősen meghatározza. Pilinszky volt Vasadi mestere, és a volt tanítvány, amíg csak él, Pilinszky erőterében alkot. P.J. című verse így szól:

Mintha lélegzetvétel
közben elakadt volna
az irgalmas levegőben.
Beleállt szemébe
az ezüsttüske, s
most néz riadt-
mereven. Mintha
karját csak vállig
adatott volna néki
fölemelnie, de válla
egyenesébe’ maradt.
Már-már nyomorék.
Szárnycsonkjai vannak.
Visszanyesett ujjai tollak.
Köztük remegő cigaretta.
Pokolból szabadult angyal.
Szétrántotta örökre
védekezésünket, ezt az
alul málladozó függönyt.

Az erőtérben-alkotás azonban Vasadi esetében nem jelent epigonizmust. Az ő lírája ugyanazt az eredetet célozza, amit Pilinszkyé, de teljesen eredeti módon. Műveiben a gondolati-filozófiai háttér talán valamivel erősebben érzékelhető. Verseiben kézzelfoghatóbban hirdeti, hogy „a gondolkodás szent”. Nem véletlen, hogy versesköteteinek rendjét a hetvenes évek vége óta értekező és széppróza-prózakötetek tarkítják.

A Vasadi-versek eredetiségük folytán hamar elnyerték azon olvasók tetszését is, akik nem kifejezetten „katolikus irodalomra” vágytak. (Akik kifejezetten arra vágynak, azoknak ez a költészet általában nem is tetszik.) Eredetisége okának nem nehéz nyomára bukkanni. Úgy hívják: megéltség. Ebben a költészetben nincs helye semminek, amit csak példa vagy megszokás állít elénk. Az evangélium tétellé vált mondatainak kongó visszhangja helyett forró lávát kapunk a nyakunkba.

E líra talaja kezdettől fogva ez a megéltség, a legbelső szenvedésből kitáruló fájdalom és szépség. Vasadi költészete nem szakaszolható, ő mindig a legbelső – ugyanakkor legmesszebb kivetülő – szenvedés álláspontjáról írt és ír, legfeljebb abban a tekintetben állapíthatunk meg „fejlődést”, hogy a megélt, megírt, közszemlére tett bensőben a személyes létezés iránya a jézusi példával milyen hőfokon, milyen mélységben tud összelobbanni. Ez a harmónia a kilencvenes évek Vasadi-lírájában bontakozott ki igazán. Ekkortól beszélhetünk Vasadi „öregkori lírájáról”. (Nota bene: szívesebben használnám itt a kissé magyartalan, és az irodalomtörténetben ismeretlen „bölcskori líra” megjelölést.)

Az a tisztánlátás, ami ezekből a versekből árad, és ami a költő katolikus hitével egylényegű, rokonszenvessé és hitelessé teszi az „istenes vers” oly sokszor lejáratott műfaját. Ezek a művek arra szólítanak fel: „ismerd meg önmagad”, szállj alá önmagad legmélyére, és nézz körül; akkor látni fogod, mi történik veled. Vasadi beszélgetésekben, interjúkban állandóan hangsúlyozza: az igazi vers nem „akaratból” születik. A költői akarat legfeljebb a talajt készíti elő ahhoz, hogy a vers valahonnan kihajtson. „Nap száll föl a szavak közt” – zárja Kegyelem című versét.

„Vasadi azonban nemcsak magában, a népben sem reménykedik, egyedül a személyes igazság üdvözítő erejében bízik, azon csügg rendíthetetlen várakozással. Az ad erőt és hitet neki, mert amikor a jelen és a múlt eseményeire a jövőben kibontakozó értelemteljesülés felől tekint, a hanyatlás, a széthullás képei számára ígéretes jelentéssel telnek meg. Mivel az értelmet nem mint a kiválóakban megjelenőt, hanem mint az emberi létet, a világot alapozót gyökerénél ragadja meg, szemében az apokaliptikus méretű elszürkülés, értelemvesztés is csupán látszat, amelyet nem jóvá tenni, de eltávolítani kell, hogy a mélyben rejlő igazság felragyogjon” – írja róla Fejér Ádám.

Vasadi költészete ezért nem metafizikai, hanem sokkal inkább hermeneutikai. Őt nem elégíti ki a hagyományos kétvilág-elmélet, amely a látszatvilágon túli lényeget fürkészi. Érzi, hogy ez túl sok és túl kevés. Túl sok, mert a lét megnyílásának itt, ebben a világban, a faktikusban kell teret adni, és túl kevés, mert a látszat-valóság dichotómia elkopott, létvakká vált, semerre nem mutat.

Nagy mesemondók
mindig a csillagos
égre mutatnak.
A véres földre soha.
De az ég nem a
legfölső emelet.
A föld csak alagsor.
A dráma az űrön túl
és a pincesötétben
zajlik. Hallgatnak
róla a nagy mese-
mondók. Fényeket
ne keress rajtuk.

(Fénytelenek)

Anélkül, hogy ezt a költői szemléletet konkrét filozófiai áramlatokhoz akarnánk kötni, megjegyezhetjük: igazságfogalma nagyon közel van ahhoz, amit Martin Heidegger munkáiból ismerünk. A Vasadi verseiben élő igazság nem más, mint a lét megmutatkozása, elrejtetlensége, amit a régi görögök alétheiának mondtak. A szó töve léth-, amely – tudjuk a Léthé folyó nevéből is – a feledéssel kapcsolatos dolgokat jelöl. Az elé biggyesztett privatív a- gyök fosztóképző. Az igazsághoz tehát úgy juthatunk el, ha a létezőt kiragadjuk a feledésből, a rejtettségből. Mert – ahogy Hérakleitosz mondja – a lét(ező) rejtekezni szeret. Vasadi tudja ezt, és sejti azt is, hogy a létet talán csak a költészet hívhatja ki az eredendő elfeledettségből. Ehhez azonban finom műszerekre van szükség. Úgy kell szólítani a létet, hogy ő találjon magára szavakat. Ezért nem jöhet szóba itt semmiféle költői akarat, módszer, stílus. Ahogy az Erdei sétában áll: „…a világért mélyre hajol / a teremtmény, de nem mozdít / útjából egy fagallyat sem”.

Vasadi verseinek nincs stílusa. A forma sem nagyon érdekli. Költeményei nem kimunkált, furfangosra cizellált verstani remekek. De némelyikük közelebbről szólítja az elrejtett létet, mint a legrafináltabb metrum. A katarzis itt nem bonyolult építkezés, hanem lebontás által születik. A költő eltolja az útból az akadályokat. Félretolja a látszatvilágot, hogy a lét megmutatkozzon. Takarít.

Vasadi versvilága és prózai művei (esszéi és szépprózái) szerves egységet mutatnak. Egymást bontják ki, értelmezik, sűrűsítik be a szinte zenemű-szerűen váltakozó lírai és prózai kötetek. Mindazonáltal esszéiben Vasadinak egy új arcát ismerheti meg az, aki addig csak verseit olvasta. A haragos Vasadi ez. „Az örökkévalóságra berendezkedve”, ahogy Hamvas Béla mondja, nehéz szó nélkül hagyni mindazt, ami a mai világban történik. Márpedig Vasadit minden érdekli, ő a legkisebb részletből is képes kibontani a legnagyobb igazságot, ám ennek ódiuma, hogy mindig van min dühöngeni. Nagy haraggal ront rá az értetlenekre, a létrontókra, a szellemi magamutogatókra és mindazokra, akik következetesen elodázzák a felismerést: mivégre élnek. Vasadi újra és újra – holott tudja, nagyon is jól tudja, hogy újra és újra visszalopódznak – kikergeti az eszmekufárokat a szellem templomából.

Akik ellen Vasadi vitairatai szót emelnek, azok felől jól megvilágíthatjuk, miféle egységről beszélünk, amikor a lírai és prózai én azonosságát emlegetjük. A jót mindenki képes felismerni, az emberiség mégis a rosszban vergődik, írja egy esszéjében. Máshol arról ír, hogy az úgynevezett kulturális élet szellemtelen kreatúrák műve. Mi okozza ezeket a szereptévesztéseket? Az, hogy az élet elszakadt az ideáktól, a tapasztalat a hittől. A szakadást persze senki nem képes beismerni. Az élet megy tovább, mintha még mindig köze lenne az eszméhez, a tapasztalat megy tovább, mintha még mindig a hit táplálná. És megfordítva: az ideák emberei úgy tesznek, mintha bármi közük volna az élethez, a hívők pedig úgy tesznek, mintha hitük az életüket táplálná. Vasadi művei attól utánozhatatlanok, hogy süt belőlük: szerzőjük hite empirikus valóság. A Vasadi-művekben nincs semmi, ami ne lenne megélt. ,,A hit csak centrum lehet, de éppen azért, mert centrum, tehát a dolgok szíve, elrejlik. Ahol mutogatja magát, ahol kirí, ahol kiül a testre ez a szív, ott baj van. A szív elrejlik és dobog.” Ha a szív nem rejlik el, már nem is dobog. Az úgynevezett keresztény költészet keresztre feszített szellem. Abban a pillanatban, ahogy a versgondolat merülésének irányát valami előre meghatározza, a vers félremerül és bezárul. Talán erre gondolt Janus Pannonius is, amikor megírta: hívő ember nem lehet költő.

Hívő ember persze lehet költő, de ennek az a feltétele, hogy szabadsága erős legyen. Vasadi Péter keresztény költő. A jelzős (határozós?) szerkezet azonban félrevisz. Vasadi Péter keresztény és költő. Kereszténynek nem költő, költőnek nem keresztény. Egyik Vasadi nem kenegeti hájjal a másik Vasadit. Nincs is két Vasadi. Egy van, ez az egyfelé néző, a lét csodájára kíváncsi, arra minden lélegzetben rácsodálkozó keresztény Vasadi – ahogy ő mondja: „keresztény senki” – , létkutató, léttolmács.

A cimbalmok pengése közepette – amit irodalmi életnek neveznek – ő távol marad mindentől, ami létidegen, ami hazug, és ott van mindenhol, ahol az igazság feltárul. Vasadi így szeret. Senkit sem lát reménytelennek: akit reménytelennek lát – akinek „tövisbokra nem terem fügét” – ,azt nem ő látja annak. Az ilyen embertől könyörtelenül elfordul, de még ekkor is reménykedik benne, hogy elfordulása tanítás, példa lehet. „Minden nagy hazugság a szeretet bohócruhájában ugrándozik. Aki valóban szeret, árnyékban áll, már-már vesztegel, majdnem meztelen, hallgatag, lila ökölnyomok rajta, de nem ismer halált. A bohócok hulláit időnként összeszedik, s névtelen sírba bocsátják őket. Aki szeret, kisüt a homályból. Sebei begyógyulnak, s odahordják köréje a betegeket. Egynek sem kérdezi a nevét, mikor megérinti a homlokukat.”

A szellem embere valahogy így (és csak így) filantróp. Így ereszkedik alá. A Kinéz tengerre ablakon című kötetben áll egy vers, a Palackzöld:

Tihany felől közeledik Mozart.
Ül a G-dúr sárkányrepülőn, bőr-
dzsekiben, sisakosan, két pedálon
nyugtatja halhatatlan lábát s
fölöttem elsuhan. A tavon át-
hullámzik a főmotívum s halkan
a partra kicsap.
Visszahúzódik és újra. Elölről.
Nincs sebessége zenéjének.
Csak a gonoszság száguld. Ő
fölmutat s aláereszkedik. Így
lángol műveiben a főidő. Felnőtt
lehanyatlik. Kisfiú állva marad.

Vasadi hajója egy palack. Ha kinéz a tengerre, zöldet lát, semmi mást. Vasadinak nincs „üzenete”, mert nem postás. Ő maga az üzenet. Tudja, hogy nincs mit üzenni. Esetleg ezt. Minden verse kétségbeesett kísérlet arra, hogy a lét legyen. Közben tudja, hogy a lét nem lesz, hanem nem van és nem nincs. Vasadi, ahogy a már idézett Heidegger mondaná: a semmi helytartója. Létet ír. Iszonyú boldog, csodálatosan letört.

Egy haiku-töredékében ezt olvashatjuk: „Csöndes tűz az esője. / Tartsd bele arcod”. Hogy minek, kinek az esője, az nincs megnevezve. Megnevezetlen marad, akinek tűzesőjébe bele kell tartanod – kategorikus imperatívusz! – arcod. És azért marad az, mert akkor majd meg fogod tudni. Hogy mikor, az nincs megnevezve. És így tovább. Ahogy közeledünk afelé, ami előtt állva majd végre kell hajtanunk a legnagyobb alázat mozdulatát, a ráció, a tervszerűség, a meggondolás, a kétely lépésről-lépésre kialszik. Mindegy, hogy minek nevezzük most, így, távolról a tűzesőt. Most egy felsorolásnak kellene következni, hogy ti. minek nevezhetnénk, de hát mondom, hogy mindegy. Ez persze nem igaz. Egyáltalán nem mindegy. A szavak ki tudják simogatni a semmiből a minden sziluettjét, de arra is képesek, hogy összetapossák, amit ki akarunk mondani. Vasadi Péter tudja ezt. Költő. Olyan, akire emlékezni fognak. Nincsenek sokan. Sosem voltak sokan. Az emlékezetet – vigyázat, nem a sikert, nem a dicsőséget! – azok érdemlik ki, akiknek szavaiban a legmetszőbb objektivitás a legbensőbb szubjektivitással együttműködik. Az igazi költő úgy szólal meg, ahogyan csak ő tud, és arról beszél, ami általános érvényű. Eredeti hangon az eredetről. Ha Vasadi Péterre gondolok, Csuang-ce öreg tölgyfája, Csontváry cédrusa jut eszembe – no meg Hamvas esszéje, amelyben a két növény összenő. Áll a fa a hegy tetején, és semmire nem lehet fölhasználni. Se tüzifának, se padlódeszkának, se semmi másnak nem való. Mert léte van. Vasadi teljesen használhatatlan. Áll a zuhogó világban, töpreng, csodálkozik, reszket és ujjong.

Azt hiszem, Vasadi Péter lírájának kulcsfogalmához érkeztünk. Körvonalazza most a fogalmat néhány idézet. „Fonja fáradhatatlanul / az éjt valaki, mégis / fölfeslik újra meg újra…”; „…Nem az irama, nem a tempója / ragad meg, hanem ez: legbenső törvénye / szerint szökdel előre…”; „…Ő meg a vészben mosolyog”. A bizonytalanság a mozgás, a változás, a létezés világa. A bizonyosság a moccanatlan, nem változó parmenidészi lété. Vasadi költészete – ahogy élete is – megmerül a bizonytalanságban, bátran kiteszi magát a semminek. A Semminek. A halálba-vetettség súlyos képei ezek, de súlyosságukban, elkevertségükben, utólagosságukban, végzetes reflektivitásukban a láthatatlan centrum felé remegnek.

A költészet poiészisz, azaz cselekvés. A költő azonban hajlamos rá – hiszen ember –, hogy vers-tetteit leválassza életüzeméről. A költői mondatok ilyenkor steril levegőt inhalálnak. Ez még önmagában nem baj, hiszen a zseninek nem kell szentnek lennie. Hogy valaki nagy szellem vagy nagy lélek, az két különböző dolog. A homogenitás nem kötelező. Vasadi Péter azonban pontosan úgy él, ahogy ír. Hogy hogyan él egy költő, az persze az olvasót nem kell, hogy érdekelje. De Vasadi verseit átüti a megéltség fénye, és miközben ez – követve a hétköznapi Vasadi csetlését-botlását – hét ágra szakad, egyetlen, metsző fehér világlás marad. Aki szeret, kisüt a homályból.

Illusztráció: Csigó L. Vasadi-portrérészlete