Druzsin Ferenc 80 éves!
Magammentségnek szánom, elfogadható-e? Szokatlan, hogy portálunkon ilyen sokszereplős csokorral köszöntsünk jubilánst. Druzsin Ferenc ügyetlenségem miatt nem került bele az 1940-ben születettek „hetvenesek évkönyvébe”. Bolgarista életpályám első – szófiai, lektori – állomásán fontos volt a kapcsolatunk: ő a Magyar Intézet igazgatóhelyettese. Jó negyven évvel ezelőtt. Ismerhettem akkori kultúraközvetítő tevékenységét. Műhelyünk több mint húsz esztendős léte alatt tőle jelentős publikációk, könyvek nálunk. 2017: életművéért – Napút-díj. Munkássága okán még jobban felfedezni máig kivált jeles kutató és író. (A főszerkesztő)
„…szálljon a dal kissé magasabban!”
„Hej, Debrecen, Ha rád emlékezem!…”
Druzsin Ferencnek és nekem is áldott emlékű, közös egyetemi Alma Materünk: a debreceni univerzitás. Diákkorunk színhelye a „magyar kálvinista Róma”, negyedszázadon át közös munkahelyünk az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar, majd a Bölcsészkar. Élete párját ő is a „Maradandóság városában” találta meg. Somogyból – Csokonai útján – a Dráva mellől, Taranyból indult Debrecenbe. Jeles földije, Kovács Kálmán professzor nyomán járt, aki a szép nevű, somogyi Kaposszentbenedekről érkezett „Debrecen ó-kikötő”-be.
Gulyás Pál, Németh László debreceni költőbarátja, ódát zeng szülővárosáról: „Körülötte népek viharja, nézett át bérces Biharba, / nem védte falait bástya, torony, csak a hit. / Áros jármai jádzva görögtek egész le Bizáncba, / hajcsárnépe Budán túljuta Bécs kapuján. / Hajtottak lovat, ökröt, mégis az égi körök közt / Méliusz lelke alél, ujjain egy falevél.” A város művelődéstörténeti szerepét pedig a cívis város lokálpatrióta költője így határozta meg: „Debrecen, ó-kikötő, tájakat összekötő!”
A reformáció debreceni bölcsője fölött Kálvin-csillag emlékeztet a hitújításra. Méltán kerültek a Nagytemplom és a Kollégium közötti emlékkertbe, a jubileumi emlékkőre ezek a feliratok: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” – „Isten Igéje örökké megmarad! – Verbum Domini manet in aeternum!” – „Egyedül Istené a dicsőség! – Soli Deo gloria!”
Legkiválóbb debreceni tanáraink, mestereink, példaképeink egy nagy tanárnemzedék jeles képviselői voltak: Barta János, Bán Imre, Julow Viktor, Kovács Kálmán … Ők tudtak valami igen fontosat a szakmájukból és emberségből is.
„…a jövőt megvilágító fény”
Borzsák Istvánt, a jeles klasszika-filológust, ókortudóst, egyetemi tanárt, akadémikust, a római irodalom nemzetközileg is elismert kutatóját Druzsin Ferenc is még Debrecenből ismerte. (Akkor még volt a debreceni egyetemen klasszika filológiai tanszék!) Emlékszem, milyen nagy örömmel beszélt arról – a „bolonyázás” kellős közepén, Klinghammer István rektorsága idején, amikor rektor-helyettes volt –, hogy 2006. május 12-én Borzsák professzor úr milyen remek beszéddel avatta fel Buda István Dante és Vergilius című, kétalakos szobor-kompozícióját az ELTE Rektori Hivatalának udvarán. A másfél méter magas posztamensen álló bronz alkotáson a Dantét vezető Vergilius az égre mutat, és kimondja a talapzaton is olvasható jelmondatot: „LUX E PRAETERITO LUCENS FUTURA ILLUMINAT TEMPORA.” – „A múltból jön a jövőt megvilágító fény.”
Dante a Divina Commediában Szent Pál és Aquinói Szent Tamás gondolatai nyomán a lényeget, a kereszténység alaptanításának summáját fogalmazta meg: „A hitben testet ölt a fő reményünk, / meglátjuk azt, mi másképpen láthatatlan.”
„A lámpás én vagyok”
A tanítás nemzetnevelő hivatás. A magyar oktatásügy jelesei mindig is tudták: az iskolában az elemitől az egyetemig a diák a legfontosabb: minden érte van. A pedagógus hitvallás lényege pedig Németh László szerint: az ember többre tanítható és jobbá nevelhető. Gárdonyi hitte és vallotta: „A lámpás én vagyok. Világítok a sötétségben. Utat mutatok! Nálam nélkül vak a látó is. Hát még ha a kormány nem sajnálná tőlem az olajat!”
Hiszem, hogy a holtig tanulás eszményét követő, a semper paratus doceri – készen lenni mindig, hogy másoktól tanuljunk jegyében szabadon szolgáló értelmiségiek vagyunk dantei értelemben is: „A questa tanto picciola vigilia de nostri sensi ch’ de riminante – Érzékeink csekélyke virrasztásáig, amely még hátra van.”
Druzsin Ferenc 80 éves. Ha a jókívánságot komolyan gondoljuk, szívesen mondjuk, akkor van remény arra, hogy szívesen fogadják, és talán viszonozzák is. Arany után szabadon: „Hetven év / Jó, ha ép / Nyolcvan év / Ritka szép…” – de százegy esztendő se legyen Néked „Untig elegendő.” Az „aranyul író” Arany szavával kívánom: „Élj soká! és legyen élted, / Mint derűs nap, tiszta, víg, / Mely piros hajnalból támad / S ismét abban áldozik.” „Boldogságod fénye legyen szép szivárvány. / Rajta, mint egy hídon, szép tündérek járván, / Ne bántson a métely, sem másféle járvány. / Hanem oly erős légy, valamint a márvány.”
Vergilius üzenete a IV. eclogában: „Musae, paulo maiora canamus – „Múzsák, szálljon a dal kissé magasabban!” Ady intelme A civódó magyar című versében: „Nézzek immár nagyobbakra is.” – Ad multos felicissimosque annos – sok igen boldog évet!
Cs. Varga István
Tisztelt Tanár Úr! Kedves Kollega! Tollforgató Társam!
Születésnapodon bolgár népi rigmusokkal köszöntelek Nagy László fordításában:
„Add meg magasság, megadjad,
A legszebbet, a legjobbat,
Egészséget és jó élést,
Szántóvetőnek bő termést”
Betűvetőnek is alkotóerőt és bő termést kívánok. Baráti üdvözlettel:
Doncsev Toso
feleségével, Szöllősi Judittal…
Aranyos emlékek
Amikor kollégák voltunk a Kaposvári Egyetemen, két aranyos témával bármikor levett a lábamról: úgy tűnt, Arany Jánosról és az aranycsapatról mindent tud. Előbbiről nyilván én is tanultam, nem is akárkiktől, mégis meg tudott lepni, számtalan története volt nagy kedvencéről, megunhatatlanul tudott beszélni róla.
Emellett mindketten focirajongók voltunk/vagyunk, a különbség az volt, hogy ő még látott – élőben is – jó magyar focit, nekem inkább csak meséltek róla. Számomra szinte felfoghatatlan volt, hogy Puskás, Czibor vagy Kocsis számára nem újságok lapjairól ismerősek, s hogy fénykorukban is figyelhette őket – a pályán. Érdekes módon szinte ugyanúgy beszélt róluk, mint Arany Jánosról. Olyat is hallottam tőle, amit mástól nem nagyon, volt, hogy elmesélte, az aranycsapat egyik védője nem volt ám akkora spíler, neki is megvolt a gyenge pontja. És neki elhittem, mert ahogy ő mesélt – akármiről is –, az hihető volt, mi több, igaz.
Előfordult az is, hogy emiatt majdnem megharagudtam rá. Több tanulmánykötetét olvastam, különösen szerettem a regényekről szóló elemzéseit, főleg, ha olyan prózát mutatott be, amely valamiért nem került föl a „legfelső polcra”, vagy valamiért elfelejtkezett róla az olvasóközönség és/vagy a kritika. Nemegyszer jártam úgy, hogy tanulmánya kedvet csinált egy szerzőhöz, egy regényhez. Emlékszem, milyen izgalommal vettem a kezembe azt a kötetet, amelyről olyan érdekes elemzést írt. Előbb faltam az oldalakat, aztán kicsit lelassultam, s végül befejeztem ugyan, de némileg csalódottan tettem le a könyvet.
Nem volt jó? Nem volt olyan jó, mint ahogy Druzsin Ferenc állította? Nem arról szólt – legalábbis számomra –, amit ő gondolt? Nem, szó sincs erről. Megállapításai pont olyan megbízhatóak voltak, mint az értékítélete. A csalódás oka számomra nem az volt, hogy jobbnak írta le az adott regényt. Viszont jobban írt róla, mint ahogy a szerző a saját témájáról. Valójában nagyobb örömömet leltem az analízisben, mint az analízis tárgyában…
Mindez azt is jelenti, ha Druzsin Ferenc egyszer úgy dönt, hogy maga is regényt ír, én elsők között szeretném olvasni a könyvét. Csalódás kizárva, elég lesz, ha nem a magam hangján olvasom, hanem elképzelem, ahogy zengő hangján ő meséli a történetet.
Kedves Feri! Születésnapod alkalmából hadd kívánjam azt – nem titok, magunknak is –, hogy legyen benned erő még mesélni. Akár szépprózában is.
És nem mellesleg: gratulálok, hogy kupagyőztes lett a csapatod! Tudom, hogy ez már nem az a Honvéd, de meglepne, ha nem nézted volna a döntőt. S abban is biztos vagyok, hogy Ugrai vagy Lanzafame játékát pont úgy ismered, értékeled, elemzed, ahogy Puskásét vagy Kocsisét anno. Mert a világban sok minden változik, de azért nem minden. És néha jó az állandóságba, a maradandó értékekbe kapaszkodni.
Isten éltessen!
Gombos Péter
„… áldjon Isten mezőkbe!”
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel
áldjon Isten mezőkbe!
(Balassi Bálint)
Nem véletlen a címadás e köszöntésben! – közös főiskolai tanárságunk idejét idézi fel bennem Balassi Bálint verssora, amellyel Druzsin Feri elköszönt az Irodalom Tanszék tanári szobájában üldögélőktől munkaideje végén. Bizonyára jóízű, szülőföld emlékeket idézett föl benne ez a verszárlat, és a hazafele tartó utat talán már nem is a Kazinczy utcában tette meg, hanem a Somogy megyei szülőföldön Taranyban, mert számára Tarany és az édesapja jelentette az igazodási mércét. Ha analóg példát akart hozni valami mondandója illusztrálására, legtöbbször e somogyi falu gyermekkori emlékeiből merítette. Nyugdíjas éveiben (többször mondta,) ide akar a fővárosból haza költözni! Szándékát részben megvalósította, mert a szülőfalutól nem oly távol telepedett le a Balaton partján.
♣
Gyakran szigorlatoztattam magyarszakos hallgatókat közösen vele. Druzsin Ferenc korszaka a 19. század és 20. század fordulója volt. Arany Jánosért rajongott, de a prózaírókat és népszínműírókat is nagy becsben tartotta ebből az időszakból. Vonzódott a magyar folklór hagyományaihoz, s ennek felelevenítésére lehetősége is adódott évfolyam előadásain. Ipolyi Arnold Magyar Mythologiaja nem véletlenül került tehát a megadott szakirodalmi listára. Visszatérve a vizsgákhoz: a kötelező olvasmányokról faggatva hallgatóit Druzsin Ferenc sohasem felejtett el érdeklődni népszokásokról, hitvilágról, mítoszokról stb., ha az, az adott műhöz kapcsolható volt. Arany János Toldijának mitológiai hátteréről, a Tengeri hántásról mindig nagy örömmel tartotta meg előadásait, de a Szent Iván-éji tűzugrás szokását is jóízűen részletezte.
Arany János kézírásában el-elgyönyörködött, s mivel neki is volt autográf kézírása a költőtől, a tulajdonos gyönyörűségével hozta be a rá érdemesülteknek megmutatni. Szemináriumaira szívesen adta hallgatói kezébe az éppen aktuális szerző első, vagy korai kiadású műveit. Szerette a régi könyveket olvasgatni, a címlapot elnézegetni, az archaikus szavakat ízlelgetni, mondogatni.
Emlékszem egy olyan utcabéli összefutásunkra – ő jött, én mentem hazafelé a munkahelyről, –arcán boldog mosollyal így állított meg: – Képzeld, találkoztam egy hallgatómmal, aki sírt, és megkérdeztem tőle mi a baj, mire a hallgató ezt válaszolta: – A kedvesem beteg Tanár Úr, azért sírok. Druzsin Ferit ez a „kedvesem” megnevezés hatotta meg, s az, hogy a mai világban még akad valaki, aki így nevezi a szerelmét.
Hallgatóitól tudtam, hogy nagyon szerették, ha az illusztrációul szánt szöveget felolvasta zengő baritonján, mert önmaga is élvezte a szépirodalmi mívességet. A néma szöveg megszólaltatását.. Tanár szakos hallgatói így kaphattak példát a tanári bemutatás mércéjéről.
Már említettem tanszéki kollégám régi könyvek iránti érdeklődését. Emlékszem, gyakran jött úgy tanítani, hogy a környékbeli antikváriumokat már megjárta, – avagy tervezte, hogy órái után hova tér vissza egy-egy könyvért, mert hagyott magának még egy kis időt fontolgatásra, a vásárlás előtt. Ám sokszor a „jó gazda” öröméért vette számba az érdeklődésére számot tartó antikváriumi példányokat, az általa tanított és szeretett korszak irodalmából, legtöbbször örömmel nyugtázva, hogy neki mind ezek már megvannak. Böngészéseiről mindig beszámolt az óraközi szünetekben. Nekem is felajánlotta, hogy szívesen megvásárolja, ha volna valami kérésem. Így gyarapodott könyvtáram Móra Ferenc kiadásokkal, vagy olyan „nem lehetett otthagyni” könyvekkel, amelyek neki, már több kiadásban is a polcain sorakoztak.
Határozott, szép írására emlékszem még, s arra a mozdulatra, ahogy töltőtollával aláírta az indexbe a jegy mellé a nevét. Szinte kalligrafikusan.
Isten éltessen, kedves Feri! Ahogy Arany János írta: Nyolcvan év // Ritka szép … Neki pedig, még ha ironikusan is írta a költő, el kell hinned!
Hubert Ildikó
Menedékház, kikötő, tankolóhely…
Hallottam róla korábban is – némelyik kötetét olvastam is –, és tudom, a Tarany díszpolgára cím visszaadása indulatokat gerjesztett néhány honfitársánál, de lehet, hogy csak azért, mert szellemének fényétől, fényénél nem akartak (meg)világosodni… A kaposvári megyei könyvtárban sorozatot álmodtunk Somogyból indultak címmel, ahova Komáromi Gabriella ajánlotta irodalomtörténész társát. Én meg – házigazdaként – kapva kaptam az alkalmon, s máris szerveződött az est. Úgy ültünk le az asztalhoz, és tartottuk szóval a népes publikumot, mintha ezer éve ismernénk egymást, jóllehet: személyesen akkor találkoztunk először. Druzsin Ferinek pedig volt mondandója – Ferinek mindig van mondandója –, akkor is, ott is, korábbi kaposvári lakásuk tőszomszédságában. Emlékszem, oly jelentős pályaívet öleltünk át, amelyből három élet is kitelt volna. Röpke másfél óra alatt Taranytól eljutottunk a somogyi megyeszékhelyen át Budapestre, az ELTE élére, de Szófiába is, ahol a kultúra nagyköveteként követett el mindent a magyar értékek – köztük a somogyi vonatkozású kincsek – népszerűsítéséért. Szó esett jelentős tanáregyéniségekről, és a pedagógiáról, a kiművelt emberfők küldetéséről. Visszatértünk a somogyi gyökerekhez is, és Balatonboglárhoz, amely életének hátralévő részére kínál ihletadó helyszínt.
A jó hangulatú, humorral vegyített diskurzust rögzítettük, a könyvtári sorozatcím kötetcímmé nemesült, hiszen másfél év múlva kilenc jeles, ugyancsak somogyi származású társával való beszélgetést egyberostálva, a megyei közgyűlés kiadásában megjelenhetett. A szülőföldhöz kötődő, olykor megrendítő vallomások újra és újra bizonyítják: minél mélyebbre nyúlnak a gyökereink, annál biztonságosabban állunk e földön. Ismerős ez az érzés a tanár úrnak is, aki még első beszélgetésünk évében, 2017-ben Napút-díjat kapott, s aki – bár bejárta a világot – szívvel-lélekkel kötődik az ősi földhöz.
S ha már Balatonboglárt emlegettem, akkor a boglári születésű Somlyó Györgyöt is idéznem kell, aki Mese a szülőföldről című versében írta: „Ezek a hajlatok, ez a láthatár, ezek a viszonyok, ezek a falak, ez a növényzet, ez a holdhíd a tavon / a lépték minden útjainkra, / rámérni a tengerekre, a városokra, a csók közeire, a tudás szintjeire, a katasztrófák féktávolságaira. / Bármilyen messze kanyarogjon, bárhová torkolljon – a te idődnek ez a forrásvidéke.”
Druzsin professzornak ezentúl örökre Boglár lesz a forrásvidék, további munkák bölcsője, hiszen van még dolga Vele a Teremtőnek. Hiába mondta egy közelmúltbéli, Somogyi Hírlapos interjúban – melyben a kerek évfordulóról faggattam –, hogy „bajos messzire nézni, ha már nyolcvanéves az ember”, első dolga kell, legyen, hogy rendezze adósságát Tolnai Lajos felé. A XIX. század végének egyik legtermékenyebb és legjelentősebb prózaírójáról készül írni – természetesen önmaga szabta ritmusban. S hogy ezt követően mihez fog? Bizton állíthatjuk: van még számos ötletterv a tarsolyában.
Kívánom, hogy kötetek sora szülessen még; jóllehet az egykori somogyi gyerek már régen eljutott „Az Értől az Oceánig”, pedig odahaza, Taranyban nem könyves környezetben nevelkedett. Egyszer ugyan észrevette, hogy az egyik tejesköcsögön a sarokban egy Szabó Lőrinc-kötet pihen. A Föld, Erdő, Isten első kiadása – tele panteista versekkel, melyekkel gyerekként még nem tudott mit kezdeni. Édesanyja elővigyázatosságból tette oda, nehogy a friss aludttejbe belekóstoljanak az egerek. Szőlőjükben is akadt néhány könyv, de egyiknek sem volt meg az eleje. Másra kellettek a lapok…
Kívánom azt is, hogy e mérhetetlen vitalitás és humor élete végéig vele maradjon, csakúgy, mint a kíváncsiság és a közlékenység. Enzsöl Ellák, a jó tollú, néhai pap szerint „emberlétünk útjának nélkülözhetetlen állomásai az ünnepek. Ünnepek nélkül kiszárad a szív, s a megszokás monotóniája robottá alacsonyít bennünket. Az ünnep: menedékház, kikötő, tankolóhely, lélegeztető berendezés, napfénykúra, ugródeszka a jövőhöz. Az ünnep az ember védekezése az arcmosókrémek ellen, az egyenruhába bújtatott élet ellen. Az ünnep a személyt őrzi, az arcunkra vigyáz. Öröm és fájdalom egyként szépül meg azon a titokzatos állomáson, amelynek ünnep a neve.”
Tisztelt Professzor Úr! Kedves Feri! Isten éltessen és tartson meg sokáig életed párjával együtt jókedvben, derűben, békében, szeretetben – abban a reményben, hogy hamarosan egy pohár vörösborral koccinthatunk az elmúlt 80 esztendődre, s az előtted állókra.
Barátsággal köszönt: Lőrincz Sándor
Kaposvár, 2020. június 16.
Hajdan az ifjú szcenográfus
A 70-es években Szófiában ismertem meg Ferit, amikor még diákként besegítettem a Magyar Kulturális Intézetnek – gyerekműsoraik tervezésében és kivitelezésében mint ifjú színházi szcenográfus. Druzsin Ferenc akkoriban Orosz Ferenc igazgató mellett a kulturális műsorok megszervezésén és létrehozásán dolgozott. Sok színes eseménynek voltunk akkoriban szemtanúi, számos ismeretség is született, melyek közül kiemelném Janikovszki Évával való találkozásomat, akinek később, a 90-es években, már a Budapest Bábszínházban terveztem egyik darabját.
Druzsin Ferencnek köszönhető, hogy megismerhettem a magyar kultúra szinte minden ágazatát, a zenétől, filmtől kezdve az irodalmon keresztül egészen a képző- és iparművészetig.
Köszönöm, Feri!
Nagyon boldog születésnapot, jó egészséget és még sok örömöt kívánok az életben!
Orosz Klaudia
„… mint a puszták harangja..”
Két hosszú füttyszó, indul a gödöllői Hév, beszélgetésünk csak egy pillanatra szakad meg, óránkra nézünk, sietség nélkül, szép rendben oda fogunk érni, a rövid gyalogséta kellemes, reggeli testmozgás lesz. Kis tanszéki megbeszélés, pár hivatalos apróság, intelem a főiskolán most kezdő tanárnak, bár ő sem zöldfülű már, csak két évvel fiatalabb a tekintélyes vezetőnél.
Valahogy így lehetett az első alkalommal, Gödöllőre vitt utam a kihelyezett tanárképző intézménybe, az irodalom tanszék ottani vezetőjével, Druzsin Ferenccel utaztunk, s ahogy először, úgy több alkalommal még évekig, amíg működött a gödöllői tagozat.
1989 volt, az ország akkor a rendszerválás lázában égett, a Héven folytatott beszélgetéseinkbe nyilván politika is került, mégis többnyire szakmai és emberi dolgaink voltak inkább terítéken. Előttem nyilvánvalóvá lett, „főnököm” számtalan dologban hozzám hasonlóan gondolkodik, gyermek- és ifjúkori élményeink között is sok a hasonlóság, ugyanígy az irodalmi ízlésben, az olvasmányokban. Természetesen az ő javára hatalmas mennyiségi, minőségi többlettel. A munkámból adódó feladatok: irodalmi szeminárium vezetése a 19-20. századi irodalomból, a saját húsz éves gyakorlatommal is alátámasztott módszertan tanítása csak megfelelő szakmai együttműködés és harmonikus emberi kapcsolat egységében hozhatott jó eredményt a sokak által bírált, feleslegesnek tartott, „vidékre” kihelyezett intézményben. Sikeres volt, szerettük, életünk legkellemesebb emlékei közé tartoznak a gödöllői évek.
Druzsin Ferivel 18 évig dolgoztunk együtt. Erős személyisége sok dologban hatott rám, formált, alakított. Csak hálás lehetek érte, hogy tanári pályám második felében az ő kezdeményezésére és mentorálásával főiskolai oktató lehettem, és három tanárszakom közül a legkedvesebbet, az irodalmat taníthattam.
S bár régóta nem találkoztunk, elmondhatom, mostanában is sokat gondolok rá. Nem tudok úgy olvasni Arany János költeményt, hogy közben ne halljam az ő jellegzetes, férfias baritonját. Közös szerelmünk, az Arany életmű bennem Petőfi Aranynak írt sorait idézi, s hozzákapcsolják érzékeim Feri barátom hangját is, szól mindig, „..mint a puszták harangja..”
Végül egy kis „képecskét” szeretnék átnyújtani az ünnepeltnek. Húsz évnél is régebben a Kazinczy utcai tanszéken beszélgettünk. Egy friss, reggeli élményem meséltem Ferinek. Egy szemem előtt átfutó, napok óta ismétlődő életmozzanatot. Derűsen hallgatta, mosolyogva nyugtázta: „Íróra valló, pontos megfigyelés.” – Az élményt nem írtam le soha. Most az ő tiszteletére megkísérlem:
„Kis Polski Fiat kanyarodik ki a Rákóczi útra. Több napja, mindig ugyanabban az időben látom. Fiatal anyuka vezeti, óvodás korú kisfia hátul ül. Ott haladnak el, hozzám egészen közel, az arcukat is megfigyelhetem. Az anyuka feszült, talán késésben vannak, a gyerek játékra, élményre kész. Ő is kormányoz. Az éles kanyarban oldalra dől, markolja, forgatja képzeletbeli eszközét. Nem hallani, csak a szájtartásán látszik, a motor hangját utánozza. Jön a kanyar, ugyanakkor, ugyanígy minden reggel.”
Úgy hiszem, Ferinek is meg kell köszönnöm a biztatást, hogy másfél évtizeddel később, vénségemre novellákat, regényeket kezdtem írni.
A Jóisten tartsa meg egészségben, alkotókedvben!
Széplaki György
CÖVEKCSOVEK
Élükön a könyvek glédaszépen.
Élükre a szavak, csobog illőn, illik mindegyik – ha baritonul. Gondolatfegyverek s fegyvereznek – le: ugyanígy a papíron délcegek, a győzni s meggyőzni tudók.
Élükre is állt szófiai színházi jelenléteknek: magyarnak, bolgárnak; sumeni magyar-bolgár szavalóversenynek, Radicskov-értelmezésnek, úttörő mű- és műfajértelmező kutatásoknak ; élére – tanárgárdának, egyetemnek, külföldi intézetnek.
A babakocsi azonban – előtte, felesége mellette, körükben másik pár másik babakocsival, ki-ki a szemefénnyel, Szófiában. Az egyik kocsiban Eszter lányom, az övékében – Iván. Hetvenes évek vége.
Élteti az élvezet nyújtotta munkálkodás: kultúránk künti képviselete, az oktatás plántáló ereje, kitartó jártassága alig feltárt irodalmi terrénumokon s az eredmények üde megismertetése. A megjelenés fegyelmezett, mosolyhű eleganciája.
Élteti kicsit műhelyünk épp, törekszünk: tanulmányok, könyvek tőle, Napút-életműdíj. Hiszen – méltón, méltán.
Éltessen tovább a gondolkodás ereje, a taranyi vend erény, a Balaton megejtő ihletése.
A ”Vitosa szoknyáján” anno a piknikkönyöklés: falatok, ízek. Szavaké is. Bence fiam nem babakocsiban – futos szerte. Három a gyermek. Bence jeles munkáid remekli könyvvé immár. Iván jogász. Széttekintünk.
Ahol
duhaj dogmák dalmahodnak
s a homokelit szava kazal
állunk csak csóvában
állsz magad te, valaki rézsút
Bitangol itt már az
összes nap árván
béklyótlan
Előttünk a volt, holott
helyünk velünk elhonol, hasztalan
a?
Csovek,
Szondi György
Fotók: Kovács Tibor
Illusztráció: Kovács Tibor fényképfelvételével
Ezek is érdekelhetik!
Két költőnő, két verseskönyv, közös bemutatóest (Meghívó) →
Kettős könyvbemutató | Meghívó →
Kettős könyvbemutató | Meghívó →
