OPEN 14. – Madách Imre
MONDOTTAM EMBER…[1]
Vélemények Madách Tragédiájáról és Madáchról[2]
„Gyötri az embert, hogy – ködön át – nem látja jövőjét.”
Juvenalis
Az ember megszületik, felnő, dolgozik, küszködik és küzd, közben álmodik, tervez, jövőbe néz, lelki és szellemi értékeket keres és ezekből építkezik. És néha, vagy inkább sokszor elbukik. De… Ez a „de” a témája, röviden a lényege Madách Tragédiájának. És ahány szín – leszámítva a keret színeket – annyi „de”. A végén elhangzó talányos, befejező mondatra is igaz ez. Volt olyan előadás, ahol ezt törölték! „Akkor mi végre az egész?” – kérdezhetnők Luciferrel. Hisz az utolsó két sor annyira biztos és fix része a műnek, hogy nem szabad elhagyni! Itt az Úr ugyan nem szól az álom nyomasztó befejezéséről, a nem feledhető végről, de az ádámi utat, a küzdés-bízás elvét megerősíti ezzel a két záró sorral. Pedig Ádám reméli, hogy a látott álom nem válik valósággá, ezért kérdések gyötrik: Mi lesz az ember sorsa? Van-e folyamatos fejlődés? Kérdéseire mégsem kap választ az Úrtól, aki a titkot homályba rejti, valódi válasz helyett reményt ad neki: Küzdj és bízzál![3]
*
Kevés olyan drámánk van, ami ennyire nélkülözhetetlen része nemzeti műveltségünknek: ilyen a Bánk bán, a Csongor és Tünde. Sőtér István azt mondja, hogy „bármennyire is elszakíthatatlan nemzeti irodalmunk sorsától és fejlődésétől, bármily szorosan kapcsolódik is nemzeti történelmünkhöz, ez a mű, mely az egész emberiség, az egész európai civilizáció nevében szólal meg, másféleképp karolja fel nemzeti ügyünket, mint a magyar irodalom többsége.”
Madách az 1848 utáni kiábrándulás nyomása alatt azokra a kérdésekre kereste a feleletet, amelyeket a szabadságharc bukása vetett föl. Válaszért azonban az egész emberi történelemhez fordult, és az emberi lét legáltalánosabb kérdéseivel foglalkozott. Ő nem azt kérdezi, hogy mit ér az ember, ha magyar, hanem azt, hogy mit ér a magyar, ha ember – vagy mit ér az ember, ha ember. A nemzeti megrázkódtatások súlya alatt mélyebb markolással az emberi lét végső kérdéseit veti föl. A darab mindvégig magán viseli a magyar látás nyomait, még akkor is, ha Magyarországról csak mellékmondatokban esik szó.
Ismét Sőtért idézve: „Madách mintegy újra fölfedezi a magyar költészet számára a filozófiát, mely a felvilágosodás korszaka óta sohasem tudott oly erőteljesen megszólalni, mint a Tragédiában. De maga ez a bölcselet is talányos némiképpen. Nem a végiggondoltsága, a kimunkáltsága miatt becses igazában, hanem a mögötte rejlő tépelődés, szenvedés, útkeresés miatt. A Tragédia nem tanít, nem kijelent, hanem kérdez.”
A 60-as években a Tragédiát előadták Bécsben, és Pilinszkyt kérték meg, hogy írjon valamit a darabról a bécsi közönség számára. Ezt írta: “A legszuverénebb remekműnek is szüksége van az olvasó egyfajta hozzájárulására, hogy valóban életre keljen. Madách műve azon esendő művek közé tartozik, melyek végtelenül gyengéd figyelmet és megértést, csaknem elnéző szeretetet követelnek. Törékeny remekmű.”
*
Madách tulajdonképpen nem volt jó író. Teljesen gyanútlan volt. Lángelme, aki nem tud írni. A költészet mesterségbeli részét soha nem tanulta meg, és mégis, hatalmas dolgok jöttek ki a tolla alól. Madách végül is csaknem arisztokrata volt; senki nem csapott a kezére, ha valamit rosszul írt; nem közölték a műveit, de neki ez nem is volt fontos. Csak szórakozásból írt, amatőr, dilettáns író volt. És egyszer csak remekművet alkotott. Ez a remekmű is tele van hibákkal. Erre utalt Pilinszky. Arany számos hibát kijavított a kéziraton, s Madách volt olyan alázatos, hogy a javításokat elfogadta, mert maga is észrevette, hogy úgy sokkal jobb. Sajnos Arany is csak a legkirívóbb hibákat javította ki. Megvan az eredeti kézirat, és tudjuk, hogy mit változtatott rajta. Sokszor úgy érzem, mintha egy zeneművet egy olyan énekes adna elő, aki egy kicsit rekedt vagy már öreg, és bizonyos hangokat nem tud kiénekelni, csak megcélozza őket. Mindenki meghatottan hallgatja, mert nem is az számít, amit ténylegesen hallunk, hanem látjuk, hogy ott most azt kellene énekelni, és a jóakaratú emberek a fantáziájukkal hallják is talán. Martinkó András írja, hogy amikor például az angyalok kara nagyon fontos dolgokat mond, akkor a feldolgozás zárdai növendékek énekéhez hasonlítható, s ez nem arányos azzal a gondolati tartalommal, amit Madách beleszánt. Lehet úgy is értelmezni, hogy ez a gondolati rész nem fakad elég mélyről ahhoz, hogy költői erővel megjelenjék. Van, aki úgy gondolja, hogy ezek a részek azért sikerületlenek, mert nem egészen őszinték. Én azt hiszem, hogy azért sikerületlenek, mert ezeket a gondolatokat a legnehezebb szavakba öltöztetni.
*
Ma is sok vita folyik a Tragédia szerkezetéről. Vannak az úgynevezett keretszínek, amelyek a Biblia alapján születtek, és azokon belül álomsorozatként jelenik meg az emberi történelem vonulata. Ezek az ún. keretszínek azonban nagyon lényegesek, hiszen a legfontosabb szereplőket bennük rögtön megismerjük. Mert a „történet” nem a történelmi színekben kezdődik, hanem az ún. keretszínekben. A mű lezárása is a keretben van. Sokan azt mondják, hogy mivel ezek a mesék a Bibliából fakadnak, mögöttük nincsen történelmi tapasztalat. Bár Madách nem maradéktalanul a Bibliához hűséges, de olyan variációs szabadságot vesz igénybe, amit a Biblia irodalmi földolgozásában általában igénybe lehet venni. Maga a Biblia is megenged magának ekkora szabadságot.
A darabban viszont az a ravaszság, hogy Ádám és Éva a keretszínekben van ébren, a történelmi színeket pedig csak álmodják. Ha színpadi rendező volnék, akkor a történelmi színek alatt egy fátylat engednék a függöny helyére, és azon keresztül látnánk a színeket. Ezt a történelmi látomást Lucifer vetíti ki az ember szeme elé, és a történelmi tapasztalatoknak is ő az értelmezője. Ő válogatta a történelemből ezeket a képeket, mindig valami bukás képét. Kérdés azonban, hogy a történelem valóban csupa bukásból áll-e? A történelemből lehetne egészen másféle álmot is összeállítani, amelyik a reményekről és azokról a szép törekvésekről szól, amelyek aztán önmaguk ellentétébe fordulnak át.
*
Madách egy korai levelében írja: „Ha legjobban is megy a dolog, életterveinkkel, vágyainkkal, reményeinkkel úgy vagyunk, mint a mókus. Mely ha kerekével agyonfáradja magát, s azt hiszi, mérföldeket haladt, ugyanazon a bizonyos helyen van.” Ezt az egyéni sorsról mondja, de a történelem is csak egy mókuskerék. S bár azt mondja, hogy a küzdés lehet a cél, de ennek fényében a küzdés is előbb-utóbb értelmét veszti, hiszen a nap is elsötétül, és marad az eszkimószín; a küzdés arra aljasul, hogy az embernek a megélhetésért kell küzdenie.
Merész volna a színeket felcserélni, hiszen időrendi sorrendben vannak. Nem csak a történelmi folytonosság ad kapcsolatrendszert a történelmi színek között. Van egy másfajta folytonosság is. Ádám először fáraó, névtelen, aztán hadvezér, a római színben egy mellékfigura, a végén már csak szemlélője a darabnak. Emiatt sem szabad felcserélni a színeket, mert közben Ádám öregszik. A darab közepe pedig a két prágai és közte a francia forradalom idején játszódó színben van. Ezt kár volna a közepéről kivenni, hiszen itt kerülünk a legközelebb a magyar történelemhez, mert ha nem is Magyarországon, de a Monarchiában vagyunk. Ugyanakkor az Ádám és Éva – mint Kepler és felesége – közti viszony itt válik leginkább líraivá, hiszen a feleség megcsalja Keplert. És ez a jelenet fájdalmas gyónás is, az elhibázott házasság beismerése.
*
Madách Imre 1845. július 20-án Csécsén kötött házasságot Fráter Erzsébettel. „Boldognak érezte magát családja körében és nősülése után csesztvei birtokán lakott, a megye székhelyéhez közelebb. 1848. április 7-én főbiztosi hivataláról is lemondott, mert felújult régi szívbaja, mely ágyba döntötte, és csak a nagy nemzeti dráma lezajlása után épült fel. Ekkor két évet visszavonultan, csendes családi körben töltött, amikor két nagy csapás érte. Egy politikai üldözöttnek (Rákóczy Jánosnak, Kossuth titkárának) adott menedéket, s ezért 1852 augusztusában elfogták és előbb a pozsonyi vízi kaszárnyában, 1853. márciustól a pesti Újépületben szenvedett majdnem egy évig tartó vizsgálati fogságot. 1853 májusában, a bizonyítékok elégtelensége folytán, a fogságból kibocsátották ugyan, de Pesten kellett felügyelet alatt maradnia. Midőn végre augusztus 20-án hazamehetett, családi boldogságát nejének hűtlensége folytán feldúlva találta. Különvált nejétől és anyjának körében élte le hátralevő éveit.”[4]
*
A Tragédia végszavát, hogy ember küzdj és bízva bízzál, az Isten mondja. Martinkó szerint a küzdj a fontosabb, a bízzál pedig arra utal, hogy bízzál magadban; mintha Isten nem vallásos bizalmat várna Ádámtól, hanem azt a bizalmat akarná megerősíteni, amit a történelem tapasztalatai megrendítettek. A Bibliának is vannak pesszimista könyvei. Szent Ágoston optimista megfogalmazásban így beszél: „Magadnak teremtettél minket Urunk, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned.” Mindaddig, amíg evilági célokat tűzök magam elé, addig azok mindig kiábránduláshoz fognak vezetni. Az ember boldog akar lenni, de az evilági programok nem tehetik boldoggá. Ezért mondja Ádám, hogy a cél halál. A kereszténység azt mondja, hogy az élet célja valami olyasmi, ami nincs itt. Tehát nincs földi boldogság. Talán az a boldogság, ha valaki a boldogság felé vezető úton halad.
Ők hárman
Akarsz találkozni Luciferrel?
Teljes félre értésen alapulnak azok a rendezések, ahol Lucifert a gonosszal azonosítják, sőt van, ahol egyenesen Hitlerrel és Sztálinnal helyettesítik. Nekik ajánlom meggondolásra Jelenits István egy mondatát, aki azt írja Luciferről, hogy ő volt az első filozófus, mert olyan okos kérdéseket vetett fel. Mint azt a hűséges barát, Szontagh Pál tette, tehette ezt, akiről „megmintázta” Lucifer alakját.
Aki elzarándokol Horpácsra, az a templom mellett, hol egy hatalmas fenyőfa alatt a Mikszáthok sírjai sorakoznak, egy másik sírkövet is talál. A felirat szerint itt nyugszik iglói Szontagh Pál, a király valóságos belső titkos tanácsosa. Szül. 1820. szept.12. megh. 1904. jun. 13. (A sírkövön még egy általa készített epigramma is olvasható.) Praznovszky Mihály írásából tudom, hogy Szontagh 1865-től kisebb megszakításokkal élete végéig országgyűlési követ volt. Annak idején nem szívesen költözött Horpácsra, hisz ide csak földes úton lehetett bejutni, ha sár volt, akkor még úgy sem. Nem a faluval és a tájjal volt elégedetlen, hanem a sorsával. Mint unokahúga írta róla: „sokkal jobban szeretett az irodalommal foglalkozni, semmint a gazdasággal vesződni.” Az unokahúg, aki gyermekkorától gyakorta vendégeskedett a nagybácsi házában, a horpácsi udvarház gazdag könyvtárára emlékezett, s arra is, hogy ott a könyves szekrény tetején Madách Imre mellszobra állt. Szontagh Pál élete alkonyán, ha másként nem, hát szoborba öntve őrizte szobájában legnagyobb barátja emlékét. „Nem csak a halhatatlan költőt, a klasszikust tisztelte benne, hanem Madách életének minden jelentős állomásánál ott volt Szontagh is.” A két férfiú, a két jellem egyébként tűz és víz. „Szontagh cinikus, érzelmeit magába fojtó, azt gúnnyal elleplező férfi. Hatalmas műveltség és világmegvetés. Kételkedés mindenben, őszinteség mindenek felett. Nem véletlen, hogy az irodalomtörténészek egy része Lucifer modelljeként véli őt felfedezni.”
Azt is tudjuk, hogy Madách neki olvasta föl először az elkészült Tragédiát: vajon miként hallgatta? Magára ismert-e? A Tragédia befejező, máig rejtélyes mondatára már többször is hivatkoztunk. Ezt most én tovább bővítem eggyel, hisz az utolsó jelenetben még ott áll Lucifer is, aki „köpcös termetű, széles mellű, vállas, rövid nyakán hatalmas koponyával, kissé rőtbe játszó bajusszal, tömött körszakállal.” Az én átírásomban a legvégén hozzá is szól az Úr: „– És te, Lucifer – alias Szontagh –, te továbbra is nyugtalanul fürkéssz a lét műhelyében, forrj, kételkedj, tagadj, amikor csak kedved telik abban, de tudom, hogy mindezek ellenére a végén, az utolsó órán, vagy az utolsó percben hinni fogsz megint. És akkor bizony majd áhítatos nyugalom száll a szívedbe.” [5]
Lehet, hogy ezt mondaná, hisz a horpácsi földben nyugvó Szontagh Pál sírkövén megtalálhatók ezek a sorok, amelyet ő maga fogalmazott meg. De az is igaz, hogy ezt mégsem írhatta volna Madách, hisz az ő halálos ágya mellett Szontagh állott – fordított volt a szereposztás tehát –, és ha valaki, akkor ő beszélhetett, vagy csak gondolhatott arra, milyen is küszködve élni – érezni az élet (és a Föld?) súlyát –, és úgy meghalni. S ha ez így volt, hisz lehetett volna így is, akkor nem oly nagy baj, ha néha fölcserélődnek a szerepek. De mi van, ha ezt a közönség nem veszi észre? S mi van, ha észreveszi?
Egy (és még két) Madách szoborról
Egy kis falusi könyvtárban mindig megálltam egy fából faragott szobor előtt, amely Madách Imrét ábrázolja. Készítője egy nyugdíjas vendéglős (autodidakta tehát), aki többek között Csokonait is, Petőfit is kifaragta – elég sok képet is festett –, de ez a legsikerültebb műve. Olyannyira, hogy ezt érzem az eddig látott Madách-szobrok legjobbjának: Vilt Tibor és Vígh Tamás szobrával vetekedik Bokodi Lajos faragványa.
Pedig Vilt Tibornak a Margitszigeten lévő Madách-emlékműve (1972-ben került a helyére) szinte iskolát teremtett a magyar köztéri szobrászatban. Vilt Tibor „romantikus lendülettel az ihlet pillanatát igyekszik megragadni. A költőnek azt a testi funkcióját, amely valószínűleg soha nem létezett. Lehet, hogy a Múzsa van előtte, de lehet – s ez legalább olyan valószínű – hogy saját művével találkozik e pillanatban (persze ez végül is ugyanaz).”
Vígh Tamás Madácha messziről és föntről néz le ránk: a Tragédia és a tragédiák, egyéni drámák után. Mögötte a Mű és az Élet, előtte mi: figyelő, vigyázó szemmel. Szája néma, de mondani akar valamit fontosat.
E két szoborhoz képest nagyon is statikus Bokodi Lajos faragványa. Egy gondosan megmunkált, csiszolt fa, amiből csak az orr emelkedik ki. Erre esik először a pillantásunk: nem véletlenül, hisz pontosan középen van, a fönt-lent, a bal-jobb szimmetria tengelyében. Aztán a bajuszt látjuk, amely uralja szinte az egészet. Gyökérre, foggyökérre emlékeztet. A szájat nem látni. Aztán a hatalmas felületű homlokon állapodik meg szemünk: ezen is különlegessége okán. Mert szögletes, egyenesen lesimított, mint egy asztallap. A ráncokat mi képzeljük oda, akárcsak a szemet, amelynek csak a helye van meg. Mégis, így és ezáltal érezzük, hogy lát! És egyenesen néz, messzire. Ez a Madách az űrjelenet utáni Madách, aki az eszkimójeleneten gondolkodik: a végén, a befejezésén. A gondolattal teli költő társunkká válik, akitől e szobor láttán először elhúzódunk, hogy aztán véglegesen nagyon megszeressük. De kedves Olvasók, vajon nem így vagyunk-e a Tragédiával?
[1] A Tragédia műfaja drámai költemény: ez olyan filozofikus, metafizikus tragédia, amely valamilyen mitologikus, vagy mesei kerettörténetben, költői eszközökkel kísérli meg a kor fontos eszméit megjeleníteni. A műfaj elnevezése Byrontól származik, a Manfred című drámájánál használta először. Néhány nevesebb drámai költemény vagy könyvdráma még Goethe Faustja, Byron Káin, Shelley A megszabadított Prométheusz, vagy Ibsen Peer Gynt című műve. A műfaj előzménye a középkori misztériumjáték. (Wikipédia)
[2] A vélemény, amelyet a címben idézünk, Jelenits Istvántól való. A következő oldalakon a Mit ér a a magyar, ha ember? című előadásának rövidített változatát közöljük.
[3] In Wikipedia: Madách Imre: Az ember tragédiája.
[4] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 1891. Madách Imre
[5] Csendesen ment el Szontagh Pál 1904. június 15-én. Sírja ott domborul a horpácsi templom melletti kis sírkertben. Sírkövét Mikszáth Kálmán szállítatta oda s állítatta fel. Rávésve az epigramma, amelyet Szontagh írt, s annyira jellemezte őt: „Nyugtalanul fürkész, küzd háborog és tagad a fej: / Áhitatos hitben lel nyugodalmat a szív.”
Móser Zoltán
Illusztráció: “Open” (fh. Móser Zoltán fotója)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
OPEN 48. – Aki kereste az igazságosság igazát →
