“Soha nincs vége a halálnak” (Farkas Árpád)
Farkas Árpád (1944-2021) – elment.
Nagy költő, tiszta ember volt. Barátként tisztelhettük.
Hadd idézzük meg valló szavaival, amelyeket fontos interjúban Sepsiszentgyörgyön 1997-ben mondott. Abban az időben ritkán szólalt meg.
(A szerkesztőség)
Átkelőben
Farkas Árpád válaszol Szondi Györgynek
– „A vásárra vitt bőrnek ára is van, / nem huncut benne róka, sem menyét. / A cimborákat nyúzom álmaimban, / Te mért hallgatsz? te mért? te mért?” Mért hallgat, szólal meg oly ritkán Farkas Árpád?
– Ezt a négysorosomat 1970-ben írtam, rendkívül magányosan, tele volt a környezetem szöveggel, és én meg tele az 1968 Párizsát, Prágáját, Kelet-Európáját zaklató feszültséggel. Az írásbelizésnek csak az az értelme, hogy vásárra viszed a bőröd. Ez természetesen felidézhető a szekuritáté meglétével, egzisztenciahiánnyal, mindennel, de egy bizonyos, valami tétjének is kell lennie. Hogy társakkal megyünk-e, vallattam akkor azokat a cimborákat. Szilágyi Domokostól erre felé, Lászlóffy Aladárt, Király Lászlót, aki versbéli játszótársam volt. A hallgatás nem némaságra utal, ellenkezőleg, épp arra, amiben nekem akkortájt a nyelvem megeredt. Verseimben utána lehet nézni, mikor eredt meg a nyelvem, és miről beszélt. Akkortájban írtam egy Bolyai János kabátujjába kapaszkodó sort is, miszerint „Nem fogadok fölibém rendet, csak mit magamnak én teremtek!” Nos, ha historikumának utána gondolok, ez teljesen véletlenül be is vált. El kell mondanom, mikor e Bolyai versemet Balázs Éva előadóművésznő elszavalta, ott ült apám a jobb oldalamon, s fülembe mormolta, dehogynem, fiam, dehogynem fogadsz fölibéd rendet, nyomása alatt élsz. Élethelyzetben sem fogadtam el, s vershelyzetben, amíg a verssel szerelmes viszonyban voltam, soha, de soha. A kérdés különben marad, ki, mikor hallgat és miért. Én például most azért hallgatok, mert nincs vásár, az a vásár nem létezik, ahová én bőrömet vittem. Most egész másféle vásár áll, pedig meg sem történt az értékek piacossá tétele. Ez a vásár nem az a vásár, erre én a bőrömet nem viszem, ugyanis annak nincs semmi tétje. Nem kell a szép, igaz szó, az az érték, amiért én fiatal koromban hadakoztam. A kulcsmondat tehát az volna, hogy a vásárra vitt bőrnek ára is van. Most nem áll az a vásár, így ára sincs. A jelenünk zsibvásár, turkáló. Szellemi gazdagságnak semmiképp nem nevezhető.
– „… árnyalatainkkal ítéljünk?” … Ha barbárul teszem föl a kérdést: mit? ítélünk meg?, vagy csak át-átütjük a közöny csöndjét?
– Válságom oka talán az árnyalatok elveszítése. Ha meg akarom magyarázni, hogy miért hallgatok, azt kell mondanom, azért, mert nem tudom érvényesíteni az árnyalatokat. Nem látom az árnyalatok helyét a nap alatt. Árnyalatnak nevezhetek természetesen mindent, kezdve a kedves kicsi ujjának elengedésétől a kenyér csomagolásáig. Amikor durván, erőszakosan ront rád egy kor, árnyalataiddal védekezel; azzal is, ahogy kezdő poétakorod óta próbálod bebútorozni magad, hogy minden évszakban működjenek a fák, tavasszal virágozzanak, nyáron árnyat vessenek, ősszel lombot hullassanak. Hogy működjék minden törvénye szerint. De ez még csak a törvény, amit nem tudsz megszólítani, nem tudsz elbeszélgetni egy félrehulló napsugárral, mert úgy érzed, hogy groteszk és nevetséges vagy olyan közegben, ahol mindenki a falevelet tépdesi, a virágot tapossa, a fényt csak arra használja, hogy valamit vele működtessen. Semmiféle olyan jellegű árnyalat birtokában nem vagy, ami kis magányodban az emberi kedvességet, az emberi gyöngédséget megszólíthatná. Erre még esélyed sincs. Ott a kis hitvány magány, eldurvult, ennél arrébb még durvább, s a következő pillanatban torkodnak esik. Árnyalatainkkal tehát már nemcsak ítélni nem lehet, hanem igénybe venni sem tudod őket. Tehát inkább hallgatok.
– „Hát Istenem” – ellebegő vége ez Tamási Áronról írt gyönyörű sorainak… Folytatható (ez) a félbehagyottság? Tamási száz éve született…
– Nem szántam e sorokat sem szépnek, sem gyönyörűnek, kínomban, kétségbeesésemben vagy talán egyszerű viszonyulási kedvemből írtam. Bár székelyudvarhelyi vagyok, sajnos, nem ismerhettem őt személyesen. Azt hiszem, ez még halálom után is izgatni fog. Ez, hogy: Hát Istenem – egy elharapott sóhaj csupán, annak természete szerint. Nagyon csodálkozom, hogy valakinek a figyelme ezen a kis félsoron fennakadt. Illesse tisztelet érte, mert a félsóhajok tarthatnak számot legkevésbé az odafigyelésre. És a félsóhajokban működik tovább, ami nincs benne a versben. Mely nem is vers, egy kis prózai szöveg csupán, ábrándos tekintet Tamási iránt. Elakadt lélegzetvételről van szó, nem folytatható mondatról. Ami mégis tovább serkent, tovább kínlódtat valami olyasmit, ami talán kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan. Hát Istenem – tágra nyílt tenyér, kitárt kar, perspektívát jelent további sóhajokra, további gondolatok megtámasztására. Azt jelenti, soha nincs vége a halálnak. Az életnek könnyű véget vetni, aki el tudott a halálba menekülni, miként Tamási Áron az öröklétbe, azt az én nem Istent szolgáló sóhajom mindig, mindig irigykedve fogja kísérni. Mekkora út és mennyi emberi tekintet kíséri még.
– Hogy él, él át a költő ma? A magyar költő? Az erdélyi? A sepsiszentgyörgyi? (A)ki Farkas Árpád?
– Azt hiszem, a kérdés lényege az, hogy él át valamit? Vagy, hogy él át valamin, miként kel át valamin? Én például kelek át a poézisből a hétköznapokba. Oda és vissza. Már sokkal inkább érzem költőnek magam, miközben nem írok verset, mint amikor állandóan írtam, illetve verssel való közlési vágy feszített. Lévén, hogy nem tudom, hol van az a part, ahonnan átkelek, és hová kelek át, de útközben vagyok, az holtbiztos, tehát megállíthatatlan vagyok. Nem tudom, gyűrök-e magam alá utat, nem érzem a cselekvés izgalmát, illetve csak a cselekvés izgalmát érzem, s nem az eredményt. Soha nem fogok eredményes ember lenni abban az átkelésben, amiben élek. Korábban tudtam másfél óra alatt egy verset írni, az eredmény volt. Már nem akarom ezt az eredményt, mert becsapott, csaknem elringyósodott. Úgy véltem, képességem van a világ titkainak megfejtésére, holott semmi titok birtokába nem jutottam, s ezért vagyok ma is egy tisztességes fejalkatú, szegény ember. Nem azért, mert felismertem volna, hogy nem sikerült titkok birtokába jutnom, hanem mert idejében ismertem fel, s ez egyúttal emberi tragédia is. A költők ugyanis haláluk után ismerik fel, ott lenn, mélyen a sírban vagy fönt a mennyben, hogy teljesen fölöslegesen működtek, mert minden úgy maradt, ahogy azt kapták. Én sajnos túl korán ismertem fel ezt, lebénított. S most abszolút jó ízléssel élő, az életet fogyó egészséggel számbavevő embernek tartom magam. Különben azért dolgoztam volna egész életemben, hogy úgy éljen az ember, semmiféle ellényegülése, megrázkódtatása, semmiféle ellényegtelenülése ne legyen, ha nincs rá különösebb oka. Ha pedig van, akkor legyen. Nagyon bennfentesen kívülállónak érzem magam, mindig csak annyit szerettem volna, hogy az embereknek jusson annyi élmény, amennyit megérdemelnek, de azért valami többletet szállítsak számukra. És működött, ahogy működött, a tétje elhalt, az embereknek sokkal nagyobb élményekben lehet részük, mint amennyi poézist szállítani fuvaroslegényként tehettem ebben a dologban. És én ezt egyáltalán nem sajnálom. Vagy lehet, egy kicsit mégis.
Magyar költő – jelzi a kérdés, ezt én most felejteném, még azt is, hogy erdélyi, mert a világ legtermészetesebb dolgának tartom.
Sepsiszentgyörgy, 1997. szeptember 15.
Illusztráció: In memoriam (fh. F. Á. fénykép [
Ezek is érdekelhetik!
Barna Júliára emlékezünk →
Kovács Ilona (1948-2024) →
Mátyás B. Ferenc (1943–2024) →
