Móritz Mátyás: Hogy tavasz lenne?
De őszintén, mit vársz tőlem?
Hogy kiugrok, itt és most és máris
a bőrömből? Mint aki a
valósággal nem is számol?
Bárcsak zuhogna az eső
és kiöntene a kanális,
hogy erről írjak, és az öreg
házak hulló vakolatáról.
Mert azt hiszem, hogy a medve
bőrére túl korán iszol,
hiába is érzel kényszert,
hogy meggyőzz, felül az erődön.
Mikor én most költőként
szeretnék a lovak tagjairól
írni, és hogy hogyan csorog
az áldott és tiszta lé a tetőkön.
Vagy mondjam azt, hogy én még nem
akarok, és nem merek?
Hogy meg még nem barátkoztam,
és hogy meg még nem is szoktam?
Hogy inkább a sárról írnék,
hogy milyen puha és milyen meleg,
és a gyerekekről, akik
ott állnak az ablakokban?
Vagy most a tavasz kedvéért
mindent a fenébe hagyjak,
és fittyet hányva vegyem csak
a cipőmet és a ruhám?
Hogy majd csak ha visszatértem,
vakon csak akkor zuhanjak,
a hátam mögött hagyott, és
eltékozolt versem után?
Illusztráció: fh. Leonyid Paszternak-festmény
Ezek is érdekelhetik!
Németh István Péter: BALATONI HEXAMETEREK – édesapám emlékének →
Dancs Szabolcs: Határvonalak (versek) →
Kállay Krisztina Ágnes: Szemközt a halállal* →
