szeptember 3rd, 2026 |

ÍRÁSFRÁSZ – Magánszociográfiák 1956-ról Horváth Júlia Borbála összeállításában (IV. rész: Temesi Ferenc, Kövesdi Károly írásai)

Temesi Ferenc

Ötvenhat szilánkjai

56:48 – legnagyobb tettünk a múlt században

Pillanatokat tudunk életre hívni, nem időszakokat. Az emlékezet háló, amely, ha ügyesen használod, tele lesz hallal. De több kilométernyi víz fut át rajta nyom nélkül. Valami génhibából eredően én a rosszat őrzöm meg jobban elmémben. Ha valamit akarattal kívánsz feledni, azt amíg élsz, nem fogod. A szagok, ízek, hangok jobban előhívhatók, mint a látottak. [49/49]

Sokat lehet erről beszélni, ha hosszú a nap, de akkor is, ha rövid. Írta Tömörkény István. Azt nem írta, hogy nehéz, mert apámról szól a mese. Az ő bőrére megy ki ez a játék, amely minden volt, csak játék nem. ’56 médiuma a rádió volt, a Szabad Európa meg a Szabad Magyar Kossuth Rádió. Újság, röplap, nem jutott mindenhova. De a rádió eljutott. Mi a kisebb, dunántúli szabadságharcos adókra vadásztunk a végén, de hát a ruszkik is vadásztak rájuk. Egymás után hallgattak el, mint ’68-ban a cseh adók, amelyen ugyancsak három nyelven, és ugyancsak azt mondták, hogy itt nem ellenforradalom van. Ez maga a forradalom. S.O.S. Világ népei, segítsetek! Isten veletek, és velünk!

1956. november 4. 5 óra 20 perc. Valahogy mindig fönn voltunk, a rádiók meg kitéve az ablakokba a két hét alatt, de a ruszki vezértank már harmadikán hajnalban beköszönt a városba, és szétlőtte a párttitkár lakását. Odabenn, a mi lakásunkban hallottuk a jól ismert, tájszólásban beszélő hangot: Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.

(A kormány már nem volt a helyén, Kádárék már a Szajúzban, talán Kárpátalján – az okosok tudják, hol, Szolnokon, persze – de a magyarok még harcban álltak.)

És akkor egy másik hang, persze a Szabadnak Hitt Európa rádióból:

„A világ e pillanatban tudja, hogy az árulás, amelynek célja a magyar függetlenség teljes megsemmisítése, magyar gyermekek, asszonyok és férfiak kiirtása, nem fasiszta lázadók, hanem a magyar nép ellentervezett tudatos, cinikus és könyörtelen merénylet. A világ e pillanatban, november 4-én, vasárnap reggel tudja, hogy Európa közepén tömeggyilkosság történt. Egy nemzetet meg akar gyilkolni egy idegen hatalom. A nemzet ezt a gyilkossági kísérletet túléli. Milyen áron? Azt nem tudjuk e pillanatban, de túléli. Minden embernek tudni kell otthon, hogy e pillatattól minden, ami odahaza történik, a világ ügye. Együtt pusztulunk, együtt menekülünk. Isten óvja Magyarországot! Csönd. Márai Sándor mondta el New Yorkból, hogyan fogadta Amerika a magyarországi szovjet támadás hírét. Itt a Szabad Európa rádiója!

Apám kicsit lehalkította az adást, és annyit mondott:

Baba, gyújts be a kályhába!

De nincs is olyan hideg.

Apám, aki elsején még a valaki által kijárt Független Kisgazda Párt irodán volt valami klubhelyiségben, ahol a röplapok készítését tervezte, újabbat, mint a „A MAGYAR NEMZETI FORRADALOM GYŐZÖTT!” kezdetűt, amiről már leadták a jelentést a spiclik, elkezdte odahaza égetni az iratokat. Ő döntött úgy, hogy itthon maradunk, pedig az ablak alatt ott állt a Pobjeda (Győzelem) elnevezésű ruszki gyártmányú személyautó.

Estére már Bécsben vagyunk. Mondta Kati néni, aki Kecskemétről jött ide, hogy elmenekítse a legjobb barátnője családját, de apám annyit mondott: Maradunk. Miért? Mert magyarok vagyunk. Együtt fogjuk elszenvedni, ami jön. De te? Én nem csináltam semmi különöset. Na, ezért a semmiért veszített el mindent. Derékba törték a karrierjét, megalázták, és egyre mélyebbre taszították azok, akiket ő tanított. Be szép. (HA EZT APÁM TUDTA VOLNA: Hogy Amerika szarik arra, mi lesz a magyarokkal. De nem tudta.) [Apám]

A besúgó napjai gyönyörű éjszakára virradnak haláláig. Nem lehet úgy jelenteni valakiről, akit a lelked mélyén becsülsz, hogy ne haljon meg valami belőled, benned. [49/49]

Apámat nem akasztották fel, nem börtönözték be, hát mit akarok én? Nem csillogott a karácsony, nem volt aranydió a fákon, fagy, didergés, éhség volt csak, miként Márai írta. Azt nem tudhatta Amerikából, hogy Szegeden, akinek nem volt gyász-alátétes Kossuth-címer a hajtókáján, azt kilökték a sorból az emberek. [Apám]

Szocialista nevelésem már kisdobosként elkezdődött. Miközben titokban a templomi kórusban kezdtem zenei pályámat, 1956-ról, apám állásvesztéséről, a Szabad Európa Rádió híreiből mindent tudtam, amit egy gyerek tudhat. És azt is tudtam, hogy erről hallgatni kell. Ez volt a kettős nevelés, gyerekek. Más volt az igazság otthon, az utcán, és más az iskolában. [Apám]

Rólam külön jelentés apám anyagában csak egy volt. Mert 1967/68-ban volt a középiskolai tanulmányi verseny. Apámnak tehát (ebben is) igaza volt. A cég a 267. sorszám alatt „szereplő” ifj. TF-ről adott rövid jelentésében megírta, hogy az apámat „különösen veszélyes elemként tartják nyilván”. Rólam semmit. De Pesten már nem számított az apámról való tudás, csak az, hogy én mit tudok. Nem tudtak keresztbe tenni Temesi Ferenc Ferenc fiának 1971-ben se. Ösztöndíjat kaptam Angliába, ketten kaptunk az egész Bölcsészkarról. Ekkor engem is be próbáltak szervezni a szervek. Na, nem durván, óvatosan. Behívattak, ezért: Hallottuk, hogy ösztöndíjat kapott Angliába. Tartsa nyitva a szemét az elvtárs! Én?! Londonban? Mit tudhatnék én Londonról, amit maguk már nem tudnak? Én egy megbízhatatlan fecsegő vagyok, már a sarkon elmondom, hogy… Majd találkozunk, amikor visszajön. Viszontlátásra. De nem találkozunk!, mondtam az egyenruhásnak. (A kapu alatt lett csak a hátam nedves, de nem a géppisztolyos őrtől, hanem mert belém villant, hogy a „nem találkozunk” az ő szótárukban azt is jelenthette, hogy én nem jövök vissza.) KISZ-titkárság ide vagy oda, utánam szúrtak, 1968. március 20-án. Igaza volt hát apámnak: el kellett indulnom azon a versenyen. Az ő távja a férfi 1500 méter volt. Az enyém? Hosszú távú álmodás. [Apám]

Ne félj az ellenségeidtől, a legtöbb, amit megtehetnek, hogy megölnek. Ne félj a barátaidtól, mert maximum elárulhatnak. A közönyösöktől félj, akik megengedik, hogy mindez megtörténjen ezen a földön. Apám megérhette, hogy kedvenc színésze, a gőgös Bessenyei mondta el az „alföldi” címszót a „Porból”, a regényből, amiért öreg korában megsüvegelte a város. Ezt adhattam neki. Ez a címszó volt belőle a kedvence. Nem tudta, de most megmondom: rá gondoltam, miközben írtam. Ennyi. Júdás a saját tanítóját árulta el. A titokzsaruk lehetővé teszik, hogy mindez megtörténjen a te egyetlen életedben. Az önkéntes rendőrök országában, akik igazoltatáskor karszalagot viseltek. Ha elfogadod a szabályokat, játszanak veled. Te vagy a hunyó mindig. Foster írta: „Ha a hazám és a barátom elárulása közt kéne választanom, remélem, lenne annyi erőm, hogy a hazámat válasszam.” Apám barátai mindkettőt árulták el egyszerre, megmutatva, hogy az eredendően sztálinistának megmaradt gépezet, miféle jellem nélkülieket termelt ki, és nyomorított meg. Francis Bacon, akiről sokan azt hitték, hogy maga Shakespeare, barátai elárulása után írta meg, hogy a tudás hatalom. Főként a gonoszok kezében az. [49/49]

Kiáltvány

NEM TUDOK NEKTEK SEMMIT SE MONDANI

mert nem akarok másokat ismételni
mert nem akarom ismételni magam
mert másokat ismételtek
mert ismétlitek magatokat
mert mondani akartok valamit
mert nem akarok mondani semmit
mert semmi sem történik velem
mert semmi sem történik veletek
mert a dolgok mindig másutt történnek, ahol nem történik semmi

[Látom, nekem kell lemennem.]

Az olyan „jó diktátor”, amilyennek Kádár hitte magát, a nép pásztoraként gondol magára, ezért a birka engedelmességét követeli meg cserébe. Nem kellett őt szeretni, feltéve, ha a birkák egymást sem szeretik. Ennyi a titok, nem több. Az egyszerű birka pedig a bűnbak besúgásával, hamis tanúzással fizeti meg a túlélést biztosító jóindulatot. Ezért a pásztor lábakat, de torkot is harapó kutyája, a rendőrség elnézte cserébe, hogy belelegelt a vetésbe itt-ott … [Apám]

„Igaz-e, hogy Kun Béla öngyilkos lett, és ha igen, mik voltak az utolsó szavai?” Válasz: „A hír igaz. A nagy magyar internacionalista valóban öngyilkos lett. Utolsó szavai ezek voltak: Ne lőjetek, elvtársak!” [Por II.]

A létező szocializmussal az volt a helyzet, hogy nem létezett, csak papíron. A valóság egy rész tényből, három rész dumából állt. [Látom, nekem kell mennem]

Bla, bla, bla. Semmitmondó apróságok, de éveken át mégiscsak kikerekedik belőlük valami. A magánélet réseibe is behatoltak, ez nem is lehetett másképp. Egy tükör cserepeit vagy még inkább egy portré apró mozaikjait rakosgatták össze az elvtársak. A rendőrök voltak akkor a lélek mérnökei, nem az írók, Lenin elvtárs! Ha nem volt szerencséd, megakadt a szemük rajtad, és elkezdtek egy folytatásos dokumentumregényt fabrikálni belőled. Mondjuk 260 oldalast. Ha szerencséd volt, futni hagytak. Apámnak nem volt szerencséje ezúttal. Morzsa emberek morzsa gondjai, gondoljátok. Bagatell. De nekünk ez volt az életünk. Egy „homo episodicus”, mint édesapám, a saját életében protagonista volt mégis, hisz mindenki saját élete főszereplője. [Apám]

Az apróságok árulják el az ember igazi valóját.

Konzervházak között halad az egyenpörköltszagban. [Híd]

Az átlagember is álmodik a halhatatlanságról. Közben nem tud mit kezdeni magával egy esős vasárnapon. Ezek azok, akik huszonöt éves koruk előtt fiatalok ahhoz, hogy bármit csináljanak, utána meg túl öregek hozzá. Az ilyenek sírjára ezt lehet írni: „Meghalt 60 éves korában, élt 25 évet.” És punktum. [Pest]

Minden tervük füstbe ment végül, akár a Terv nevű cigaretta. Durva, szürke papírból készült a doboza, vörös mezőben a fehér betűkből a T árnyéka a háttérben lévő gyárra és három, cigarettaként füstölgő kéményére vetült. Ez nehezen felejthető. Egy doboz 25 darabos volt, 3 forint 50 fillérért. Kátránytartalma az egeket verte, duplája a mai legdurvábbnak. Kis vörös csillag volt a szivarkák papírján. (Készítőiknek merészebb fantáziájuk volt, mint Orwellnek a Győzelem márkájú cigaretta elképzelésekor 1948-ban, amikor az 1984-et írta.) Torokmaró kapadohányból készült, például betiltották a néphadseregben, mert kimutathatóan rontotta a látást. Vakulj, magyar, ne láss, tót! De ki tudta ezt – akkor? Azok a legkevésbé, akik megszívták. Kábé egymillió magyar. [49/49]

Ötvenhatot különben sem november 4-e után veszítettük el, amikor az ország kivérezve, magára hagyatottan, térdre kényszerítve is büszke maradt a győztesek pallosa alatt, hanem a hatvanas években, amikor szánkban a gyanakvás mellékízével testvéreinket haraptuk a régóta áhított kolbászban. Ez volt a gerincrohasztó időszak, nem az iszonyatos orosz túlerőtől elszenvedett vereség. [Pest]

Idétlen idők voltak, annyi szent. Ilona és Márk tudták, mi a háromszemélyes Pannónia oldalkocsis motorkerékpár. Láttak eleget – még a felséget is így hívták, „oldalkocsi”, és nem volt tragédia, ha lemaradt útközben. Ismerték a Pomorin bolgár fogkrém sós-keserű gipszízét, az aranyozott alufóliába csomagolt Melódia csoki négy mogyoróját, a „Berva moped drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs” versikét egy robogóról. A Szaratov szép nevű ruszki hűtőszekrényt, a Kékes kis tévé szellemképeit, a Velence félvilágvevő rádiót és a Terta, majd a Mambó magnetofont. Játszották a Gazdálkodj okosan nevű szoci Monopolyt, a Ki nevet a végént (hát persze, hogy A Párt). Ill hordott még kombinét, harisnyatartóra patentolt nejlonharisnyát, Márk barna orkánkabátot (zöld csak a menőknek volt Olaszból), lila színű, béna szabású röltexes magyar farmert. Igazodtak a Kádár-címerhez, az óvodai és iskolai pofonokhoz. Tudták, mi a számítógép, kis golyóit húzták-vonták a dróton, összeadtak, kivontak az alsóban. Márk fa építőkockákkal játszott gyerekkorában. Aztán jött a piros fémautó. Ha megnyomtad a vezető fejét, előreszaladt. De főként a lendkerekes autókat kedvelte. Volt neki egy kék, fehér tetővel, ő úgy hitte, amerikai. Kamaszodván, műanyag vízi pisztollyal járt meglocsolni húsvétkor Illt, de még a gyermekkori alvós babáját is. Itták a Bambit, az azt követő Utas üdítőt. Ették a ragacsos stollverket, az íztelen fruttit. Ösmerték a négyütemű Csepel teherautót, a kétütemű Trabantot, a három és fél ütemű Zaporozsecet, amely talán a világ legrondább autója volt (bár azt is lopták a ruszkik), pedig mindent ők találtak föl a tankönyvek szerint, amit örökölni lehetett a következő nemzedékeknek, mert olyan biztos volt bennük a tudás. [49/49]

Én egy hajó vagyok
Szél nélkül
Te voltál a szél.
Erre akartam én menni?
Ki törődik a céllal
Ha ilyen szelet fog ki?[1]

[Apám]

Nem az számít, mennyi ideig, hanem az, hogyan szerepelünk Isten színjátékában. [49/49]

[1] Olav H. Hauge verse nyomán

Kövesdi Károly

A hídon

Egy véres utcakő tépett zászlódarab
görcsösen babrálnak rajta az ujjaid
a sarkon most fordul be egy fekete autó
bakancsok csattognak majd hirtelen
csönd lesz s mint egy pupilla kitágul a világ
a hídról a hajók hátát látni mintha csak
napoznának egykedvűen hasítják a habot
néha ennyi elég és megálmodod
hol ring a mellkasodban az a távoli otthon
hol állt hol áll hol állhatna a ház
hol ölelnéd kedvesedben a végtelent
ha volna még erőd ölelni látni
szemhéjad alatt elmosódott arcokat
vonulni elképzeled hogy lesz még itt jövő
de jaj kiver a láz és iszonyodva nézed mozdulatlan
hogy zuhan árokba tarkón lőtt hazád