Halmai Tamás: Két Pilinszky-versről
(1) „Mindene lesz mindennek”
Zöld
Elmerűl szemem, arcom, lelkem,
minden élőlény megmerűl
abban a feneketlen zöldben,
ami egy fa kívűl-belűl.
A cím nem egyszerűen a vers középpont motívumát emeli föl: gondolkodásmódot is közöl, világképet is tudat mai ízlésünkkel. Hiszen a 21. század szóhasználatában a zöld gondolat az ökoérzékenység másik neve. A Pilinszky-féle verstudat döntő tette, hogy ezt az érzékenységet – a romantikus természetáhítat naiv spleenjét meghaladva – az üdvkereső misztika dimenziójában értelmezi.
A keresztrímes szerkezetben a „lelkem” – „zöldben” disszonáns alig-rímén az ember és a természet disszonáns alig-kapcsolata dereng át. A „szemem, arcom, lelkem” felsorolásában lényegekig fokozó hajlam testesül meg: az önmegalkotó feloldódásban előbb a látás, majd külső identitás, végül a benső én részesül. A „zöld” a természetet (illetve a fényt s a fényalapú természeti létezést magát) jelöli – metonimikusan, hiszen egy fa törzse és ágai inkább barnák vagy szürkések szoktak lenni.
Beszédesek az igekötők is. Az emberi alany „Elmerűl”, míg az élőlények általában „megmerűl”-nek a zöldben: a humán jelenlétet eszerint végletesebben s végzetesebben éri az esemény. A két igei állítmány, miközben fokozó-pontosító hatást kelt, keretet is ad az első kétsoros versegységnek.
A „kívűl-belűl” feneketlensége a minden irányú végtelenre irányítja figyelmünket, egyúttal azt tudatosítja, hogy a felszín is mélységeket hordoz. (Az „abban…” rámutatása után az „ami…” végső magyarázata mondattanilag is nyomatékosítja a filozofikumot.)
A költőtől szokott hangjelölési sajátosság a „merűl”, „belűl” hosszú hangzója. Ennek itt nemcsak metrikai indoka látszik, hanem többletjelentése is támad: a „-rűl”, „-űl” szórészletek az űr képzetét keltik fel, azaz a világ teljességét írják a verstudat köré.
Epigrammatikusan rövid a vers, ami nem csoda: a beszéd tárgya rövid úton elnyeli a beszélőt. Beszélni kell róla (reflektálni kell rá), hogy felszámoltathassanak a beszéd feltételei. A naturális üdvösségben a szubjektum elvész, hogy egy egyetemes ént gazdagíthasson.
A naplóíró mindezt az aszkézisig hevített lemondás követelményeként fogalmazza meg: „Aki lemond az életéről, azt befogadják a kövek, a növények, az állatok, a gyerekek és a szegények. Mindene lesz mindennek és mindenkije mindenkinek. Egyedül ebbe az egyetemes szegénységbe öltözötten léphetünk Isten elé! Pontosabban: egyedül a teljes mezítelenségnek lehet a mindenség ruhája, s egyedül ebben az öltözetben állhatunk Isten elébe.”
*
Csak jelzésszerűen illesztek ide három rokon érdeklődésű költeményt. Az első retorikája egy út menti feszület felé fordul, de a törődött imabeszéd figyelme a környezeti elevenségre is kiterjed – egybeolvasva növényi és emberfölötti kondíciókat (a két dimenzió gyümölcshasonlatban ér össze):
Igen, a lomb
Igen, a lomb ragyog,
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.
Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.
A bűntudat lelkiségét elemző művek közül az egyik legemlékezetesebb az alábbi, mely a bűnt a titkokhoz horzsolódó egzisztencia ismérvének, az esendőségére csupaszított ember végső tulajdonának tekinti:
Gyónás után
Bevallottam: a naplementét Svájcban.
Nem lett volna szabad.
Gonosz féreg az önvád. Az erősek
hajnalban kelnek, fát aprítanak,
isznak egy korty pálinkát, s így tovább.
Mivel csak ők, az erős gyilkosok
ismerik a füvek, fák, madarak,
a nők és a csecsemők nyelvét.
S egy teológiai megfontolásokat nem igénylő metafizikus hűség dicséretét bontja ki az a költemény, amely a növényi mozdulatlanságban alázatos állhatatosságra ismer rá:
Mi és a virágok
Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedül a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.
Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszegezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.
(2) Tudunk-e átfényesülni?
Király és királynő
Birodalmunkban sok-sok ember él,
de mi, akár a szarvasok,
keressük egymást éjszakánként.
Egyetlen mondat, haikuszerű szerkezetben: olyan epigramma a Király és királynő, mely a közlés minimumára szorítkozva nemcsak hangulatot, de világot is teremt. – Logikájában, optikájában valamelyest emlékeztetve Wisława Szymborska Váratlan találkozás című versére, mely a társasági érintkezés mélyén meghúzódó ösztönélet gyöngéd szatírája: „Roppant udvariasak vagyunk egymáshoz, / közöljük, hogy nagyon kellemes annyi év után találkozni. // Tigriseink tejet szürcsölnek. / Héjjáink járkálnak, lépegetnek. / Alámerülnek cápáink. / Farkasaink a nyitott ketrec előtt ásítoznak. // Kígyóink levedlették magukról a villámlást, / majmaink az ihletet, páváink tollaikat. / A denevérek be régen kiröppentek már a hajunkból. // Elhallgatunk a mondat közepén / tanácstalanul mosolyogva. / Embereink / nem értenek szót egymással.” (Gömöri György fordítása)
A többes szám a címbéli királyt és királynőt takarja; a beszéd alanya e páros, avagy kettejük egyike. A fenség emberi princípiumát, mely merőben idegen a Pilinszky-versvilágtól, alighanem az indokolja, hogy itt emberen túli vonzatok (mindenekelőtt az üdvözítő szerelem hite) működnek közre egy embermélyi valóság (gyarlóságunk, gyarlóságaink) átfényesítésében.
A meseszerű fölirat és nyitány már a második sorban retorikai ellenpontot kap („de…”), a hasonlat („akár a szarvasok”) a realitások közt kallódó kreatúra tartósan vesződséges létállapotát jelzi (a szerelem, a remény, a keresés, a kapcsolat-kapcsolódás vonatkozásában).
Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje után a szarvas motívumát hajlamosak lehetünk egy alternatív valóság elemének tekinteni – e versben joggal. Az álomi hatást keltő szcenika nem a regék és mondák csodaszarvas-képzetét írja a szövegbe, inkább egy amögött is fölsejlő archetípusos ideát. Szellemlényt – aki itt a testnél kézzelfoghatóbb lelkek megjelenítője. S mint ilyen, szorosabb köze lehet a szarvasok önkéntelen létmódjához, mint a „sok-sok ember” frusztráltan túlreflektált – vagy ellenkezőleg: reflektálatlan traumák alá temetett – mindennapjaihoz.
*
A Pilinszky-líra transzhumanista távlataival mind több tanulmány foglalkozik. Az antropocénből kivezető korszakos utak közül valóban Pilinszky Jánosé lehet az egyik. Ami azért is különös, mert nem a posztmodernen túli, hanem a későmodernségen belüli életmű az övé. Nyelvi-poétikai összetettsége lehetővé teszi azonban, hogy az értelmezői tekintet a tárgyias-hermetikus líranyelv és a neokatolikus-egzisztencialista világkép összjátékában korszerű perspektívákra is ráismerjen. Főként, ha – az OOO (objektumorientált ontológia) szokásos kutatási irányaitól elütően – a transzhumanizmust metafizikai dimenzióban veszi komolyan. Akkor az olyan, a fentihez hasonló művek is újra szóra bírhatók lesznek, mint például ezek a szerelem és az üdvösség (közös?) útjait-útvesztőit föltérképezők: „Remekbe készűlt, ovális tükörben / nézi magát az antilop” (Ékszer); „Ember, állat egyként pulzál szivemben” (Kőedény); „Egy végkép betört állat hátán / egy végkép betört állat lovagol” (Vonzásod definíciója); „Hogy elkárhozunk, rendbe van, / de hogy a mezitlábas állatok, / még inkább rendjén” (Mi és ők); „Prémet kivántam tagjaimra, / hogy amit ölelsz, az legyen, / mit minden igaz ölelés keres: / egy vadállat odaadása” (1970. október 14.); „Nadrágos kutyák, azok voltunk, / a pipere, a maszk alatt / verítékező állatok, / szoknyás medvék, rabmadarak” (Szabadulás)…
Illusztráció: Pilinszky
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Ildikó: Az élet forrása →
Fodor Miklós lírai jegyzete Zöldy Pál Mag álma virág c. kötetéről* →
Horváth Tibor: „Akik szomjúhozták az igazságot” (A polgár-államférfi eszménye az ókori Rómától a modern Uruguayig) →
