Györgyi Csaba: Szív és Ház
– Újabb nollák (2021.07.05) –
Ki találja?
Valami naggyal lehúzódtam az út szélére, és a szívem fölé tetováltattam, hogy “Mindent rólad!”. Akkor értettem meg, hogy az első a másodikban, a második a harmadikban, és a harmadik az elsőben van, de azt sajnos már nem tudod nekem elmondani, melyik törik össze, ha az éj vaslapja lezuhan.
Szabadság
A szabadság az élet beállta utáni első pillanat,
amikor a csukott szemmel fölém hajló, múlt emberekből lett,
parti fák lecsupaszítanak, táncoltatnak, énekeltetnek.
Út és ú
Ameddig csak lehetett, gondolkodással hárította el a lakájként dísztelen tálcácskán üres vizitkártyákat hozó fájdalmat: percenként újraélesztette, várost épített belőle, lekiáltott neki egy magas fa vagy fal tetejéről, hogy “Ez a szekér ma virágba borult!”. Végül már nem bírta tovább, és odaadta magát neki. A lakáj erre sarkon fordult, a könyvpolchoz lépett, ahonnan leemelt egy képzeletbeli bolygót, és földhöz vágta. Így született új világ a fájdalomból, így szokott új világ születni a fájdalomból.
Szív és Ház
A csak önmagát állító rendszer szabályainak ellenére beszélő angyalok léptek oda emberekhez, majd emberek léptek oda emberekhez, és szélfútta füvek illatára ébredt az utolsó éjszaka.
– Gyere haza, anya!
– Talán valamelyik nagy ünnepen, olyan közel, amennyire csak engedi a szív, még egyszer utoljára elmegyek majd a ház előtt.
Van mondat
Amikor majd a létnek vélt ficam negatív halszem-optikáját egy szabaduló rugóerő az üzemi balett-pályák magasságába löki vissza, ki fog derülni, hogy nem légből kapottak azoknak a kora reggeli rajzfilmeknek az értesülései, amelyekben még a Hold is csak egy ügyesen összetákolt díszlet csupán.
Félúton
Félúton hozzád ma még betérek,
hogy kertedben nyugovóra térjek.
Minden lehetsz és minden lehetek,
csöppen mégis csöppnyi szeretlek,
amennyi kell, és éppen csak annyi,
hogy elég legyen, elég hazamenni.
Fonto
Láttam a Napot lemenni, és nem ott felkelni.
Láttam, amint egy fekete madár lebukik a víz alá.
Vártam, tényleg sokáig vártam, de nem bukkant fel többé.
Azok a nemlévők, amelyek egyformán nincsenek, ugyanott
vannak. Ugyan hol máshol lennének?
A sötétségről is engem kell kérdezni.
Rursus
Csak az lehet egyre éhesebben is
egyre boldogabb, akinek még
a közelség is távolság, aki
a végtelenből suttogja be a végesbe,
ameddig még lehet, hogy
egy talált város él a városban.
Nem található
Azért az utolsó előtti lépés az utolsó, mert az utolsó lépés, ami még csak, vagy már nem is lépés, maga az egymáshoz egyszerre kapcsolódó és nem kapcsolódó, egy pontnyi minden és semmi, egy pontnyi sok és egy, egy pontnyi én, és ami az énnek háttal. Áll.
Az ember után
Az ember után érkezőket nem érdekli majd Shakespeare vagy a naplemente, hiszen a széles értelemben vett, s minden fontosat magába foglaló természet, mint fészek közelében állítják fel sátraikat. Nem egykedvűség ez, hiszen a lovak is így tesznek, amikor csak állnak, inkább arról lehet szó, hogy az ösztön a tudatba felérkezett, leült, majd lefeküdt, elaludt, és álmában meg is halt.
Az ember után érkezők mindent tudnak majd rólunk, előzőekről, de semmi nem érdekli majd őket velünk kapcsolatban. Az ember után érkezők célba ért, boldog szitakötőként gyűjtik majd magukba a teret és az energiát. Ilyen lesz az élet egyszerű hálózata érzelmek, illatok és forgolódás nélkül.
Bár az ember után érkezők közé és közénk évmilliárdok párhuzamos csendjei, újra kinőtt, nagy, nehéz szárnyak, és a tükörképiség megannyiszor eredeti helyzetbe visszaálló változásai szorultak, az ember után érkezők akár még a közelünkben is élhetnének, csak egy másik hullámhosszon, mindig éppen valahol máshol, és mindig egy kicsit később, az azonos idejű jövő békéjében.
Rege
A város királya leginkább éhes nem volt, amikor a tőle búcsúzóknak hátat fordítva elindult a szakadék felé. Langyos, puha lég járt a nyomában, és könnyű lépteit, a távolodás hagyományának hála, már a karok súlya sem nehezítette… mindent, ami lassította volna, a kor és a hely ősi, jó szokásai szerint, eltávolítottak róla vagy kivettek belőle.
Semmi nem hiányzott neki, amikor egykedvűen a mélységbe vetette magát. Az utóda hivatalosan ebben a pillanatban került a trónra.
A hajdani városkirályt zuhanása közben csendes dalocskákat suttogó, illatos párákat lehelgető folyondárok fonták körbe. A nemesen hűs növénytenger átvette, befogadta, majd időtlen, boldog növénnyé tette őt, szavak és gondolatok nélküli álmodóvá, mélyek rontatlan bolyongójává, céltalanul is célba érkezetté. Emberré, térré és egyetlenné. Igazi királlyá.
Éj fél
– Defekt?
– Az hát, de ilyen sötétben már nem tudok kereket cserélni, mert errefelé gyenge fénnyel szolgálnak az út menti lámpák. Talán majd reggel.
– Arra aztán várhat, mert olyan itt soha nem lesz, itt ugyanis mindig éjjel negyed tizenkettő van. Nézze csak meg az óráját!
– Hm, megállt…
– De a mutatók mozognak, nem? Na látja! Ezen a helyen nem múlik az idő, csak telik.
– Apám, csak érted jöttem át ide, Negyedtizenkettőbe! Nem ismersz meg? Már nagyon régóta kereslek téged! Nincs is ilyen város, és nincs ilyen számú út sem errefelé, én mégis megtaláltalak…
– …és el is vesztél. De azért örülök, fiam, hogy végre hazajöttél! Gyere, gyere csak… nézd meg ezt a várost, ahol apró szeműek a gyümölcsök, és apró szeműek a nők, s ahol a gépolajszagú bárokban mindent kapni, éppen csak gépolajat nem. A kedvenc báromban például ezt írták a pult fölé: “Szívesebben gyógyulnék északon, gyönge esőben, vértelenül.” Hát ez meg mit jelenthet? Talán csak egy kód, valamelyik háborúból… én nem szeretem a háborús filmeket, mert szabadnapokon elmegy tőlük az étvágyam. Ez a sorsom, fiam, én választottam! De éppen felvétel van a lámpagyárban! Ha jól csináljuk, te meg én, évek, évtizedek alatt összekuporgathatunk majd annyit, hogy elköltözzünk Féltizenkettőbe, s nagyon-nagyon sok idő múlva talán majd eljutunk valamelyik hajnali állam derengő városába is, ahol egy nagy tál meleg valamivel vár rád az anyád. Én meg majd szépen leülök az előszobában, s világcsavargó kalapommal az ölemben megvárom, amíg te szépen felöltözöl, mert, ugyebár, meg kell adni a módját annak, ha valaki új kocsit vesz, olyat, ami aztán majd nem fog ám csak úgy lerobbanni az éjszaka közepén, holt utak mezsgyéjén, a csillagtalan sötétség és egy nehéz álom utáni ébredés végleg lezárt, őrizetlen határán…
Illusztráció: fh. A. Rosenkrantz-festmény
Ezek is érdekelhetik!
Németh István Péter: BALATONI HEXAMETEREK – édesapám emlékének →
Dancs Szabolcs: Határvonalak (versek) →
Kállay Krisztina Ágnes: Szemközt a halállal* →
