Mi itt maradtunk – Végh Tamás versei

Mi itt maradtunk
Sebő Ferenc emlékezetére

Mi itt maradtunk nélküled árván,
s minden szavunk dalaid súgják,
az igazat, a régit, a verseket,
dalba szelídült nép-magunkat.
Most mentél el, amikor úgy kell
ide az igaz ember, hogy önmagunkat
sohase feledjük el. Az alkotó lelket,
aki híven védi álmát, s az igazak
hagyatékát megőrzi halálig,
s még azon túl is dúdolja
rejtelmes zengéssel léte dallamait.
Mi itt maradtunk véled-nélküled árván,
de életed a mű, s ez a miénk marad,
mert utunkon csak ez vihet tovább…

Szolgálat
Szondi Gyuri Bátyámnak

Magadra ritkán gondolsz, vagy,
hogy lehessünk, s legyenek estek,
amikor közénk derűvel hazaér a szó,
hogy színt vallani ne legyünk restek
a felettünk eláramló időről; a rend
tetten ért csöndjeit szolgálod alázattal,
s műveled a csodát szakadatlan,
minden ős-gonoszság ellenében, hittel,
erős akarattal, rendületlenül, időnk végezetéig…

Csend, Isten, cédrusok
Alkotó társaimnak, egy „rávezető délután” emlékére

I.
Amikor fázik a lélek, reszket a hideg
szellem-éjben, s összefércelt valósága
pillanatokká foszlik szét hirtelen, akkor jó,
hogy körül álltok és szóltok csend-szókkal,
s ím, fölenged fagyából a lélek, már nem didereg,
körbe öleli tekintetével az Isten öröktől virágzó
tavaszi rendje, amint a kő repedéseiből kinő a fű,
úgy győz az élet az egyre ordasodó halál ellenében,
örök körökben, ég feletti szelekben fürdetve arcát
akár az a cédrus Libanon ormán…

Ide születtél, ide húz a szív, s a talpalatnyi lélek,
s az életről gondolkozol a halál ellenében, egy-ügy
harcosa lettél, a „Szépség koldusa”, aki tudja,
hogy a virágzó csönd az Isten maga, s a szó,
ami hangzott: „legyen!”, egy életen át kíséri léptedet,
s nem emberi mérték szerinti volt a döbbenet, amikor
a mennyekben véget ért az félórányi csend. Hajlott
hátú öregember lett akkor az idő, szakálla havas bozót,
de hallottuk idelenn a szót, s maradván maradtunk,
akár az a cédrus Libanon ormán…

A világ, mint egy ördögszekér, csikorogva
száguld végzete felé, s mi kívüle, mégis rajta,
futnánk, rohannánk előle, mint egykor az Éden
téveteg sarja szaladt, bújva Istene szemétől,
bár tudta, hogy hiába rejti bozót, sorsa utoléri,
s nem menekülhet egy sem a halandók közül.
Mennél, de maradni kell, nincs hova futni,
megmaradni kell, egymásra acsarkodókat is hűteni
kell, hisz magányosan reszketnek belül,
akár az a cédrus Libanon ormán…

Radnótira gondolok most olykor, hisz ez is oly kor,
melyben élünk, mint amilyen az övé volt, s benne
a lélek is csak védekezve tarthat ki rendelt őrhelyén,
lángra vigyázva, az őszinte, tiszta emberi szóra,
cölöp-erődben kénytelen élni a világ-mocsár fölött,
hol most dúlni készülő dúvadak diadalmámorban
úsznak bosszúra készen; nélkülünk védtelenné válna
a jóság, ha mi most nem állnánk odafönn a vártán,
akár az a cédrus Libanon ormán…

II.
Semmi sem új, minden a régi, mennyi jó indulatú
rosszakarat, súlytalanságba hulló szavak, kufárok
ülnek a templomudvarokban, s nem suhog az a korbács,
adnak vesznek, méregetnek, mérgekben merítkeznek,
hiszen szabad a vásár, józant játszik a részeg, dáridót
ül a kétely, és a fürge enyészet gondol egy merészet,
s holnapra kész lesz a trend-idióta, bárgyú beltenyészet.
Zörög most, csörömpöl bennem a szó, kétkedő remény
ül a vállamon, mint az őrangyalom, féltve vigyáz rám,
akár az a cédrus Libanon ormán…

Felettünk már a veszettek minden sulykot elvetettek,
s a porló népnek naponta hamis tudatot sulykol a média,
s vélt szabadsága régen illúzió lett. Mérgezett kutakból
vederszám isznak, s múltat, jelent, jövőt elfelednek.
Mellvédek magasából ígéret árad, minden zugot betölt,
s az „istenadta nép” lázasan felissza, mint sivatag az esőt.
Nyirka átka kiált, balsorsunk okai mi magunk vagyunk,
„önfia vágta sebét”, s a „turáni átok” foglyai maradtunk.
Így teltek el mindig a századok, de megmaradtunk mégis,
akár az a cédrus Libanon ormán…

Szavunk néma kiáltás a csendben, megosztottságunk
repedés a lelken, feltépett gyökerek között hörög a lét,
nem kell ide kényszer, önként öleljük keblünkre őket,
s a jöttmentek jönnek-mennek, hirdetnek hamis üdvöket
a „felosztott föld” fölött a felosztott népnek, s rommá lőtt
keskeny ösvényen bukdácsol át a maroknyi igaz. Szodoma
szép volt, festett vigasz bájolta mosolyra a hitetleneket,
s erdővé nőtt körülöttük a „semmi bokra”, tüske-méreg lett
a szó a kárhozottak ajkain. De Istenére néz az igaz ember,
akár az a cédrus Libanon ormán…

III.
A csönd békére épül, s a béke csöndre, s Isten hangja
hív legbelül, hiszen Ő a dolgok végső rendje, termékeny
élet, virágzás, beteljesülő álom, s úgy lehetünk mi része
ennek a tervnek, ha eggyé forrnak bennünk a csöndek,
s leszünk az egyetlen rend-szer, s visszaköszön a szívnek
újra lélek, jussát is kiadja az észnek, hátha menni akar,
de megtisztultan újra visszatérhet, s már ő is több lesz,
valóra váló üdv-ígéret, túlélt poklaink nyomán.
E végső rend vár elvégzett munkáid után, lélek-élet,
akár az a cédrus Libanon ormán…