Giuseppe Ungaretti: Összetörtél
Új sorozatot indítunk. Műfordítókat kérünk meg – ajándékozzák olvasóinknak azt az általuk magyarul megszólaltatott művet, amely számukra valamiért kedves, emlékezetes, vagy mintegy névjegyük lehet… és kísérjék a közlést jegyzettel – miért esett az ajánlott tolmácsolásra választásuk: nagy küzdelem eredménye, fontos mű az idegen szerző életművében, nyelvi bravúr, újításerő stb. kellett a hű interpretáláshoz. (a szerkesztőség)
Szénási Ferenc: Pályaív
Első fordítása minden műfordítónak különösen kedves. Ha saját írással nem jelentkezett előtte, akkor irodalmi születését éli meg vele. Én huszonegy éves koromban találkoztam ezzel a pillanattal. Giuseppe Ungaretti Tu ti spezzasti című híres, nagy versével elindultam egy önmagában jelentéktelen tanszéki pályázaton, ahol azonban jelentős személytől kaptam magasztaló, műfordítóvá avató bírálatot.
Útnak indító munkám ma is elérhető a Mérték és titok című Ungaretti-kötetben, nemrég azonban ‒ ötven év távolából ‒ úgy éreztem, hogy talán kevesebb trouvaille-jal, de nagyobb technikai pontossággal újra kellene fordítanom. Megtettem, s most az új változatot is közreadom.
A verssel Ungaretti a kisfiának állított emléket. A nyolcesztendős Antonietto Brazíliában halt meg, ahol a költő-apa az 1930-as évek végén az olasz irodalom vendégtanára volt.
Összetörtél
1
A sok hatalmas, elszórt, szürke szikla,
Mely ott feszült még fojtott ősi lángok
Titokzatos parittyáinak mélyén,
Vagy kíméletlen ölelésbe omló,
Szűz vízfolyások vakrémületében;
‒ Nem emlékszel? Az üres láthatáron
A homok csilláma fölé magaslott.
S a völgy egyetlen árnyékos zugában,
Ahol kihajtott, a gigászi létre
Áhítozó s hajlott araukária
Magányos rostját minden kárhozottnál
Szívósabban a dőlt kovába fúrta,
Tövénél, ahol kettényílt a törzse,
Pillangók s friss füvek lepték el ajkát;
‒ Nem emlékszel? A néma lázadó,
Egy kerek kő fölött három arasszal,
Biztos egyensúlyában
Varázsosan előtűnt.
És tarka csúcsát ágról ágra szállva,
Csodától ittasult, mohó szemekkel
Te meghódítottad, csöppnyi királyka,
Vakmerő múzsagyermek,
Hogy a mélybe pillantva újra láthass
Egy-egy mesés teknőcöt a nyugalmas,
Fénylő tengerfenéken,
Algák között, ha moccan.
A természetben végletek feszülnek,
S a víz alatti pompa
A gyász intő jele.
2
Karod mint szárnyat, úgy emelted,
Levegő súlyát átszelve futottál,
S a szél nyomodban újraéledt.
Táncra teremtett fürge lábad
Senki se látta földet érni.
3
Kecsesség varázsa,
Nem várhatott rád más: ebben a kérges,
Kővé dermedt vakságban összetörtél;
Te egyszerű kristály, fuvallat,
Túl emberi, csöpp villanás
Egy ádáz, elvadult, üvöltő,
Sörényes, csupasz nap hevében.
Illusztráció: Fiú araukáriával…
Ezek is érdekelhetik!
Dazai Oszamu: Fuss, Melosz! (1940) →
Bryan Stevenson: A vakok látnak →
CHRISTINA ROSETTI VERSEI KÁNTÁS BALÁZS FORDÍTÁSÁBAN →
