Ma lenne nyolcvan éves a József Attila-díjas költő – Gutai Magda
“Ha egy költő meghal, lehull egy csillag.” – kezdte kilenc éve temetői búcsúztatóját Juhász Ferenc. Emlékét, emléküket a kézirat első közlésével idézzük meg.
Köszönjük Juhász Ferencné dr. Kilián Katalin, Gutai Magda testvérének gesztusajándékát: a költői kézírást és a fényképeket. Az eddig ismeretlen felvétel Gutai Magda orvossá avatásán készült: Semmelweis Egyetemen, 1968.
Emlékezzünk!
(A szerkesztőség)
*
*
TEMETÉSI ÉNEK
Ha egy költő meghal, lehull egy csillag. A földgolyóba zuhanó fénytünemény vagy lángporrá robban az utolsó ütközésben, vagy aranyporrá omlik, s elfoszlik napsütötte ködként, vagy belefullad a Földgolyó-Ősanyagba, létünk teremtőjébe és temetőjébe, s utána se lángcsóva, se virágzó szikra-kéve, se fény, se árnyék, se test, se szellem-ajtó. És se virág, se kalász. Csak a csönd világhatalma. Árnya csak a testeknek van, ahhoz nehéz, vagy könnyű anyag kell, virágszár-anyagszövet, színes ihlet, éjszaka lelkű titok, az atomnak, molekulának, anyag-szervességnek a megmaradás ihlet-magányában. Ez történt Gutai Magdával. Vasárnap még ott ebédelt nálunk. Aztán hazament és meghalt. Én sok haldoklót, haldoklást, sok halottat láttam hosszú életemben. Békében, háborúban, tömegsír kihantoláskor, önakasztás után az előszoba-padlón heverve, mint egy óriás porcelánbabát rozsdaszínben, kékben, barna hajakkal meztelen vállain. De ezt a halottat nem hagyta látnom az Isten. Befogta Mindenség-kezével élő és látó szemeimet, hogy vakon üljek a Hallgatás Trónján, mint a legendában a Mítosz-fejedelem szemét az isteni vakság, mintha szemeimen vakság-árnylevél, nehéz-selyem feketebársony vakságtakaró lenne, fekete levelek csipkerojt-szélű eperfalevele. Mert minek is látná a vakság, a szenvedő eleven, a fagy-örökké dermedt halottat, a Halandóság-testből, aki élt valaha, míg meg nem halt. A szemekről beszélek. Pedig csak a ravatalkendőszerű szemtakarók olyanok voltak, mint gyermek- és kamaszkori fekete gyapjúkagyló fülvédők a koponyára szorított fémívvel szorosan a fülekre, hogy le ne fagyjanak, amíg a vasútállomásra érünk. Fekete fülek a piros füleken. Fekete gyapjú sisakocskák a gyertyaviasz fehérre fagyott cimpákon. Most temetünk. Egy költő-asszonyt. Akinek szikár verseiben ott bujkál a naivitás és az erotika éppúgy, mint a feledhetetlen gyász. De most már vége. Ámen, ámen, ámen.
Juhász Ferenc
Illusztráció: Emlékképek
Ezek is érdekelhetik!
Sinka István: Éjnek éjszakája* →
Bánki Éva: 23. zsoltár →
Konczek József (1942–2026) →
