Kirilla Teréz: Távollét (két vers)
*
Távollét
Gyermekként láttam magamat, ahogy ott álltam
a padláson, az ablaknál, azon a napon,
amikor elhagytak. A magas, kék ég alatt
sárgától terhes napraforgó-táblák, rózsa,
kamilla illata szállt, de távol maradtam
a világtól ‒ nem éreztem semmit,
hogy ne ismerjem meg. Napperzselte
kukoricabajuszt tépett a szél, a rozsdás
szálakat olthatatlan parázsként szórta szét
a szederjes éjlátta mezőn. Minden égett.
A szárnyas szerető
Jaj annak, aki elveszítette a szívét!
A régi ház félhomálya, elnémult neszével.
Szorítsd borzongva a halottat, akit szerettél,
a szürke hamuállatot, nőj össze vele, hagyd,
takarjon be a gyász, mint valami ritka prém.
Lehetsz szomorú, de ne kívánd a halált.
Bár az avatatlan csak a gyötrelmet látta,
testedhez egyre közelebb boltozódott az ég,
átitatott a szelíd, gyapjas hópihe-özön.
Világkristály lettél az elfolyó időben.
Senki, aki fázik, nem fél rád tekinteni.
Illusztráció: Padlásablak (H. Geiringer)
Ezek is érdekelhetik!
Németh István Péter: BALATONI HEXAMETEREK – édesapám emlékének →
Dancs Szabolcs: Határvonalak (versek) →
Kállay Krisztina Ágnes: Szemközt a halállal* →
