Magyar Miklós: Kibontották vagy sem a csomót Marcel Proust kéziratán?
Marcel Proust
1911-ben Les Intermittences du cœur. Le Temps perdu, 1èrepartie (A szív kihagyásai. Az eltűnt idő, első rész) címmel Proust benyújtja kéziratát a Fasquelle Kiadóhoz, ahonnan elutasító választ kap. Az Ollendorf Kiadónál sem jár több sikerrel a könyv. A Nouvelle Revue Française (NRF) című folyóiratból 1911-ben kinőtt NRF Kiadónak (Később Gallimard Kiadó) Gaston Gallimard a vezetője. Proust újabb próbálkozása nála is kudarcot vall. A kéziratot a későbbi Nobel-díjas André Gide kapja meg. Azt gondolnánk, hogy a kitűnő ízlésű kritikus azonnal meglátja Proust kivételes tehetségét. Nem így történt. Az úri hölgyek világi szalonjainak törzsvendégét, Marcel Proustot Gide sznobnak tartotta, így alig szentelt figyelmet kéziratának. A kritika általában szőröstül-bőröstül André Gide nyakába varrja Proust művének elutasítását. Pedig nem csupán Gide a felelős a fatális tévedésért. A kiadónál csapatmunkával döntötték el egy kézirat sorsát. A legnagyobb súllyal Jean Schlumberger véleménye esett latba, aki ironikusan jegyezte meg, hogy a kézirat „tele van hercegnővel”. Michel Ruyters „rosszul megírtnak” tartotta a könyvet. Henri Ghéon szerint „ez egy szabadidős mű, ami az ellentéte egy művészi alkotásnak.” A könyv végül 1913. november 14-én jelenik meg Du côté de chez Swann (Swannék oldala) címmel 2600 példányban, amit még két kiadás követ 500-500 példányszámmal.
A szív kihagyásai. Az eltűnt idő, első rész. Kézirat Proust rajzaival
Amikor később Gide figyelmesen elolvassa a könyvet, rádöbben fatális tévedésére. Tollat ragad, és 1914 januári dátumozással ezt írja Proustnak:
Kedves Proustom,
Néhány nap óta le sem teszem könyvét; gyönyörködve falom és élvezem. Fájdalom! Miért kell ennyire kínzónak lennie, hogy annyira szeretem? Ennek a könyvnek az elutasítása az N. R. F. legsúlyosabb tévedése volt és (mivel szégyenemre nagyon felelős vagyok érte) életem egyik legégetőbben fájó bánata, lelkifurdalása. Kétségkívül azt hiszem, hogy ez egy kíméletlen fátum, mert nem lehet azzal magyarázni tévedésemet, hogy egy húsz évvel ezelőtti néhány „társasági” találkozás alapján alkottam magamnak önről egy képet.
Számomra ön az volt, aki Madame X-et… Z-t látogatta…, aki a Le Figaróba írt… Én önt – be kell, hogy valljam? – „Verdurinék oldalán” láttam.
Egy sznob, egy amatőr mondén, valami, ami lapunk számára a legkellemetlenebb volt. (…) Könyvéből egyetlen füzetet húztam elő, amit szórakozottan fellapoztam, és szerencsétlenségemre a 62. oldalon lévő kamillás csészére esett tekintetem, azután a 64. oldal mondatára tévedt (az egyetlen a könyvben, amit nem értek jól – mostanáig, mert még azelőtt írok önnek, hogy befejezném az olvasást) ahol egy homlokról van szó, amin csigolyák látszanak át. És most nem elegendő szeretnem ezt a könyvet, érzem, hogy szenvedélyesen megszeretem és önt is, egyfajta különleges szeretettel, csodálattal. Nem tudom folytatni… Túl sok bennem a fájdalom, túl sok a bánat – és főleg arra gondolni, hogy eszébe jut valami abszurd elutasításomból, hogy bántani fogja, és hogy most megérdemelem, hogy elítéljen, igazságtalanul, ahogyan én önt elítéltem. Nem bocsátom meg magamnak, − és ma reggel csak azért vallom be magának bűneimet, hogy kicsit könnyítsek lelkemen – könyörögve, legyen velem elnézőbb, mint amilyen én vagyok magammal szemben.
André Gide
André Gide és levele Prousthoz
Gide levele jóval megírása után, az ötvenes években a kommentárok lavináját indította el. 1957-ben Jacques-Henry Bornescque a Bulletin de la Société des Amis de Marcel Proust hasábjain Gide et « Du côté de chez Swann» (Gide és a «Swannék oldala») című cikkében azt írja, hogy Gide „ördögi leleményességgel” írt meg egy hazugságot 1913-ban, ahol még egy részletet is idéz a Swannék oldalából (ahol a „homlokon áttetsző csigolyákról” ír Proust), holott ki sem bontotta a kéziratot a csomagolásból.
A levél végső változatából Gide kihagyta azt a részt, ami a homlokon áttetsző csigolyákról szól, így Proust nem is tudott rá reagálni. A kritikusok körében azonban a találgatások és a kommentárok lavináját indította el. Mit keresett a csigolya Léonie néni homlokán? Philippe Kolb a L’Europe 1970 augusztus-szeptemberi számában azt írja, hogy Proust a csigolyákat nem Léonie néni homlokával, hanem a parókával akarta társítani, ám azzal, hogy utólag egy ’és’-t illesztett az ’ahol’ szó elé, értelmetlenné tette a mondatot. Ezt a magyarázatot elfogadva, a Pléiade kiadásában már nem szerepel az ’és’. Nadine Colombel a Poésie 1992/62. számában Nem, Léonie néni homlokán nem voltak csigolyák! című cikkében azzal magyarázza a különös megfogalmazást, hogy Proust diktálta a szöveget, és nem a vertèbre (csigolya), hanem a véritable (valódi) szót mondta, csak a leíró rosszul hallotta. Így már érthető az inkriminált mondat. Ezt a feltételezést azonban semmi sem támasztja alá, annál is inkább, mivel a végleges szöveget megelőző változatokban világosan olvasható a ’vertèbre’ szó.
A szóban forgó rész így hangzik: „Elle tendait à mes lèvres son triste front pâle et fade sur lequel, à cette heure matinale, elle n’avait pas encore arrangé ses faux cheveux, et où les vertèbres transparaissaient comme les pointes d’une couronne d’épines ou les grains d’un rosaire, et elle me disait:” A könyv magyar fordítója, Jancsó Júlia úgy értelmezte a ’vertèbre’ szót, mint Kolb, és azzal, hogy nem csigolyának, hanem drótváznak nevezi, nem hagy kétséget afelől, hogy a parókáról van szó: „Ajkamhoz tartotta szomorú, sápadt és szenvtelen homlokát, amelyre e korai órában még nem tette fel a póthajat, melynek drótváza úgy meredt ki alóla, mint egy töviskoszorú tüskéi vagy egy rózsafüzér szemei, és azt mondta:”
Visszatérve a Proust kéziratán lévő csomóra, az író házvezetőnője, Céleste Albaret 1973-ban megjelent, Monsieur Proust című könyvében ugyancsak beszél a ki nem bontott csomóról. Proust állítólag ezt mondta Céleste-nek: „Céleste, a Nouvelle Revue Française-nél ki sem bontották csomagomat, erről biztosíthatom (…) Céleste, láttam a csomagot elküldés előtt és utána, mondta. És teljesen biztos vagyok abban, hogy ugyanolyan érintetlenül jött vissza, mint ahogyan elküldtem. Akármilyen ügyes valaki, kibontani egy csomót, amilyent Nicolas csinált, majd ugyanúgy megcsinálni – ráadásul ugyanazon a helyen – lássa be, ez nagyon nehéz, egyszerűen lehetetlen.”
A fiatal Céleste Albaret és a Monsieur Proust
Azok, akik hitelt adnak Céleste iménti szavainak, elfeledik, hogy amikor Proust elküldte kéziratát az N. R. F. Kiadónak, későbbi házvezetőnője még Lozère megyei falujában élt, és mit sem tudott Proustról, akinek csak 1914-ben állt szolgálatába férje, Odil Albaret révén, aki az író sofőrje volt. Honnan vehette a mindenre jól emlékező Céleste ezeket a szavakat? Itt csak feltételezésekre bocsátkozhatunk. Elképzelhető, hogy Proust jóval kéziratának visszautasítása után említhette házvezetőnőjének az esetet, mondván, hogy annak idején el sem olvasták kéziratát. Még azt is hozzátehette, hogy abban sem biztos, hogy kibontották a csomagot, mert ugyanaz a csomó volt a madzagon.
De aligha feltételezhető Gide-ről ilyen furmányos és hazug levél megírása. André Gide életének és életművének egyik alapvető meghatározója az őszinteség. Naplójának 1891. december 31-i bejegyzésénél olvassuk: „Ha egyszer írni kezd az ember, a legnagyobb probléma az őszinteség(…). Hónapok óta gyötör a félelem, hogy nem leszek őszinte, s ez lehetetlenné teszi, hogy írjak. Teljes őszinteség.” Gide morális tanításának alapvetése ez az őszinteség, amelyben a legmesszebb ment kortársai közül. Az őszinteség vállalása nem más, mint vállalása önmagának, megmaradni önmagának, ami Dosztojevszkij és Michelet szerint is a legnehezebb dolog. Vállalni önmagát, vállalni az individualista morált, amely egyaránt harcot kíván környezetünk és a társadalmi megkötöttségek ellen, vállalni egy olyan intellektuális kalandot, amelyben az egyént ezer veszély fenyegeti. Ebben áll Gide őszintesége és bátorsága. Ilyen előzmények után elképzelhetetlen, hogy egy olyan dologban lett volna hazug, ahol semmi problémát nem jelenthetett volna számára, ha egyáltalán nem írja meg levelét Proustnak.
Végül még egy apró megjegyzés, ami fényt deríthet a kibogozatlan csomóra: a kézirathoz úgy is hozzá lehetett férni, hogy a csomót érintetlenül hagyva, egyszerűen lecsúsztatták a madzagot a csomagról, majd visszaküldése előtt ugyanígy visszahelyezték rá.
Illusztráció: ~A prousti dilemma
Ezek is érdekelhetik!
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
Németh István Péter: VALLOMÁS A MÉLYREPÜLÉSRŐL →
