Végh Tamás: Hőség (versek)
*
Hőség
Trombitálnak a kukoricák,
trópusok álmait nyögi a határ,
szomjazik a nyár.
Az utakon csak kocsik járnak,
s a néptelen utcák mentén
őrjöngenek a kutyák.
Néha elfog a döbbenet,
amikor egy udvaron
mozdulni látok emberi árnyakat,
s arcukat, mint tereptárgyakat
löki odébb a csend.
Aztán távoli fuvallat int,
kutyám szőrét borzolja lágyan,
s míg sétálunk ebben a látomásban,
kifordul sarkaiból a hold.
Hőség II.
Lófej-máglya szélben forgolódik a nyár,
mint tépett szélű, magányos rongydarab,
„s a pirosító kedvű oda már”,
tébolyult, tikkadt szemű bogarak tombolnak
a habzó, fehér csatakos rettenetben,
az ég fekete, szinte ráng az idege,
de nem hoz esőt, nem hoz enyhületet,
s a mulandóságba bomló időben, jelenek folynak
alattunk patakokban, indulat iskolák és gépek,
káprázatok rügye robban szédült virággá lett holnapokban,
teljesül az őrült pótcselekvések álma, s az átok
beteljesül, mikor ítéletet mondunk magunkra,
s az élet ellen vétünk, amikor az élőt élettelenre,
az eleven fát műanyagra cseréljük,
mint régtől átkozottak az időben, kiket apró darabokra
metélnek a soha nem szűnő érdekek, miközben felettünk
a szél dudál sivalkodva, és lombosodik a vihar fája,
s a zivatar ideér nemsokára, hogy bajaink tetézze,
s lovak közé vetett gyeplőinket rázza ez a horpadt
horpaszú nyár, ki az ággal száradt leveleket
morzsaszilánkká pergeti, s napja gyilkolódó hevében
kiég, s pusztul a táj, s nyomában csak halott fű terem,
s remény-kazlak égnek moccanatlan omolva a párálló
enyészetben, s nyarunk halotti máglya e torlódó jelenben,
hol szerte rebbennek a hangyatetemek.
S azután, majd ha az eső lehull, s csak mosdatja a halottakat,
s gúnyos könnyzáporában kisimulnak akkor az aszott arcok…
Végh Tamás a 2022-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: ‘Hőség’
Ezek is érdekelhetik!
Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút →
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
