„A búzának meg kell érnie”. Beszélgetés a Nagy Mari – Vidák István házaspárral*
*A beszélgetés felkészült elindítója – amiként portálunkon eddig közölt tucatnyi hasonlóé – Kovács katáng Ferenc. Az interjúalanyok kérésére változott meg a koncepció, s született meg ezen, ilyeténképp gazdag életútvallomás.
I. Szüleink elmosódó arca
Vidák Rózsa:
Említette, István, hogy akarva-akaratlanul, elfogadva vagy megtagadva, nagy hatással voltak önre szülei. Persze kire nincsenek nagy hatással a szülők, akiknek szárnyai alatt, a családi fészekben 10-20 évet eltöltünk. Édesapja ágán sok híres zenész található. Egyikük a Sydney-i operában, másikuk Párizsban a Moulin Rouge étteremben vidította az embereket hegedűjátékával, mások zongorajátékukkal varázsolták el a hallgatóságot a hollandiai Scheveningen szállodájában. Mit örökölt édesanyjától, és mit édesapjától?
Nagy Mari és Vidák István:
Mari párom is, én is nagyon sok szellemi és lelki táplálékot kaptunk szüleinktől, és részben rokonainktól. Mari édesapjától örökölte a mesélő kedvet, én pedig édesanyámtól a szép tárgyak szeretetét. Hogy ez jobban érthető legyen, elmondok erről egy történetet.
Szüleim egész nap távol voltak. A lakáskulcs a nyakamban lógott. Természetesen az iskolából hazafelé, nem a legrövidebb úton haladva, egy kicsit „bandáztunk”, mulattattuk az időt. Hazaérve kinyitottam a bejárati ajtót. Beléptem a szobába, és megijedtem. Úgy, mint az az ember, aki a saját kulcsával véletlenül benyit egy másik lakásba. Jó helyen járok? – futott át fejemen a gondolat. Körülnézve azt tapasztaltam, hogy a tárgyak ismerősek, de mindegyik más helyen állt, mint eddig. Mi történhetett, valaki erre járt, és tréfából átrendezett mindent? Késő délután ezzel a csodálkozással fordultam édesanyám felé. Ő rám nézett, megfogta a kezemet, és szelíd mosollyal az arcán azt mondta: „Kicsi fiacskám, tudod, ha a tárgyakat nem helyezem el máshová, akkor egy idő után meghalnak a számomra, már észre sem veszem őket. Ahhoz, hogy újra figyeljek rájuk, át kell, helyezzem őket. Így újra elcsodálkozom rajtuk, megfigyelem apró részleteiket, és boldogsággal tölt el a jelenlétük. Biztosan megérted, amit mondok.”
Évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt az ajándékot, amit akkor kaptam, megértsem. Furcsa dolog az, hogy mit örököl az ember a szüleitől! Általában nem az a maradandó, ami pénzben kifejezhető.
Édesapámra a szép tárgyak szeretete egyáltalán nem volt jellemző. Számára az életet, a szépséget az utazás, az ételek és legfőképpen, mindezeken túl és előtt, a zene jelentette. Muzsikus családba született, de a sors úgy hozta, hogy a hozzá való tehetséget már nem örökölte.
Ami megmaradt, az az élőzene mérhetetlen szeretete. Ez tette boldoggá az életben. Úgy gondolom, számomra is ez az egyik legnagyobb örömforrás.
Nagybátyám, Vidák Sándor zongorajátékára így emlékezem vissza:
Hallgatom a zenét, a levegőn átszüremlő hangulatokat, érzéseket, és szeretném képekké változtatni őket.
Nagybátyám zongorajátékában talán a keresgélés a legszebb. A dallamok közötti hosszabb-rövidebb átmenet. Ez egyben bevezető az új dallamhoz. Keresgél a zongora billentyűin. Valójában a lelkében keresgél. Így teszünk mi is mindannyian, egész életünkben. Keressük önmagunkat, céljainkat, boldogulásunkat, örömünket. Így keresgél ő is látszólag céltalanul, míg rá nem talál az új dallamra.
A dallammal elmond valamit a világról, és benne magáról. Jó hallgatni, mert szépen, lassan és értelmesen mesél. Megtalált valamit, amibe mi is belekapaszkodhatunk.
Minden keresgélés egyben szünet is. Egy kis idő arra, hogy életünk újabb célját megtaláljuk. Rájöjjünk új lehetőségeinkre, feladatunkra. Keresgél a billentyűkön, a sok ezer dallam között. Nem mondja ki, de én tudom, azt keresi, hogy mi bújik elő belőle, mihez volna kedve. Mivel szolgálnék most szívesen. Érzésekről és hangulatokról szólnak a dallamok. Életünk gyönyörű pillanatairól, értékeiről és kacatjairól, kudarcairól. Így keresem én is magamat, hangulataimat, képességeimet, az élet apró kis szüneteiben, majd hozzákezdek valamihez.
II. Faluról falura járva
Vidák Rózsa:
Életük első korszakában, falujárásaik során került figyelmük középpontjába a kaskötés, mai szóval a kosárfonás. Említették, hogy abban az időben, amelyik faluba megérkeztek, ott kellett szállást találniuk, így volt ez?
Nagy Mari és Vidák István:
Az 1970-es években, 20-30 kilométerre volt, ha egyáltalán volt szálloda. Az emberek befogadták a vándort, mert korábban, a szüleik életében erre gyakran láttak példát. Legkönnyebben ott találtunk szállást, ahol egy özvegyasszony élt. Gyakran oly szegényen, hogy már csak tyúkjai és tojásai voltak. A tűzifáját, ha kellett, mi vágtuk össze. Délelőtt, amikor megérkeztünk a faluba, már elkezdtünk aziránt érdeklődni, hogy kinél aludhatnánk. Az is gyakran előfordult, hogy helyi szokás szerint a tsz-istálló szalmáján, a lovak mellett kaptunk helyet. Fiatalon az ember bárhol elalszik, főleg akkor, ha kellően fáradt. Hét évig jártuk így Kis- és Nagy-Magyarország tájait, egészen addig, míg első gyermekünk megszületett. Gyakran emlegetjük azóta, ezek voltak a mi egyetemi éveink. Természetesen azt a mesterséget, ami iránt érdeklődtünk, a gyakorlatban is elsajátítottuk. Emellett ugyanennyire fontos volt az, amit az idős emberektől láttunk és hallottunk. Életismeretre tettünk szert, és némi bölcsességre. Sok évtized után azt a 16 mm-es némafilmet, amit Remsey András festőművésszel készítettünk az 1970-es évek közepén, kiegészítettük szöveggel és zenével.
Gyűjtőúton 1977-ben (részlet a Kaskötők, gyékényszövők… filmünkből – közreadva: 2020-ban)
Ennek a filmnek néhány mondata következik itt (Kaskötők, gyékényszövők, szakajtókötők: Nagy Mari és Vidák István filmje, 1976):
Tíz évig voltunk kosárkötők. Ez volt talán életünk legboldogabb időszaka.
Tanítómestereink nyomában jártunk. Kaskötők, szakajtókötők, gyékényszövők, székbekötők, szatyorkötők között. Így jutottunk el Mohács szigetére. A hangszer ritkasága miatt örökítettük meg a nádi dudán játszó Szajcsán Mátyást. Ő is egy szikár, magas parasztember volt. Egyike volt azoknak, aki a kosárkötéshez is értett. Szélfútta háza tetejéből kiálltak a nádszálak. Elég volt egyet kihúzni ahhoz, hogy kifaragja hangszerét, nádi dudáját. Egy varázslatos, letűnt világ fogadott bennünket a szigeten. Szerbek, horvátok, bunyevácok és magyarok éltek békésen egymás közelében. Előkerült egy fiúcska, aki a dudaszóra elkezdett kólót táncolni.
Ezek az élmények mélyen belénk ivódtak. Megmaradtak bennünk, azóta is velük élünk.
Ágymögé való hímelése Máthé Erzsébetnél (Tacs, Erdély) a filmfelvétel alkalmával (2017)
Egyszerűséget, bölcsességet és büszkeséget tanultunk amellett, hogy a kosárkötők életével ismerkedtünk. Most már tudjuk, hogy amit örökül kaptunk, azt tovább kell, adjuk, nemcsak a kezünkkel, hanem könyv és film alakjában is.
III. Se pénz, se posztó
Vidák Rózsa:
Szó volt róla, hogy mindkettőjük felmenői között vannak erdélyiek. Tudom, hogy 1973-tól napjainkig, az elmúlt 40 év alatt, nagyon sokszor jártak a Királyhágón innen és túl. Kezdetben ezek főleg tanulóutak voltak, később váltak tanfolyamokká, és a filmfelvételekké. A Magyar Művészeti Akadémia felkérésére közel 20 filmet készítettek. Úgy tudom, ezek közül az első egy gyergyóremetei asszonyról szól. Eszenyőpatakán csak 3-4 család él jelenleg. Az önök egyik kedvenc helyén vízimalom kereke forog. Itt őröl Góga Rózsika kukoricát. A malma mellett áll ványoló kádja, amiben a csergéket, helyi nevén a gyapjúlepedőket tömöríti. Megkapóan szép a táj és annak hangulata. A víz olyan tiszta, hogy ivóvizet vesznek belőle a helybeliek.
Nemcsak önök jártak ide, hanem magukkal vittek Nyugat-Európából a szövés iránt érdeklődő asszonyokat, házaspárokat. Miközben járták Erdély tájait, biztosan szóba került az, hogyan látják önök a múltat, a jelent és a jövőt, és mit vesznek ebből észre ők, a távolról jött útitársak.
Góga Mariska és Góga Rózsika nyüstbefűzés közben (Gyergyóremete, Eszenyőpataka) – részlet A gyapjúlepedő szövése és ványolása című filmünkből (2013)
Nagy Mari és Vidák István:
Ha már Rózsika nénénkről esik szó, vele kapcsolatban elmondanánk egy történetet. A címe legyen: Se pénz, se posztó…
Rózsika néném malma az örökkévalóság szélén áll. Megbújik a patakot szegélyező fűzfák között.
A főágból a víz, a mellékágon át, a malom kerekére terelődik, majd dolga végeztével visszatér a főmederbe. Minden vízimalom egy szigetet képez, az elképzelt boldogság szigetét.
Van ezen a patakon egy gerendákból összerótt híd. Olyan széles, hogy egy szekér éppen csak elfér rajta. A történet a hídon játszódik, az előzménye meg egy kőhajításra attól.
Mózsi bátyám öreg székely ember. Messziről nézve az élet alig pislákol benne. Valójában van egy láncra kötött kutyája meg két tehene. Az idők kezdete óta minden évben tavasszal megolvad a hó, táplálja a patakot. A langyos szellő elhozza Húsvét ünnepét. Megrezdül a lélek. Emberünk látogatóba indul. Bemegy a szobába, leül. Pár percnyi beszélgetés után rátér jövetele igazi céljára.
– Rózsika, tudom, te is egyedül élsz. A posztó és az olló a kezedben van. Vágj bele, ahol te akarod.
– Nem vágok bele én, se itt, se ott, mert nem megyek férjhez magához, hangzott a válasz.
Az elhallgatott mondatot csak mi ismerhetjük: Kapnék én még ügyesebb és fiatalabb embert is magamnak, ha akarnék, de nem akarok.
Az öreg elballag. Őt az idő és a szükség egyaránt szorítja. Nem jó egyedül élni. Erőt gyűjt magában, álmait újra szövi. Eltelik két év, ősz van. A patak faleveleket cipel a hátán. A hídon a két szomszéd összetalálkozik. Megszólal emberünk.
– Rózsika, jön a tél. Én vágok fát neked, te meg majd főzöl rám.
– Hagyja el, ejsze, van elég fám, nincs szükségem többre.
– Te hamarabb meghalsz, mint a tűzifád.
– Látod, ezért nem megyek hozzád, arra a kicsi időre minek kellenék neked?
Ezzel mindegyikük elmegy a maga dógára.
Mi eltűnődünk azon, mennyire jó lenne, ha Rózsika malmában újra dürückölné a posztót, s abba az ollóval bele lehetne vágni.
Az én gyapjúlepedőm
A gyapjúlepedő, más néven cserge kiemelése a ványolókádból (Gyergyóremete, Eszenyőpataka) – részlet A gyapjúlepedő szövése és ványolása című filmünkből (2013)
Este, vacsora után az ágyba bújva, könyvet olvasva, vagy csak a nap történésein gondolkodva, magamra húzok egy takarót. Én erről a takaróról szeretnék beszélni. 25 éve takarózom csergével, meleg és szőrös.
Nekem jó érzés hozzáérni. Nagyon boldog vagyok, hogy most életemben először megláthattam itt a malomban, hogy hogyan lesz a laza gyapjúszőttesből erős, ványolt cserge. Erővel zubog a víz, a tiszta víz, az esése miatt táncolnak a csergék. Olyan a hullámzás, olyan a fröccsenés, mintha a tengerparton lennék. Örömmel tölt el, hogy egy lassan elmúló, elfelejtődő mesterséget én még 57 éves koromban láthatok. Közel úgy láthatom, ahogy ez valaha volt. Együtt a molnárné házával, szövőszobájával, az ott élő emberekkel. Lesz egy új csergém, és amikor vele takarózom, ha akarom, ha nem, megelevenedik a története. A pénz helyett más közöm van hozzá. Hozzá tartoznak a gyergyói hegyek, a remetei emberek, az eszenyői malomsor és Rózsika nénénk, a ványoló parasztasszony (2004)
IV. Dióverő vasárnap
Vidák Rózsa:
Napjaink gyakran esik szó a természetvédelemről. Van erre egy másik kifejezés is, ez pedig a „lábnyom”, amit hátrahagyunk magunk után. Szerintem ebben utolérhetetlenek voltak a parasztemberek, teljesen mindegy, hogy mely országban éltek. Minden lebomlott, minden visszaépült a természetbe. Biztosan önöket is foglalkoztatja ez a kérdés.
Nagy Mari és Vidák István:
Sok gondolat ébredt bennünk, miközben német ismerőseink egyikével utaztunk Székelyföld felé. Mint oly gyakran, minden utazás végén írunk egy összefoglalót. Ebben feljegyezzük azt, ami történt, azt, ami jól sikerült, és azt, ami legközelebb kijavítandó. Néha ilyenkor olyan dolgokat is felírunk, amikben kevesebb a gyakorlati tapasztalat, és több a világ dolgairól szóló elmélkedés. Ez egyik, ilyen rövid írásunknak címe: Dióverő vasárnap. A cím arra utal, hogy sokak által jól ismert és gyakran emlegetett Feketetói Vásárnak rögzített az időpontja. A naptár szerint ez október első hétvégéje. A helyi hagyomány másképpen nevezi meg az idejét. A vásár ideje a dióverő vasárnap.
Az autó, amit kedves, német ismerősünk vezetett, erőlködés nélkül vette a kanyarokat. Az őszi napsütésben könnyedén kapaszkodott fel a szelíd dombokra, innen már messzire ellátni.
Mezőségi táj (Szakajtó- és szatyorkötők Mezőfelén, 2016, részlet)
Szabadon repültek gondolataink.
Apahidát elhagyva az erdélyi Mezőségen át Szászrégen felé tartottunk.
Titkolt büszkeségünket érezve ismerősünk kereste gondolataiban a jelen és a jövő jó példáit. Az út és benne céljaink valamiféle korlátot igényeltek és ezt megtaláltuk az utat szegélyező fasorban.
Bölcsek voltak őseink, amikor az út mindkét oldalát véges-végig teleültették diófával. A fasor megszelídíti a tájat, és enni ad az utazónak – jegyeztem meg.
Mi, németek sokat tettünk azért, hogy legyenek természetes, jó élelmiszereink.
Elsőként nálunk lett biobolt hálózat, és ez szerencsére egyre jobban terjed Európában – mondta ismerősöm. A bio szó megütötte fülemet. Mint kései nyelvújító, dióra fordítanám, de maradok a természetbarát kifejezésnél. A fák, az autó ablakán kinézve tovaszaladtak. Mikor kiláttunk közülük, feltűnt valami. Az angyalképű ördög megszólalt bennem, s időről időre felkiáltottam, hogy amit látunk: a kút, a faház, a szekér a lóval, de még a pottyantós retezát is bio, azaz természetbarát. Lassan gondolataimban oda jutottam, hogy tőlünk nyugatra az erdőket leszámítva, már semmi sem természetes. Igaz kényelmes és nagyszerű. Lásd az autópályán tovahömpölygő teherautó- és személyautó-áradatot, a mellé települt cégek és üzemek szögletes fém- és műanyagcsarnokait. Nézd meg a két keze helyett mindent gépekkel végző embert, s a hozzá kapcsolódó életüket, kapcsolataikat, a lelküket lassan elborító hitetlenséget. Ekkor a gondolataim megálltak, és az autó is. Itt a „Világ tetején” szétnézve arra gondoltam: Ember, merre tovább?
Évszázadok múlva elérhetjük ezt a természetességet újra, de előbb ennek az utolsó „diólandnak” végérvényesen el kell tűnnie, hogy majd nagy kerülővel egyszer ugyanide vissza lehessen térni. A mézédes, de ecetszagú gondolattól jobb megválni és elindulni lefelé a lejtőn, a juhkarámokkal, apró román és magyar falvakkal teletűzdelt, óvilági tájon át, a fenyőerdővel borított gyergyói hegyek felé. Az élmény végül egy rövid jótanáccsá szelídült: ültess gyümölcsfát az autópályára, a jövő útjára. Ne feledd, a kor szellemiségéből nehéz kivonni magad. Korodat megelőzni, vagy arról lekésni egyaránt nehéz, szinte lehetetlen.
V. A hátunkon hoztuk haza
Vidák Rózsa:
Nagy örömet okozott Önöknek, hogy hét évvel ezelőtt kertes házba költözhettek. Otthonuk hatalmas padlásán el tudták helyezni a maguk által készített, és Ázsia sok pontján összegyűjtött tárgyat. Mit szolgál ez a gazdag gyűjtemény? Hallhatnék erről többet?
Nagy Mari és Vidák István:
Reméljük, hogy ez a gyűjtemény nemcsak nekünk fontos. Valljuk, hogy egy mesterséget csak úgy ismerhet meg valaki jól, ha azokhoz kapcsolódó eredeti tárgyakkal találkozik. Magyarországon padlásunk az az egyetlen hely, ahol ilyen alkotásokat nézhet meg az érdeklődő. Példaként megemlítjük rudakon lógó türkmen imanemezeket, a kasmíri hímzett takarókat, a kazak, kirgiz, török, nogaj és grúz kelméket. Itt találhatók még közép-ázsiai kumisztartó edények, az erdélyi „mellyesek”, azaz mellények, és még sok minden mást is.
Természetesen itt tároljuk saját alkotásainkat, takaróinkat, nemezsátrunkat. A gyűjteményt bárki megtekintheti, előzetes bejelentkezés után.
Vidák Rózsa:
Engem leginkább a nemezház, más néven nemezsátor érdekel. Említik, hogy először 2003-ban jutottak el Kirgizisztánba. Az 5 milliós lélekszámú országban igen kevés a földművelésre alkalmas terület, annál több a füves domb és hegy. Sok ismerősre, barátra tettek szert az elmúlt 20 év alatt. Ott, az Iszik-Köl tó partján, Tamcsi faluban ismerkedtek meg egyik tanítómesterükkel, Toktoszunova asszonnyal. Ő a család utolsó, 25-ik gyermeke, aki örökölte a gyógyító tevékenységet, a jövendőmondást. Nagyon sok tudást gyűjtött össze elődjei életéről, például a nemezházról, amiben ő is született. Mire emlékeznek ezzel kapcsolatban a legszívesebben?
Nagy Mari és Vidák István:
Mit jelképez a nemezház? – tettük fel a kérdést egy szép napon Kendzsének.
Részletek:
„A nemezház a mi otthonunk. 150 évvel ezelőtt minden család ilyenben élt, és mindenki mindent tudott róla. Ekkor még nem létezett letelepült falu. Ünnepeinken néha száz, vagy akár ezer sátor sorakozott egymás mellett. Ez a mi házunk. Megőrzi egészségünket. Hajlékunk kerek, mint a világ.
Kirgiz nemezsátor, Isszik köl tó partján (Részlet a Boz-üj, nemezsátor készítés című filmünkből, 2013)
Kerek a Nap is, az a mi védelmezőnk, szemünk fénye. Nincs olyan eleme, amelyiknek ne lenne jelképes mondanivalója, értelme. Ez a mi népünkké, a sajátunk. Amikor az ajtaján belépünk, meg kell, hajtsuk a fejünket, így köszöntjük. Az asszonyok a nemezajtó jobb oldalát, a férfiak az ajtó bal oldalát fogják meg. A férfiak a jobb kezükkel, a nők a bal kezükkel nyitják. Így megyünk be. Mi a jobb kezünket a szívünkre tesszük, ezzel a mozdulattal a lélek is bemegy velünk otthonunkba.
Aki belép a sátorba, az nyugalmat, rendet és biztonságot kap, és ezt rögtön megérzi. Az ajtó mindig egy átjáró az egyik világból a másik világba, maga a születés és a halál is.
Látni nem elég, megérteni azt, ami előttünk áll, az annál jóval több és fontosabb. Ezzel kapcsolatban két kirgiz közmondásunk van. Az egyik így szól: Ha száz évig élek, akkor száz évig tanulok. A másik így szól: Sokat tudunk, de ha utazunk, akkor annál is többet.
A nemezház ajtajának mindig volt fakerete. Benne az ajtószárny újabb keletű.
A kékre festett tetőkarika, vagy a mai vályogházainkon az ablak és az ajtó kék színű. Az ég és a föld közötti kapcsolatot jelzi. Csukd be a szemed, és rögtön megérzed ezt. Álmodban látod, alváskor pedig érzed. Meg kell, hogy valljam, hogy a nők erősebbek a férfiaknál. Nem létezik csodálatos férfi, egy mögötte álló, nagyon erős asszony nélkül. Az asszony számára a Jóistenhez és a társadalomhoz vezető út a férfiakon, tehát a sátor esetében a tetőrudakon keresztülvezet. Az anya és a feleség szeretete tartja életben a férfit.
Az oldalrács feje, mi úgy mondjuk, a szarva, imádkozó asszonyt jelenít meg.
Pontosabban férfiért imádkozó anyát és feleséget.
Az ajtóküszöbre nem szabad rálépni. Aki rálép, abban rossz, gonosz szándék van. Minden kirgiz férfi jobb lábbal lép be a sátorba, és bal lábbal lép ki onnan. Az ajtófélfa neve nálunk: boszoko tajak.
Ezzel kapcsolatban van egy jól ismert közmondásunk: „Boszoko tajak, gelim isengicse eri boszoko isen.” Ez azt jelenti: az ajtófélfa segít neked abban, hogy oda menj, ahova a férjed mondja.
Az előbbi mondást másként is értelmezzük: Ne higgy a férjednek, hanem higgy az oldaladon álló ajtófélfának. Az asszony mindig otthon van. A férfi pedig jön és megy, úton van. Az ajtófélfa egy figyelmeztetés, ugyan már, ne veszekedj vele. Nem tudhatod, mit tesz, más asszonnyal sétál, vagy éppen a család érdekében küzd. Ne félj, úgyis hazajön.”
Minden beszélgetés végén feltettünk egy újabb kérdést. Így volt ez 2008 nyarán is. Kendzse, már elmondtad a sátor farészeinek a jelentését. Mit mondanál az azt borító nemezről, a hozzátartozó kötelekről és szalagokról? „Tudjátok, Mari és István, a sátrat borító nemez pontosan olyan, mint a bőrünk. Kötelei az alatta futó erek, szalagjai az izmainkat mozgató inak.
Kendzsekán Toktoszunova nemezkészítő asszony családja 1974-ben (Vidák István felvétele 2004 nyarán Tamcsi faluban). Részlet az Élet a kirgiz nemezházban című filmünkből, 2020
VI. A szegények mestersége
Vidák Rózsa:
Önök igazán hűséges emberek. Amivel egyszer megismerkedtek, vagy akivel már találkoztak, azt nem felejtik el, illetve míg élnek, magukkal hordozzák. Első nagy szerelmük, első igazi mesterségük a kaskötés, kosárfonás volt. Mindenhova elmentek, ahol ennek valamilyen nyomát találták. A magyar Alföld nem ér véget a mai országhatárnál, hanem eltart egészen addig, míg az első kisebb-nagyobb dombok meg nem jelennek a láthatáron. Ez az Érmellék nevű táj, melyet Ady Endre is gyakran versbe foglalt. Ott csodálkoztak rá azokra a székekre, amiket ön István aztán bevitt arra az emelvényre, ahol megtartotta székfoglaló előadást. Később is visszatértek Szalacsra, és ott forgatták azt a filmet, amely oly sok embernek keltette fel az érdeklődését. Évtizedek teltek el, és önök hűek maradtatok ahhoz a szép és régi mesterséghez, aminek az alapanyaga a vizek világához kapcsolódik. Miért volt ilyen nagy hatással önökre az a kis falu, és a benne élő néhány ember?
Nagy Mari és Vidák István:
A szalacsi székek
„Ez a szék az én akadémiai székem.“
Élményeinket és tapasztalatainkat az érmelléki Szalacson 2015-ben foglaltuk össze a Székfaragás az Érmelléken című filmünkben.
Visszaemlékezés:
Gödöllőn az 1970-es évek közepén, meglátogatott bennünket egy középmagas, 50 év körüli budapesti belsőépítész. Egyetlen szobából álló, szinte üres lakásunkban szétnézve, megakadt a szeme szalacsi székünkön. Körbenézte, ráült, majd azt mondta: „Lehet, hogy ez Európa legjobb és legszebb széke”. Lerajzolta, méretet vett róla, majd elment.
Egész életünkben vártuk az ilyen felfedezéseket. Vártunk arra, hogy valami nagyszerű újjászülessen a magyar múltból. Tényleg Európa legjobb széke lenne a miénk? Pár év múlva megtudtuk, egykori látogatónk, rákos lett, hirtelen meghalt. Máig hálásak vagyunk szavaiért. Talán Bedécs Sándor volt a neve, Isten nyugosztalja.
A szék azóta is nálunk van, készítője nevét kikerestük egykori gyűjtőfüzetünkből. Neve idős Fazekas Károly.
Első látogatásunk idős Fazekas Károlynál, körülbelül 1976-ban
Károly bátyánk nehezen vált meg székétől. A család használta, de a ritka magyarországi vendég kérése az 1970-es években nagy szó volt, ezért nekünk adta. A széket édesapja faragta az 1940-es években. „Azután ha elkopna, bekötésre hozzák vissza hozzám. Hadd lássam még egyszer életemben, mikor kijavítom” – mondta. Megígértük. Miben tér el ez a szék a ma használatos gyári székektől? Két igen fontos dologban. Az első az, hogy a régi változat háttámlája íves, követi az ember gerincvonalát. Oldalról nézve ez jól látszik. Nyilván több anyagot és több munkát igényel a kifaragása. De ez az igazi, ezen esik jól ülni. A másik a szék alapanyaga. A régi szék alapanyaga értékes, drága fa, a népdalokban oly sokszor és oly szépen megénekelt diófa vagy vadcseresznyefa.
Tizenöt év alatt gyerekeink elkoptatták a széket, majd később egyik lányunk udvarlója újra bekötötte. 2001 telén, 25 év múltán, kezünkben a székekkel visszatértünk Szalacsra.
Második látogatásunk idős Fazekas Károlynál (2001)
25 év után, délelőtt kopogtattunk be hozzá. A Burga nevű falurészen lakott.
Beléptünk a házba, köszönésünkkor a gazdaasszony elénk sietett. Elaludt a férjem, de már fel is kel, mondta. Bemutatkoztunk és elmondtuk, hogy mi jártunk itt 25 évvel ezelőtt. Mindketten elsírták magukat. Az ágy végében egy félig bekötött szék állt. Este, elalvás előtt Fazekas Károly még ezen dolgozott. Hamarosan 83 éves lesz. Megkérdeztük, a széket most készítette? Erre átvezetett a konyhával szemben lévő kis kamrába, ahol ott álltak a félig kész székei, a jancsipad és a többi szerszámok. Ritkaság a mai világban, hogy valaki 83 évesen fejszét és vonókést vesz a kezébe, és így farag, majd maga beköti a székek ülőlapját.
„Alig van már sásom, magam már nem bírom levágni, messze is van, meg biciklivel kellene idetolni.” Megígértük, hogy szerzünk neki 5 kéve sást.
Később ezt a falubeli másik székfaragó Kovács Imre átadta neki.
„Ezt sodrani kell és szorosan letenni, hogy ne mozduljon. Erősen és egyenletesen kell sodorni. A rossz bekötés két év alatt elszakad ott a szélén. A székelyhídi református tiszteletes nemrég járt nálunk!
Tudja, Ceaușescu nyaralói ilyennel vannak berakva, velünk készíttette azokat.”
83 évesen köti a széket az orrunk előtt és közben beszél:
„Még negyvenen is foglalkoztak vele 1936-1940-ben. Az apámtól tanultam ezt a mesterséget, de a nagyapám is ezt csinálta.
Ezt a dikót az unokámnak készítettem.
A székhez a zódogfa a legmegfelelőbb, ezen belül is van vad meg szelíd. A vad az igazi. Ez valóságosan olyan erős, mint a szaru, itt nő a margittai erdőben. Diófában is van szép, de ahhoz a diófát két évig a kérgében kell tartani, hogy füljön meg, akkor a fehér része is megsötétül.
Hoztak nekem fát felesbe. A fa feléért elkészítettem a széket. Felénk sok a diófa, itt a szőlőben mindenkinek van diófája.
A széket, ha elkészült, újabban be szoktuk festeni olajfestékkel, így a szú nem megy bele. A vadcseresznye a legeslegjobb fa a székkészítéshez, azt soha sem festettük be. Ennek a széknek a formáját a nagyapám találta ki, görbül a háttámlája és görbék a lábai, de a szálnak benne kell maradnia a fában kifűrészeléskor. A puha és erős székkötő sás a nád közt terem. Hagyják itt a széket, bekötöm maguknak, mire legközelebb jönnek.”
Utolsó találkozásunk idős Fazekas Károllyal (2002. április)
53 évesen, kissé fáradtan indultunk az útra. Tavaszi fáradtság ült a lelkünkön, meg a választások izgalma. „Tedd a dolgod, és ne siránkozz!” – mondtuk magunknak és betértünk a büszke tartású Fazekas Károlyhoz, kedves bátyánkhoz. Érkezésünkkor már alig bírt felkelni ágyából. Míg öltözött, újra körülnéztünk náluk: a szobában tüzelős sparhelt, alatta kotlós kiscsirkékkel. Mellette egy kisszéken ül Eszter, a felesége, mögötte sással bekötött dikó. A dikó alatt egy kotlós fűzfavessző kosárban. A sarokban fapolc, ez is a konyha része, azon egy kis méretű és egy lisztes szakajtó. Az utca felőli ablaknál két ágy. A szoba közepén faasztal, négy magas, sással bekötött székkel. A dikó és az ágy között felül ablakos, alul széles konyhaszekrény. Eszter ágyának végében vizes lóca, mosogatásra váró edényekkel. A televízió a ház oldalsó ablaka mellett áll. A döngölt földön kátránypapír. A falakon sok fénykép a gyerekekről és az unokákról.
A dikó bevetve, rajta egy párna, fölötte egy hímzett jó kívánság. Az ágy mögött gyékényből szövött ágymögévaló. A bekötött székeket posztódarab, illetve rongypokróc védi. Eszter 85 éves, Károly 83 éves, csendes szavakkal ecsetelik életük mostani nehéz voltát.
Az asztalon egy zománcos kis tálban kettő kilogramm cukor hevert egy nejlonzacskóban. Ma kapták egy falubeli, jó szándékú családtól. Előttünk hevert az öregség és a betegség. Egymásra néztünk: mi is így halunk meg.
VII. Mi a legfontosabb az életben?
Vidák Rózsa:
Nézem azt a sok-sok kiadványt, amit az elmúlt 40 évben készítettek. Az egyiknek Nemez egypercesek a címe. Ez biztosan Örkény István könyvére emlékeztet mindenkit. Milyen szerepet játszik az irodalom az önök életében?
Nagy Mari és Vidák István:
Mari szívesen olvas. Már gyerekkorában is ezt tette a vécén ülve, mert ott nem zavarta senki, és nem figyelmeztette a másnapi iskolakezdésre. Ennek volt egy másik változata is, az elemlámpával való olvasás a pokróc alatt. Napjainkban is szívesen válogat a televízió 200 különböző csatornájában előforduló filmekből. Természetesen kevés az úgynevezett művészfilm az adásokban, ami őt igazán boldoggá tenné. Mindketten a művészfilmek nagy korszakain nőttünk fel. Biztosan mindenki fejéből előbújik valamelyik „újhullám”, egy-egy ország filmművészetének jeles korszaka.
Az én számomra (István) néhány meglepő kérdés adta az indíttatást arra, hogy a világ fontos dolgairól summásan és tömören írjak. Igaz, csak néha talál rám a Múzsa.
Debrecenben, mint oly sok helyen Magyarországon, a vasútállomásról kilépve jobbra vagy balra található a főposta. Ide tértem be. Nagy nyüzsgés fogadott. Jobbra egy újságárus asszony beszélgetett egy idős parasztasszonnyal. Érezni lehetett, hogy sajnálja az idős asszonyt, tulajdonképpen vigasztalja. Mivel volt egy kevés időm, gondoltam, bekapcsolódom a beszélgetésbe. Az asszony most már felém fordult és hozzám szólt:
– Tudja, hogy mi a legfontosabb az életben? – szegezte nekem a kérdést.
A szokatlan és igazán mély kérdésre nem tudtam azonnal válaszolni.
Nem is kellett, mert Ő rögtön így folytatta tájszólásban:
– „Amíg az ember él, aggyík, amikor meg meghal, haggyík.”
Nem tudtam elfelejteni sem az arcát, sem a mondatait. Falusi vagy tanyasi házából, a lánya kérésére, egy panelház valahányadik emeletére költözött. Ott nem érezte jól magát. Nem volt kivel beszélgessen, így választotta menedékhelyül a postahivatalt és benne az újságárust.
Hasonló élményben volt részünk a 90-es évek közepén Türkmenisztánban, annak fővárosában, Asgabatban. A boltok, áruházak üresen álltak. Ilyen volt a helyi GUM és CUM. Meglepetésünket látva azt mondták, hogy menjünk a város szélén található bazárba, mert ott tényleg minden kapható. Jól mondták, mert az óbégató tevétől a luxus autórádióig, az aranyozott ezüst ékszertől a nagyon sokféle dinnyéig minden kapható volt.
Asszonyok ültek az aranysárga sivatagi homokon hímzett kelméik, bugyogóik mögött. Azokat árusították.
Rövid orosz nyelvű beszélgetés után az egyik asszony azt kérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy mi a legfőbb dolga az asszonyoknak a világon?
A nemezkészítéssel kapcsolatos türkmenisztáni tapasztalatainkról szóló, Szájlán és gotsak című, angol felirattal ellátott filmünk (1994)
Természetesen semmi nem jutott eszembe, mert ilyen horderejű kérdésekkel a napi beszélgetés szintjén az ember nem találkozik. A válasz így hangzott: Amit a férfiak elvágnak, azt nekünk, asszonyoknak kell beszegni.
VIII. A művészet, az élet dolgainak sűrítménye
Vidák Rózsa:
Már említettem, hogy egyik kiadványuk címe a Nemez egypercesek. Azt is tudom, hogy a székfoglaló előadásán, István, néhány olyan vallomás is elhangzott, amit egy színész hangja tolmácsolt. Szívesen zárnám az önökkel való beszélgetést néhány vallomásukkal. Természetesen úgy, hogy Mari párja is hozzáteszi a későbbiekben a saját változatait.
Egy kép az égből (India):
„Egyedül vagyok az erdőben. Bolyongok, majd észreveszem, eltévedtem. Hirtelen megakad a szemem egy hosszú fonalon, ami egy fa derekán fut körbe. Belém hasít a felismerés, valaki már járt itt előttem. A gondolat rögtön megnyugtat, elveszi félelmemet.”
Ez volna az idézet tőlem, és most próbáljuk meg értelmezni úgy, ahogyan egy lelkész az ige egy részletét érthetővé teszi a számunkra, a fülünkön keresztül. A tárgyalkotó művészet ugyanezt teszi, a szemünk által. Mindkettő megnyugtat.
A történet kétféleképpen értelmezhető. Az első a félelemről és az örömről, másként a halálról és az életről szól. A második értelmezés szerint vesd el előítéleteidet, azonnal, ha az megjelenik, ha az emberi élet vagy a művészet lényegét szeretnéd megérteni.
Nur Mohamed Soda dzsodia pava kettős furulyán játszik dobkísérettel (részlet a Mesterségek nyomában a nyugat-indiai Kács-félszigeten című filmünkből, 2018)
A művészet születése
A művészet úgy születik, hogy az ember lelke alakot ölt, képpé, hanggá, tárggyá válik. Valaha a művészet azonos volt a hitvilággal. Egy fészekben ültek, mint két tojás. Egyszerre születtek, és egyszerre nőttek fel. Mára ez megváltozott.
Részlet Vidák István Az elfelejtett ősök árnyai című előadásából (Népművészetünk jelképei tanácskozás, Magyar Művészeti Akadémia, 2016)
A búzának meg kell érni…
Gyakran egy tömör, szép gondolat jól hangzik, újnak, és hihetőnek véljük, de a tartalmát, mint egy bezárt dologét, csomagét, nem tudjuk kibontani. Olyan, mint egy ételdarab, amit folyamatosan rágunk, de nem tudjuk lenyelni. Úgy nézünk egy ilyen igaz mondatra, mint egy drágakőre. A gondolat megértése, a megvilágosodás két irányból jöhet. Az egyik magunkban zajlik le, úgy is mondhatnánk: „A búzának meg kell érni.” A második, a megvilágosodás jöhet hajnalban, az álomban. Ezt nevezhetjük Isteni sugallatnak.
A harmadik megoldás jöhet egy lelki vezetőtől, egy bölcs embertől, aki a mondatot érthetővé teszi. Az a legjobb, ha nem mondja ki, amit gondol, hanem rávezeti arra a hallgatóját.
Felejtés:
Állok a vasútállomáson, Kecskeméten és várok valakire. Megáll a vonat, leszállnak az utasok, beérnek a váróterembe, majd átsétálnak előttem. Ennyi időm van arra, hogy megfigyeljem az embereket. Akire várok, azt már sok éve nem láttam. Úgy, mint az égbe költözött szüleimet. Lehet, hogy már elsétált előttem és én nem ismertem meg? Változunk mindannyian, ki így, ki úgy, ki sokat, ki keveset. Vajon Téged megismerlek-e még?
Illusztráció: Nagy Mari és Vidák István (képforrás: www.makovecz.hu)
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
