Tamási Orosz János: „…mégsem olyan töredékélet az enyém…”
Szabó Ildikó: Szárnyak zenéje. A Breviárium.
Vélhetően jóval több írás született a színművészetről, mint amennyi színdarab. Legföljebb a pódium-műsorok kerülnek hátrányba, hiszen a vers, kispróza, s hadd ne soroljam, mi minden gazdagíthatja egy-egy önálló est tartalmát; összességében azonban kijelenthetjük: a színművészetre vállalkozóknak sokkal több ítésszel kell számolniuk, mint ahogyan kezdetben – a szöveg és/vagy egy-egy (minden színész esetében van egy érintés, egy beavatás) előadás bűvöletében – gondolják. E körülményesnek látszó bevezetés után summázatként kijelenthetjük: a színpad kevés győztest és szinte megszámlálhatatlan vesztest hordozott már estéről estére; s az utóbbiak többnyire két „aprócska” vigasszal érhetik be. Az egyik: számukra is megadatott egy-két végtelen pillanat. A másik: nagy korszakokban, nagy művészek partnereiként játszhattak. És – esetenként – tanulhattak tőlük, mi több, ők is tanítottak valamit, egy hangsúlyt, egy gesztust, egy pillantást a zseniknek. Amit ők megjegyeznek, és meg is említenek, ha szóba kerül.
Miképp Törőcsik Mari teszi ezt Szabó Ildikó életsumma-könyvében, naplóvá avatott feljegyzéseinek foglalatában, annak is a szerkesztők egyikeként (Rideg Zsófia társaságában) és a szöveggondozóként feltüntetett P. Gulyás Márton által írt utószavában. Aki Bérczes László Törőcsik Marival készült beszélgetőkönyvéből idézi a pályatársat: „Szabó Ildikó az ország egyik legjobb színésznője, és évtizedek óta nem kap szerepet. Évtizedek óta. Ilyen a mi szakmánk. Így nem állunk ki egymásért, nem segítjük egymást.” Különös tanúságtételről vallanak ezek a 2016-ból származó mondatok. Ott van mindjárt az a szó – szakma – amit Törőcsik használ. Szakma. És őt ismerve, szinte kortársaként hallgatva számos vele készült interjút, beszélgetést, vallomást, pontosan tudjuk, hogy ez itt nem valamiféle álszerénység; semmiképp nem az. A színész szakmai munkával keresi a mindennapit, legyen az siker vagy kenyér, az ítész és a közönség (ritkán látják amúgy ugyanazt ugyanúgy) kiemelhet egy-egy kedvencet, akiért még előadások számosát keresi föl később, s nevezheti színészét zseninek, csodálatos alkotóművésznek, egy-egy gesztusát utánozhatatlannak – de a színész minden vele született ösztönből, tehetségből, a világ és önmaga folyamatos faggatásából, tanítómestereire (beszéd, ének, tánc, mozgás, s ez csak az alap) támaszkodva s még mennyi-mennyi tudásszűrletből építi fel a szakmáját; és soha nincs ez fordítva.
Miért is időzöm el ennyire – akár körülményesnek hatva – egy szellemi testamentum megközelítése közben? Mert eltűnődtem azon: szóvá tegyem-e a kötet azon hiányosságait, melyek legalábbis számomra tagadhatatlanok, s ezen túl megosszam-e azon gondolataimat, mire a kötet esetleg inspirál, sejtetéseivel, áthallásaival. Persze, ha leírtam azt a szót, hogy hiányosság, akkor erről mindenképp szólnom kell. Nos: a kortársak és a nálam egy-két évtizeddel fiatalabbak vagy nagyjából, vagy pontosan, de mindenképp tudják, ki volt Szabó Ildikó. (Feltéve, ha nem zavarja össze őket a vele azonos néven jegyzett, de nála fiatalabb pályatárs életútja – sajnos, a kereszthivatkozások, és az életrajzi jegyzetek keveredése meglehetősen gyakori tévesztés.) De mit tegyen az a fiatal, pályára készülődő emberke, aki lapozgatva e könyvecskét többet, sokkal többet szeretne megtudni arról, aki egy hosszú élet tűnődései során állította össze a színművészet szeretet-himnuszának breviáriumát? Hatalmas szellemóriások és kevésbé ismert alkotók az eredeti szövegkörnyezetből kiemelt gondolatainak füzérét olvashatjuk, a naplóíró olykori megjegyzéseinek kíséretében; habár ez sem tűnik egyértelműnek, minden esetben. Hiszen a szerkesztő gondos munkája illesztette adott helyre Szabó Ildikó személyes gondolattöredékét, olvashatjuk az előszóban – a dicséret jár érte. Ám mindenképp hiányzik a kötetből egy – akár korábban készített, hiszen a szerző, ne feledjük, nyolcvanhét esztendősen távozott – életút-interjú, egy a kötetben olvasható, de annál bőségesebb szubjektív visszaemlékezés a pálya szakaszairól, egyes évtizedhatárairól.
Miért mondom ezt? Mert számomra is meghökkentő – különösen a Törőcsik-idézet kapcsán – már a pályakezdés furcsasága. Osztálytársak voltak a színművészetin, egy nagyon erős pályakezdéssel startoltak: Törőcsik kicsit korábban robbantott a Körhintával, de – én érdekesnek tartom ezt – két évvel később az Égi madár főszerepét már Szabó Ildikó kapta, s még abban az évben a Vasvirágban kettőjük más és más karakterjegyeinek párhuzamát nézve az előbbi választásra is találhatunk magyarázatot. Mert míg a Körhinta lázadó – szinte gyerek – „örök Évája” a szerelem iránti halhatatlan bizalmat, az örök ragyogást jeleníti meg, addig az Égi madár asszonyának egy bonyolultabb karaktert kell hibátlanul visszaadnia; egy házasság csalódásaiból lép át az új (ami annyira nem is új) szerelembe. Szabó Ildikó – ahogy mondják – lehozza a karaktert, meggyőzően (itt jegyzem meg: roppant érdekes újra nézni a két film közel azonos báli jelenetét; hogyan jelenik meg Törőcsik szemében a báli forgatag, a csárdás forgásának teljessége és hogyan láttatják ezt Szabó Ildikó itt még a látszat kontrolljába valamennyire kapaszkodó szemvillanásai. Nagyot alakít (mellékmondat: talán látta a Tenki Rékával készült új feldolgozást, érdekes lett volna erről is egy esetleges megjegyzését olvasni), és – mint említettem fentebb – a Vasvirágban már kettőjük egymást tökéletesen kiegészítő alakítását nézve ma azt szűrhetjük le: közel azonos erejű indulás, ugyanakkor Törőcsiké töretlen ívelés, Szabóé már itt megtorpan. Miért? Még annyival egészíteném ki ezt a bekezdést: három filmet forgat ekkor három különböző stílusú (Fehér Imre, Herskó János, Máriássy Félix) rendezővel, s bár remekül hozza mindháromban a feladatát, egyikük sem hívja később vissza újabb filmjeibe. Lehet: egyszerű a magyarázat, de mindenképp szöget üt egy kései olvasó fejébe ez a furcsaság – a filmszakma ilyetén tékozlása. Hogy majd évtizedek múlva még erősebb legyen Törőcsik mondata Szabó Ildikóról: „Így nem állunk ki egymásért, nem segítjük egymást.”
Elidőztem a pályakezdésnél, okkal; bevallom, már vénülő fejjel újra és újra visszanézem az elérhető régi magyar filmek palettáját; Szondi György, a míves kötet kiváló gondozója, kiadója, a Cédrus Művészeti Alapítvány nevéhez méltó értékeinek e kötettel is gyarapítója, ha telefonon hív, mindig rákérdez: most mit nézel? Nos, ez sem kitérő: aki megmerítkezik ebben az archívumban, s itt némiképp a föntebbi gondolatot folytatom, az pontosan látja azt a hiátust, amit persze már sokan kimondtak, a múlt jelen idejében is olykor: ha egy színész vidékre szerződik, az amolyan párhuzamos világba, némiképp mintha más kultúrtájra kerülne. A kínálat ugyan hasonló, de a játszó ember lelke közelebbre nyit az őt néző ember lelkéhez, habitusához – s mindketten közelebb kerülnek a színház ősibb, természetesebb, eredeti világához, feladatához. Aki ezt kiválóan megoldja, azt szeretni kell – de a film és a televízió nem gondolt erre. Kiváló előadások születtek (vagy születhettek, hiszen a pillanat művészete elillan; feljegyzés, leírás hiába születik azokról) – és erre gondolva teszem hozzá: kiváló színészek gesztusai, játékerejük eszköztárai maradhattak volna ránk, ha a televízió időben gondol erre. Persze, ezt immár kicsit fölösleges tovább boncolni, nem is e szándékkal időztem el ennek gondolatánál, hanem hát a mára vetítve bizony árnyalja a képet a múlt egyoldalúsága.
Ha nem is vagyok híve a manapság zajló éles nyelvű, konfrontatív összecsapásoknak a színház berkeiben, de évtizedek távolából látni kell az immár pótolhatatlan mulasztásokat. Amelyek szakaszhatárát (mert a színház és film mindenkori magyar valóságára pillantva látjuk: a távolabbi múltban sem állt távol a viszály) e kötet kapcsán 1949-ben határozhatjuk meg, a színházak államosításának napjával; 1959-ben még emlékplaketteket is osztottak a napot ünnepelvén; s bizony, ezt a kort nem könnyen emésztette meg minden akkor induló fiatal, pályakezdő művészember. A géniusz, a zsenialitás persze áttört minden akadályon, ám az összetartozás szakítópróbája később minden bizonnyal megtörtént. Szabó Ildikó már 2015-ben csípős-szomorú sorokban ír erről, színművészetis osztálytársától, Kóti Árpádtól búcsúzva: „…nekem azért volt érdemes négy évet eltöltenem a Színművészeti Főiskolán, ahol osztálytársak voltunk, s ahonnan nem sok tudást szedtem fel a négy év alatt, mert nem volt kitől (tanáraink többsége ugyanis politikai érdemekkel került be a főiskolára) – hogy meghallgathassam Tőled József Attila: „Hazám” című versét…” Önkéntelen ráutalás ez a föntebbi életmű-hiátusokat emlegető megjegyzésemre, de nem csupán arra: maradandó figyelmeztetés ez az alkotó-emberek körülményeinek igazgatására vállalkozók felé is. Egy igaztalan múlt jóvátétele nem jelenthet egyet a múlt teljes eltörlésével. S a legfontosabb: egy átmeneti korban létrejövő érdek- és kapcsolat-rendszerek (mint arra a filmarchívum kapcsán utaltam) akár a most kezdődő évtizedek eredményeit is kockára tehetik. Ne legyen senki Szabó Ildikó olyan követője, aki majd ezt írja – miképp ő tette, 2010 áprilisában: „Hetvenhat éves leszek ugyan pár nap múlva, és húsz éve nem foglalkoztatnak – három vendégszereplést leszámítva – én mégis színésznek érzem magam – egészen a halálomig. … Hogy miért kell nekem húsz éve itthon csücsülnöm. Pedig hihetetlen sok ki nem mondott szó, el nem dalolt ének van még a tarsolyomban. És nagyon nem jó lenne magammal vinni a túlvilágra.”
Külön kell szólnom, kiemelve a gondos szerkesztés erényeként, a bőséges képanyagot; nagyszerű színházi felvételek, jelenetképek peregnek le előttünk, összefoglalva a színészi létezés sikereit; de nagy köszönet az alkotó rajzainak áttekintéséért, itt is beszélnünk kell azok sikeréről; olyan világ ez, amelyben Gulácsy, Picasso, vagy épp Fellini sejlik fel, de mégis Szabó Ildikóé marad a vonalvezetés fölötti hatalom, hiszen átsüt azon a színész pillantása, szándéka. S hát a versei… Jók, írja róluk az előszóban Kiss Anna, s hát valóban – amit itt olvashatunk, azok alapján egy ki nem teljesített költői pálya lehetősége is fölsejlik számunkra. Saját jogon, egyenrangú félként beszélget a Segíts igazzá lennem című verssel Somlyó Zoltánnal; nagyon nagy, idézett költeménnyé kellene válnia, terjednie az Egünk sárga csillagának; s van egy címtelen nyolcsoros, ami illik a fohászok zsoltároskönyveibe.
Mindaz, amiről eddig szóltam a kötet kapcsán, talán félreértelmezhető: nem, Szabó Ildikó részben saját és túlnyomóan a művelődés- és eszmetörténet nagyjaitól ideemelt gondolatainak összessége nem szomorúságot, nem lemondást áraszt, hanem elsősorban a felelősség vállalását. Ha tehetséget érzel valami iránt, azt ki kell fejezni, akkor is, ha nem engedik. Ha nem jutsz szóhoz, színpadhoz, hivatásod méltóságának megbecsüléséhez, akkor sem adhatod fel; egy hivatást úgy is ki lehet teljesíteni, ha összeállítod annak esszenciáját, szellemi breviáriumát, sőt, mindezt egybefonod a Thália papnőihez méltó lélekrózsafüzérré. Így szól hozzánk Szabó Ildikó, citálva Hamvast, Adyt, Weörest, Tarkovszkijt, Rilkét, Jászai Marit, Huszárikot és Latinovitsot, Pilinszkyt, Prohászkát, Simone Weilt, s még számosát az igehirdetőknek; olyan érzéssel olvassuk egy idő után a könyvet, hogy szinte azt kívánjuk, profánul: nem baj, ha a mondatok íróinak neve, mint ékezet, lehull róluk az idő távolában, de a gondolatok, földi égitestekként, maradjanak mindörökké közöttünk, szellemi iránytűként. Igen, szükség van egy ilyen kötetre, sőt, valamiképp életföladatként szabhatnánk ki ezt mindenkire: naponta, hetente írja föl azt a gondolatot, amit abban a pillanatban a legértékesebbnek gondol. Szabó Ildikó talán ösztönösen fogadta meg Kiss Dénes poétikus hitvallását: „lehajolok a kavicsért, / hogy felmutassam a csillagot!” Igen, le kell hajolnunk a kavicsokért, hogy fölemelhessük a csillagokat.
Valahogy így kell – kellene – fölfognunk az életben rejlő lehetőséget, mint Szabó Ildikó. Sic itur ad astra – hivatásban, hazában, hitben.
Szabó Ildikó: Szárnyak zenéje. Egy 20. századi magyar színművésznő idézetgyűjteménye, gondolatai, dalai, rajzai, színházi fotói (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2021)
Illusztráció: ‘Szabó Ildikó, szárnyak zenéje’
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
