Halmai Tamás: Rácsatlakozás az eredetre. Beszélgetés Hegedűs Gyöngyivel
*
Júniusban egyszerre két – összetartozóvá tett – kötet jelenik meg műhelyünk gondozásában.
Hegedűs Gyöngyi lehessen bármi címet adta fotóival párosított versgyűjteményének, második kötetének.
A feltámadás olvasópróbája. Széljegyzetek Hegedűs Gyöngyi költészetéhez. Ez a címe Halmai Tamás Cédrus kiadónknál megjelenő verseket szálazó etűdsorozatának; negyedik ilyen könyv a sorban.
Előrebocsátjuk most mustraként szerkesztőtársunk kedves szerzőnkkel folytatott kötetbeli interjúját; fogadják kíváncsian ismerkedésül.
„Idegenné tettük a világot magunk számára, és talán amit költészetnek nevezünk, az csak arra szolgál, hogy újra benépesítsük és megszelídítsük azt” – mondja Christian Bobin (Báncsi Szilárd fordításában). Visky András pedig így fogalmaz egy interjúban: „Azt értettem meg, hogy vannak könyvek, amelyeket nem megérteni kell, hanem velük élni és valahogy megcselekedni őket, és hogy ez a fajta irodalom érdekel, mert egyedül ez tekint engem autonóm embernek.” Hegedűs Gyöngyi költészete egy efféle „benépesítés” műveleteit végzi, és egy ebben az értelemben vett autonómia terhével ajándékoz meg. De mit gondol ő maga költészetről, terhekről és ajándékokról?…
HT: A kései pályakezdők közé tartozol: első versesköteted 2017-ben jelent meg. Írni kezdtél viszonylag későn, vagy csak a publikálás váratott magára? Az érdekelne, hogyan és mikor lettél költővé – és miért éppen költővé lettél?
HGY: Írni negyvenévesen kezdtem el. Akkor kezdtem érezni, hogy a szavak jelentése sokkal plasztikusabb lett. Kibővül a szótári jelentésen túli tartományra, és igazi jelenlétük lett. Mondhatjuk úgy is, hogy ez bennem egy életközépi válságként jelentkezett, ami nem a felszínen jelent meg, hanem a mélyben. Az, hogy újonnan tekintettem mindenre, és elkezdtem megharcolni, hogy abból, amit addig is csináltam, mi az enyém, mi csak a tehetetlenségi nyomaték. Mondhatjuk ezt leválásnak, de valójában sokkal inkább rácsatlakozás az eredetre.
HT: Édesapád, Hegedűs Loránt református püspök nyilván nagyban meghatározta otthonotok lelki-szellemi miliőjét. De hasonlóan fontos szerepet játszhatott az anyai ág, valamint a tanulmányok, az olvasmányok, a baráti körök… Mit hozott világérzékelő eszméleted a gyerekkorodból?
HGY: A szülők megtapasztalásom szerint két életszakaszban határozzák meg leginkább a gyermeket: az egyik, mikor a gyermek számára még fiatal istenek, a másik, mikor az életük végső szakaszának a felfokozódása van. Semmiképpen sem a zeniten. Úgy is mondhatnám, akármilyen pályát ír le a külső terekben egy anya vagy apa, archetipikus csak a gyermeke lelkében lesz igazán. És ez valahol visszatér, mikor az időskorban, a betegségben a gyermek ott van számára. Legalábbis ezzel én így vagyok. Egy kis, Baranya megyei faluban nőttem fel, bukovinai székely református gyülekezet lelkésze volt apám, akik papjukkal együtt jöttek, Baranyába már Bácska-Bánátból kerültek. Apám lelkészük halála után lett a lelkipásztoruk. Az ő nyelvezetük, látásmódjuk nagyon hatott rám. Ahogyan az is, amint a bibliai történetek a saját történetünkké váltak. Nem volt zökkenés a beszédben, ha egy teljesen hétköznapi elbeszélésben átléptünk azokba az igeidőkbe. Ez egyszerű súlypontáthelyezés volt. Sokszor úgy érzem, volt egyszer a jelen idő, ami akkor a szocializmus volt, abban egy papcsalád ideje, volt a székelyek ideje, és volt a biblikus idő; és ezek közül nyelvi szempontból egyértelműen a szocializmus ideje hatott rám legkevésbé. Miközben úgy tűnt, az határoz meg minket legjobban a totalitárius jelleg miatt. De bennem másként múlatta (sic!) magát az idő. Észre sem vettem, hogy egy teljesen más nyelven beszélünk. Apámnak már akkor tízezer kötetes könyvtára volt, rengeteget olvastam. Tizenhat évesen kerültem fel Pestre, így addigra már minden lényeges gyermekkori hatás lezajlott. Igazán mindig idegen maradtam Pesten. Már nagybetegen, apám mondta egyszer, mikor megkérdeztem, miért Adyval foglalkozik ilyen behatóan: „mert meggyőződésem, a papokra nem fognak a XXI. században az emberek hallgatni, de a költőkre igen”.
HT: Orvosként bőr- és nemi betegségekre szakosodtál. Ebben a felszínekre fókuszáló, de jelentésrétegekre kíváncsi alapállásodat érzékelem. A jelenésekben megmutatkozó értelem vonzott valóban? Vagy más oka-indoka volt a hivatásválasztásodnak?
HGY: A hivatásválasztásomnak elsőrendűen ahhoz volt köze, hogy alaphelyzetben a gondoskodás a legfontosabb számomra. Szívesen lettem volna magyar–történelem szakos tanár, de lelkészgyerekeket nem szerettek tanári pályán, azonkívül akkor még nem látszott a rendszerváltás, és nagyon nem ott voltak a fókuszpontjaim, ahol ez elvárt volt. Az orvosi pályát azért választottam, mert azt gondoltam, ott apolitikusan lehet az embereken segíteni. Ezért a magyar–történelem fakultációról váltottam biológia–fizika szakra. Bár alapvetően humán érdeklődésű vagyok, ezekben elmélyedtem, és nem vált káromra. Meggyőződésem, hogy minden ilyen szakág egy nyelv, ami leírja a maga módján a valóságot, és eszméltető, ha találkozunk nemcsak a magunk természetes lejtése mentén egy másikkal. Ráadásul minden természettudomány a legmagasabb szinten költészetté válik. Mostanában gyakorta csillagászati műsorokat nézek. Segít bemérni a léptéket, a mértéket, a mikrototalitásból mikrokozmoszba átlépni.
HT: Köztudottan sokat fotózol – ihletett színvonalon. Egy beszélgetésben a fényképezést úgy jellemezted: alkalom a halál nézőpontjából venni szemügyre az életet. Mit lát a lencse, amit a szem nem?
HGY: A jelent is visszanézzük. Ha az érzékszerveken keresztül érzékelünk. Van azonban valami, ami az érzékszervek előtt már közvetíti a valóságot az agyba. Úgy kezdtem el fotózni, hogy az árnyat hamarabb megláttam, mint ami vetette. A mélység kivágott bennem egy képet. A fotográfia attól válik többé, mint a valóság dokumentálása, hogy van benne egy perspektíva.
Ez bennem leginkább az, ahogy a szórt figyelemből hirtelen belém mélyed a kép. Nemigen szoktam utánvágni képet. Mert a vágást ez a belém mélyedés végzi el. Igen, ezt úgy élem meg, mint a halál kameraállását. Ám különös módon azt is érzem, ez egy angyali figyelem, ami kiterjeszti a látóteret, és empátiával néz minket saját elmúlásunk. Volt egy nagyon mély megtapasztalásom erről még fiatal orvos koromban. Kivettek egy anyajegyet belőlem. Ülök a nővérszobában, épp egy beteggel foglalkoztam, jön a kollegám, és sápadt arccal nyújt át egy szövettani leletet. Már az is hosszú idő volt, míg felfogtam, hogy a lelet rólam szól. A diagnózis melanóma volt. Amikor felfogtam, hogy rólam szól, hirtelen 360 fokos körben a négy gyermekem arcát láttam magam körül. Igen, a halálközel így egészíti ki a látóterünket.
HT: Gergő fiad (Balla Gergely) a Platon Karataev együttes énekes-szövegírójaként ugyancsak művészi pályán talált tartós identitást. Dalverseiben nem nehéz rátapintanunk a te költészeted inspiráló hatására is. Van köztetek alkotói együttműködés? Vagy „egyszerűen” a családon belüli szeretetnyelv mondja tovább a magáét versben és dalban?
HGY: A leglényegesebbeknek az átszivárgásokat tartom. És ezek nagyon sokszor olyan mélyinspirációk, melyek túlmutatnak azon, hogy én mit írtam vagy publikáltam. Nagyon sokszor megfigyeljük magunk között az ún. jungi szinkronicitást is, valami szinkronban felmerül bennünk. Ezek nagyon mély megtapasztalásai az időn és téren túlmutató kötelékeknek. Ám ez csak akkor jó, ha nem megkötöz. Nagyon örülök, hogy a fiam ilyen értelemben szabad ember. A felesége is művész, így együtt is alkotnak. Azt hiszem, ez most már fontosabb vonatkozás a fiam életében, és ez így van jól. Anyaként is tekintek erre, és ahogy művészként tudom, hogy ez a merülés nem veszélytelen, így van bennem féltés is. Ugyanakkor mindenkinek be kell járnia a maga útját, a maga szenvedéstörténetét. Mert igazi alkotás sosem passzióból, mindig passióból születik.
HT: Az azóta elhunyt Keszthelyi Rezső egyik interjújából idézek: „Én nem küzdök a szövegemmel, fordítva van. Ő küzd velem. Értem.” „Emiatt a szövegenergia miatt lesz a vers jó esetben mandala, vagyis ikon” – vallja, szinte erre rezonálóan, egy másik kortársunk, G. István László. Gyöngyi, te megélsz-e akár küzdést, akár energiát, amikor írsz? Beavatnál bennünket alkotói módszertanodba, akár a technikai részletek vonatkozásában is?
HGY: Alkotásban megélek egy vitetést. Ráhagyatkozást. Egyszer álmomban is láttam ezt a mélytestű lényt, ami a szöveg. Nem volt tagolt, de azóta tudom, erre hagyatkozom. Sosem tudom, mennyi idő telik el, mert az idő megszűnik körülöttem. Az engem körülvevő tér is. Ezért csinálom. A létezésnek ezért a tiszta megéléséért. Az meg már a visszatekintés erre, hogy megállapítom, hogy bennem így zajlik az ima, így az engesztelődés. Az is élmény, hogy ott én magam vagyok a közeg is. A közegellenállás is. Nehéz közegekben dolgozva, létezve jó, hogy semmit nem foghatok a külső körülményekre. Mű és alkotó vonatkozásában megélek egy Keresztelő János – Krisztus viszonyt. Mikor rámutat János Krisztusra, és azt mondja: De nagyobb van itt nálam. A műre én is így nézek: de nagyobb van itt nálam. Ha az én nevem van is fölé írva, az leginkább csak a felelősség vállalása. Ami létrejön, önálló Lény, levált rólam, saját élete lesz, ami nem az én életem, és már akkor sem az volt, mikor keletkezett bennem, akkor sem, ha az én életrajzom töredékeivel van tele.
HT: Rendkívül összetett nyelvi-poétikai struktúrák kerülnek ki a kezed alól. Ez az elvont-kihagyásos, mégis mélységesen személyes versbeszéd nem könnyíti meg a kritikai recepció dolgát; mégis azt mondanám, hogy hálás feladat elé állítja a befogadót: bevonja, belekényszeríti az együtt alkotás munkájába, a szövegkezelés közös flow-jába… Jól gondolom? Vagy jobb, ha az ilyesmiről nem gondolkodunk, mert az is az olvasástól téríti el a figyelmünket?
HGY: Valahol nagy tévedésnek gondolom, ha valaki csak attól kortársnak nevez valakit, mert egyidőben élt vele. Magam a kortárs irányzatokat nem vettem magamra, az nem én lennék. Van, hogy szétnyílik előttem az idő, és hirtelen meglátok dolgokat, így azt is, hogy még meg sem születtek, akik ezt a versbeszédet majd egész testtel leveszik. Azt azonban gondviselésnek élem meg, hogy mindig volt annyi figyelmes tekintet, ami továbbvitt. Ilyen volt kezdetektől Zalán Tibor. Rengeteget köszönhetek neki, mind bátorítás, mind kritika terén. Akik még: Zelei Miklós, Mányoki Endre, Jász Attila, Szondi György, te magad, Jónás Tamás, Visky András. Van közülük, aki már onnan túlról figyel. De érzem, hogy figyel. Ebben megélek egy fókuszált figyelmet, ami továbblendít az úton. Miközben leginkább azért írok, mert nem tudok nem írni. A vitetésért magáért, amihez képest a recepció, a publikálás másodlagos. Vannak, akiknek mindig kieső frekvencia maradok. Ez is rendben van így.
HT: Ha ösztönző hatásokat, választott tradíciókat, esetleg mestereket vennél számba, miféle névsor állna elő? Klasszikusok, kortársak és időtlenek egyaránt volnának köztük, ugye? S nem csak az irodalom zónájából…
HGY: Érdekes ez a szó: választott tradíció. Az, hogy mibe nőttem bele, az semmiképpen nem választás kérdése volt. A biblikus hagyományba, a magyar nyelvbe, a protestantizmusba, a székelység szavajárásába, a Mecsekbe, a fehér falakba, a faluba, a családomba… Talán az zajlott negyvenévesen, hogy jó, de akkor mi vagyok ténylegesen ebből én? Akkor, amit megőriztem, az már tényleg a mély-énig vagyok én. Ám súlypont- és hangsúlyáthelyezésekkel, a rákérdezés bizalmával. Érdekes, miközben van ebben leválás, leginkább mégis rácsatlakozás van az ősire. A fent említetteken kívül, akik ténylegesen mind alkotóként is inspiráltak, rengeteget bátorítottak, hosszan, és kitartóan visszajeleznek, vannak olyanok is, akik hatnak rám műveikkel, de nincs személyes kapcsolatunk. Bár ez is különös, mert megépül körém valami a jelenlétükből, még akkor is, ha régen meghalt szerzők. Ilyen Dosztojevszkij. Az első kötetem, mely a Félkegyelmű szemszögéből tekint dolgokra, személyekre, egy tanúságtétel volt arról a megtapasztalásomról, hogy egy fiktív alakban Dosztojevszkij olyan Krisztus-esszenciát alkotott meg, mely korokon túli jelenlétté lett számomra, és ennek a Miskinnek a fölém hajlásaiból születtek meg a versek. Lezajlottak a saját érzelmeim, és mikor azok elültek, akkor ott volt ez a Jelenlét, ez a fölém hajlás, és akkor elindult a vers. Azonban mindig le kellett ehhez írni Nasztaszja Filippovna nevét.
Festőművészek közül Váli Dezső (blogjával, képeivel, érdekes jellemvonásaival, hitével, barátságával), Muzsnay Ákos, akinek a tatai várban kiállított képein egyszerűen elzokogtam magam, Kovács Péter, aki leginkább hozzá számomra az emberi test orvosként is megtapasztalt, emberen túli szenvedését, Kárpáti Tamás, az intrauterin fényeivel, mélyen hatnak rám.
HT: Van kedvenc dallamod?
HGY:
⇒https://www.youtube.com/watch?v=IsHztdCz_UU [Heinrich Schütz: Musikalische Exequien, SWV 279-281: No. 4, Das Blut Jesu Christi]
⇒https://www.youtube.com/watch?v=mBNcDc1jJDc [Claudio Monteverdi: Lamento della Ninfa]
⇒https://www.youtube.com/watch?v=6Yb0jJ5kiIQ [Upward to to the moon – „Instrumental version of the Original Sound Track from the series Ashes of Love composed by the member of Zi De Guqin Studio.”]
HT: Huzamosabb ideig éltél, éltetek külföldön. Úgy feltételezem, ez nemcsak civil élményekkel járt, hanem művészi gondolkodásodat is alakította. Ha igen, hogyan?
HGY: Edinburghban leginkább angolul, Heidelbergben németül olvastam. Azóta is révetegen térek be ezeken a helyeken könyvesboltokba. A legfőbb változás azonban az volt, hogy a saját anyanyelvemre elkezdtem másként tekinteni. Ha körülvesz egy másik nyelv, azon olvasol, nézel filmet, beszélsz, az más fénytörésben mutatja az anyanyelvet is. Skóciában hosszan éltünk, volt, hogy angolul álmodtam.
HT: Sűrűn váltunk levelet, hol kéziratot cserélünk, hol néhány szavas híradásban tudatunk egymással talált zenét és föltalált tavaszt, apróságokat és cseprőségeket. Olykor részletezőbben is beszélgetünk egy-egy kérdésről. Elemi tapasztalatom, hogy időnkénti véleménykülönbségeink (például Amanda Gorman inaugurációs színrelépését vagy a Greta Thunberg-jelenség kontextusait illetően) nem távolságot ékelnek közénk, hanem a megértés alkalmait nyújtják. Szabadelvű érvjátékaim nem mindig találkoznak gondolkodásod eszkatologikus tágasságával-távlatosságával, mégsem hermeneutikai kudarcba, inkább új tapasztalati rendbe torkollnak ezek a diskurzusaink. Ebben komoly szerepe van párbeszédekre nyitott habitusodnak. Ha, mint Visky András mondja, nem kommunikációra, hanem kommunióra van szükségünk, miféle funkció jut ebben a másokkal való érintkezésednek? Akár levelekben, akár élő szavakban…
HGY: A nyilvánosságnak körei vannak. Sajnos ezek nagyon összekuszálódtak a közösségi médiában. Annyira zavaróan, hogy magam egy idő után el is hagytam ezeket a felületeket. Számomra mindig üdítő, ha van olyan, akivel teljes őszinteséggel lehet beszélni. Nem azt szeretem, ha valakivel mindenben egyetértek. Inkább azt, ha éppen, mert nem értünk egyet, a magam álláspontja is a levélváltásokban pontosabban megfogalmazott lesz, kikristályosodik. Ezért sem jók szerintem a véleménybuborékok. Mert nem is arról van szó, hogy soha nem győz meg a másik fél a maga igazáról, hanem a saját álláspontunkat sem ismerjük meg mélységében, ha mindig csak velünk egyetértőkkel beszélgetünk és levelezünk. És, igen, van ennek egy szakrális dimenziója is. „Ó, titokzatosság titok nélkül! Ó, kibúvók sora! Az, az, az!” – kiált fel Buber.
HT: Verseid ambíciója a személyfölöttiség és nyelventúliság világába nyúlik. Odáig csak a hit mozdulatai szoktak elérni. Amikor verset írsz, a bizalom vagy a kétely energiái hathatósabbak? Egyáltalán: miféle módon, módokon függ össze keresztényi önazonosságod és lírikusi önképed?
HGY: Abban a mélységben, ahol a versek születnek, nem dichotómia, hanem komplementaritás van. Így a hit és a kétely is komplementaritásban van ott. A kulturális öröklődés szerint én a keresztyén hagyományban nőttem fel, így a mély-én bennem ennek felel meg. Egyetlen hit sem igazi, ami nem archetípusokra épül, és nem addig szervesen megalapozott bennünk. Akkor csak felettes én, és az bizony csak kényszerzubbony, rendszerint törvényeskedő, kegyes kegyetlenkedés. Ami viszont organikusan épül fel, abban a végtelenségig lehet tovább növekedni és mélyülni, hatalmas tér és szabadság van benne.
HT: Verseidből is, leveleidből is bizonyosságként fénylik ki, hogy nemcsak sokat gondolkodsz test, lélek, immanencia és transzcendencia kérdéseiről, de sok gondolatod is van e tárgykörökben. Nem éreztél még késztetést, hogy be- és kilátásaidat esszében (jegyzetben, filozófiai töredékben stb.) fogalmazd meg?
HGY: Az egyik barátom, aki sajnos már meghalt, sokat bosszankodott, hogy nem esszéket írok, hanem verseket. Késztetést érzek rá, de amíg orvosként ennyire leköt a munkám, sajnos erre nincs mód, csak nagyon ritkán. Kedvenc részletem a Szerelem című filmből, mikor az ágyban fekvő öregasszony körül a menye rakosgatja a könyveket, és bosszankodva mondja: „Anyuka, minek itt ennyi könyv, úgyis egyszerre csak egyet olvas.” Mire az öregasszony: „A többin gondolkodom.” Szóval, a többin gondolkodom. Aztán van, ami a versbe szivárog.
HT: Bizonyos értelemben kortárs katakombaköltészet a tiéd. Kánoni, kritikai diskurzusrétegek alatt elrejlő, de – úgy hiszem, ma még – fölmérhetetlen hatású. Miként látod a helyedet a kortársak között? Mennyire figyelsz a visszajelzésekre?
HGY: Ilia Mihály tanár úr, aki szintén figyelemmel kísér utamon, egyszer azt írta nekem, hogy gondolkodik nagyon, kivel rokoníthatna, kinek lehetnék folytatása, de úgy érzi, egyfajta zárvány vagyok a mai irodalmi életben. Egy belső kör visszajelzéseire figyelek. Amúgy, azt érzem, mikor a vers felmagasodik fölém, és utoljára az én porom felett megáll. Ez egy olyan érzés, ami nem összetéveszthető mással. És akkor lehet elutasítani, lehet megpróbálni belejavítani, a feltámadt szövegtesttel ezt már nem teszem. Egyrészt, mivel ott a belső bizonyosságom, már nem érint egyszerű bosszankodáson túl, ha nem hallotta meg a szerkesztő, és ha nagyon belejavítanak, akkor elállok a publikációtól. Ugyanis úgysem azért csinálom. Leginkább azonban ott publikálok, ahol eleve veszik azt, amit írok teljes valójában. Nem kívánok magyarázkodni, sem magyarázni a versekkel kapcsolatban. Van, aki már a jelenben lappang.
HT: Ezzel függhet össze az is, hogy az irodalmi életben való hús-vér részvételedet ritka alkalmakra korlátoztad. Ez tervezett kivonulás volt, netán pragmatikus időkényszer vagy csak lélegzetvételnyi szünet a kapcsolódások fölfrissítése előtt?
HGY: Nem, nem vágyom az irodalmi életbe. Nem is léptem be írószervezetbe. A Magyar Orvosi Kamara tagja vagyok és maradok. Ez elég. Nem is kívánok igazodni senkihez és semmihez. Akikhez tartozom, így az Új Forráshoz, oda úgy tartozom, ahogy a folyó vízgyűjtő területéhez egy patak. A Napútban pedig egyes szerzőkhöz köt láthatatlan szál.
HT: Mikor e kérdéseket fölteszem, épp megjelenés előtt áll második versesköteted, a lehessen bármi. Tudom, pusztán a cím kiérlelése is hosszas folyamat volt; a versanyag maga pedig a gyászmunka fázisaiban dolgoz föl alapvető emberi kérdéseket, dilemmákat, traumákat (élet, halál, anyaság, női létmód, üdvösség és szenvedtetés…). Hogyan keletkeztek és miként álltak össze könyvvé ezek a szövegek? Milyen meghagyással ajánlanád az olvasónak?
HGY: Mányoki Endre mondta, a befogadónak is megvan a maga kockázata. Mélyen igaz. Az a tapasztalatom, a legtöbbet annyit vesznek le a versekből, amennyi a maguk számára éppen akkor megengedhető. De van, hogy mély zuhanás lesz belőle. Rengeteg gyász ért az elmúlt időszakban. Számomra fontos embereket veszítettem el. Az ezzel viaskodás, miközben a hivatásomban is a járvány alatt igen nehéz időszakot éltem meg, életem talán legnehezebb szakaszának bizonyult. Igazán a kötet összeállításakor tudatosult bennem, hogy mennyire a gyász a vezető motívuma a verseknek. A hét fejezet különböző hangsúlyokkal, de ezt hozza. Mondják, a gyásznak öt fázisa van. Én azt gondolom, hét. Mert van az anticipált, megelőlegezett gyász, és a legvégén, a gyász teljes feldolgozottsága nem e világra, hanem a színről színre látás birodalmára tartozik.
HT: Több kötetre való versed – ciklusszerűen is – született ezzel az anyaggal párhuzamosan. Kíváncsi volnék, vajon ezekből várható-e hamarabb újabb kötet, vagy fotóid mutatkoznak meg előbb – akár önálló kiállításon. Terveiddel, céljaiddal záruljunk most…
HGY: Valójában volt két kötet, amivel pályáztam az NKA-nál, így azok lettek volna a második és harmadik kötetem. Mikor nem kaptam rá támogatást, nem elvetettem őket, de mivel ez akkor nem valósulhatott meg, valahogy az utánuk keletkezett művek végül ezt a kötetet alakították ki. Míg az a két kötet, az egyik a Válimák, melyet Váli Dezső blogbejegyzéseiből írtam, a másik a Képi lélegeztetés, mely az Új Forrásnál volt saját rovatom, majd ezután jelenik meg.
Illusztráció: Heidelbergi önarckép (H. Gy.)
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
