Baka Györgyi: Vissza a szél ringatta mezőkre (két vers)
•
Fénylő suhanás
Csillagrügyecskék
ragyognak bíbor színű
rózsaszirmokon, ebben
az égő pirkadatban
Hívtál, mentem utánad,
ámuló tekintetemben
vágy és tűnő álom,
követtem fénylő suhanásod
A lélekért szegénység
áttetszővé tesz, az isteni
homály vakító világosságában
érik a sejtek átrendeződése
Itt a hazám az egyesülésben,
a folytonos eszmélésben,
valóságom a szegénység,
védtelenség szememben
Lépésenként követlek tört
köveken át, vissza egészen
az ártatlan odaadottságig,
vissza a szélringatta mezőkre…
Várlak vissza
A folyópart bokrai között
virágszirmok lebegnek,
várlak vissza lélegzetembe
szárnyaló reggeleken.
Behúzódom a csönd ölébe,
magzatpózban kuporogva
az áradó hullámzást
magamba zárom.
Töredező szavaimból
szabadba szökik minden
eddigi álmom, szomjazom.
Az ismeretlen érintés
meglep: karmol, fáj, bevérez,
mégis csillapíthatatlan
mozdulás ez a tisztaság felé.
Nem burkolózom többé
árvaságomba, a száraz
alföldi szél viharában
karjaidba bújva lehet csak
így vágyakozni
az összetartozásnak
elveszíthetetlen érzetére,
gyermeki védtelenséggel
ölelődve egy új Kezdetbe.
Illusztráció: Szinyei Merse-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Bánfai Zsolt: Távolodás, Összekoccan →
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
