KönyvTár

június 7th, 2023 |

0

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (III./V)

A természeti, földi – és a természetfölötti, égi valóság közti szakadék áthidalása

*

III.1.  AVILAI  SZENT TERÉZ a Jézussal való misztikus egyesülésről, az EUCHARISZTIA és a SZEMLÉLŐDŐ imamód fontosságáról (a szeretetláng fellobbanása a szívben)

A fentiekhez hasonló utat járt be az 1550-es években Avilai Teréz is. Megismerve Loyolai Szt. Ignác, majd Keresztes Szt. János műveit, szigorú lelkigyakorlatokat tartott, sokat böjtölt; és a szemlélődő imamódot kitartó türelemmel elsajátítva, több ponton is „össze-találkoztak” egymással. A Jézussal való lelki egyesülést /immár tudatosan is/ célul tűzve, hosszas ‘párbeszédet’ folytatva vele az Oltáriszentség szemlélése közben, mind intenzívebb szellemi kapcsolatba kerül a Vőlegénnyel; s mint a Menyasszony, vágyva a szerelmi egyesülésre, szinte eksztatikus boldogsággal átadja neki magát. Élménytapasztalatait komoly és különös, elmélyült teológiai könyveiben örökíti meg, tanulságul novíciáinak és az utókornak (A belső várkastély, Önéletrajz, Alapítások könyve, A tökéletesség útja). Saját kolostora apácáit és más kolostorok szerzetesnőit is igyekszik rávezetni a szemlélődő ima fontosságára az Istennel való bensőséges találkozás módjának elsajátítására. Miért volt olyan fontos ez? Mert az Istennel való közvetlen kapcsolatot fokozatosan elvesztő, Jézustól is eltávolodó európai ember – az anyagi világ fogságában – már kezdett eltávolodni a természetfölötti világtól, s lassan feledni kezdte a középkorban még eleven, Isten Mindenhatóságába vetett hitét, „megváltottsága” tudatát Egyre inkább a puszta földi élet vonzáskörében zajlott élete. Természetesen fontos a cselekvő, tevékeny élet; de ha kihamvad a „pünkösdi” tűz az emberben, egész lénye elsötétül.

Bár Teréz könyveit a spanyol inkvizíció /Index/ 1559-ben betiltotta, később – mikor a tilalmat már feloldották – e könyvek sok-sok korabeli apácát, mélyebb lelkiségi kapcsolatot kereső szerzetest, s a későbbi korok látnoknőit is hozzásegítette a misztikus élmények megismeréséhez, megértéséhez; sőt a Jézussal való közvetlen, személyes viszony kialakításához, a meghitt „párbeszélgetéshez”. Ezeknek az írásoknak köszönhetően maga az Egyház is mélyebben bepillanthatott a misztikus látásmód titkaiba. Az utókor ezen írások nyomán ismerhette meg a Szent Valóság rejtelmeit; s kerülhetett emberi közelségbe a megtestesülés – megváltás – Isten Országa titkainak megismeréséhez, az „Isten-gyermeki” állapot megtapasztalásához. Az ún. „vallásos” (vallását gyakorló, de nem igazán „hívő”) lelkek sokasága kerülhetett eme írások ismeretében közelebb a Szentlélekhez, a Szentháromsághoz; s követői közül többen meg is próbálták /sikerrel/ az Oltáriszentség szemlélése közben elmélyíteni az élő Jézussal való lelki kapcsolatukat. Sikerült megtapasztalniok a kegyelem csodálatos hatását életükben – amint erről ma már a látnokoktól, s a lelkiségi mozgalmak kibontakozása nyomán elég sokat megtudhattunk.

Naplója tanúsága szerint Teréz sokat szenvedett – hitében elmélyülve – a kolostorban a fiatal novíciák felszínes élete, gondolkodásmódja miatt. Még ifjúkorában, láthatóan különösebb ok nélkül, egy ízben eszméletét vesztette, kómában feküdt négy napon át (a nővérek már a halotti zsolozsmát imádkozták felette); s bár magához tért, de három évi teljes bénasággal sújtotta a Sors – amit a „próbatétel éveinek” is nevezhetünk. Olvasott, mélyen belemerült az evangéliumba; majd lassú felépülése után egy látomásban „szellemi-lelki eljegyzést” élt át Jézussal: meghívást kapott Tőle a Vele való lelki egyesülésre. Mint már korábban is több apáca, Jézus menyasszonyai – Teréz is az Ő Jegyese lett. S mivel sokan és sokat imádkoztak érte, 41 éves korában /1556/ teljesen meggyógyult; s valójában most kezdődött el intenzív spirituális élete. A „szentté válást” mint célt, tudatosan tűzte maga elé. A tridenti zsinat küzdelmeit, az újteológia harcát az egyházi reform megvalósulásáért (annak „elakadását” az 1555 utáni években) már tudatosan, teljes odaadással kísérte figyelemmel, s kolostorának apácáival együtt intenzív imaküzdelmet folytattak a győzelemért. Engesztelni akarta az Atyát azokért a sebekért, amelyeket a reformáció mért Szent Fiának misztikus testére: az Egyházra. Egy látomásban megismerte a Pokol borzalmait, s ez után elhatározza: mindig mindenben Krisztust fogja szolgálni; kiengeszteli, megdicsőíti, „vigasztalja” Őt az engedetlen gyermekei által rámért sérelmekért.

Teréz egységben szemlélte az Egyházat, az Eucharisztiát és Krisztust. Hitte s vallotta, hogy Jézus az Eucharisztiában velünk van, s a világ végéig itt marad nálunk, velünk – hiszen Ő egyszerre Isten és ember: a feltámadt Istenfiú, aki segít nekünk a küzdelemben, hogy mihamarabb megvalósulhasson Isten Országa – ne csak a lelkünkben, hanem a megváltott és újjáteremtett Földön is. Ő az Üdvösség forrása számunkra: az Életszentséghez az út mindig Krisztuson és az Eucharisztián keresztül vezet. Az Egyházat azért kell Anyánknak elfogadnunk – hangoztatta – mert a kereszten haldokló Jézus ‘végrendeletében’ Anyjára s Jánosra bízta tanítványait s az evangélium hirdetését. Mivel az Egyház által részesülünk a szentségekben; engeszteljünk minél többet s tegyünk meg mindent, könyörögjünk fennmaradásáért a támadások, éles harcok idején. Krisztus-központú gondolkodása révén fáradhatatlan apostola lett az Oltáriszentségnek, a szentségimádásnak (az Eucharisztia Krisztus Királyságának jele – vallotta). Élete folyamán több mint 30 kolostort alapított, hogy az Egyház „mind fényesebben ragyogjon” ezekben a nehéz időkben.

De igazában akkor talál önmagára, amikor 1562-ben megalapítja a Szt. Józsefről elnevezett Karmelita Kolostort. Ekkor már tisztában van elképzeléseivel, terveivel, teológiailag is alaposan felkészült, így elhatározza: a szigorú Karmelita Szabályzatot itt tökéletesen meg fogják valósítani. A kápolnában elhelyezik az Oltáriszentséget, bevezetik a folyamatos szentségimádást, a mindennapi szentáldozást, hogy Krisztus Királyi Uralma már itt e földön elkezdődhessen. Jézus jelenlétét Teréz valóságosan átélte; gyakorta látta is Őt az Oltáriszentségben Isten-emberi alakjában; épp ezért apátnőként társait, novíciáit is arra ösztönözte, hogy éljenek mindennap az Eucharisztiával – kérjék bátran Krisztus kegyelmeit. „Küzdelmeinkben mindig számíthatunk együttérzésére, vigasztaló jelenlétére” – tanította ifjabb társainak; Ő bőkezű és nagylelkű velünk, s ha tapasztalja hűségünket, odaadásunkat – Istenségével és emberségével táplál bennünket. Teréz több ízben is átélte eksztatikusan a Jézussal való bensőséges Találkozást, a teljes átlényegülést (amiről lelki naplójában ad számot – A belső várkastély, 1577). Giovanni Lorenzo Bernini nápolyi szobrászművész (1598–1680) gyönyörű márványszoborban meg is örökítette Eksztázisát (1647–52), amely a római Santa Maria Della Vittoria templomban látható.

A művész a „szívsebzés” gyönyörű és eksztatikus pillanatát megragadva, lehunyt szemekkel faragja szoborba az ernyedten aláhanyatló testet, amint a hozzálépő Angyal könnyedén megérinti habitusát, s a jobb kezében tartott nyilat a szíve felé irányítja. A felülről Terézre hulló sugárözön lángnyelvekként öleli körül az elalélt szerzetesnőt – szinte szuggesztíven követve a lélek lángra lobbanásának, az odaadó szerelemtől való benső hevülésének fokozatait; amint azt a Naplóban olvashatjuk: „A lélek világosan érzi, hogy Isten vele van. /…/ De ha ezt érzi, vajon mi után vágyódik még, s mi fáj neki? Vajon micsoda nagyobb boldogságot kívánhat? Csak annyit tudok, hogy ez a fájdalom szíve mélyéig hat, s mikor kihúzza nyilát AZ, aki megsebezte, úgy érzi, mintha szívét is kiszakítaná; ilyen erős érzelem, ekkora Szeretet tölti el”. Olyasféleképpen, „mintha parázzsal telt brazéróból /üstből/ kiugranék egy szikra, s a lélekbe esnék úgy, hogy azt megperzselné. Ahhoz, hogy egészen elégesse, ez a szikra nem elégséges, de élvezetes fájdalmat kelt benne…” (Napló, 132. p.).

Teréz a Belső Várkastélyban hét fokozatot különít el Istenhez vezető utunkon – amely voltaképpen saját lelkünk bensejébe vezet bennünket, ahol a Király lakik. Evilági életünk kereteiből, érzelmi-értelmi tapasztalatainkból kialakított külső “lakásainkból” indulva hatolunk mind mélyebb és mind érdekesebb belvilágunk felé (1–5.); mígnem – Isten hívását mindjobban érezve – a 6. ‘házba’ belépve olyan boldogságot tapasztalunk, amelyről szinte számot adni is lehetetlen: mintha Ő Szent Felsége váratlanul elröppenne mellettünk, s felriasztana álmunkból. A lélek úgy érzi: könnyű kis sebet kapott, amely azonban nagyon értékes számára: JEGYESE ajtót nyitott előtte: beléphet az Ő világába. Boldog tehát: bár sohse gyógyulna ki belőle! Ez a szívsebzés (transzverberáció) misztikus tapasztalata, amely megelőzi a teljes Istenbe Olvadást: eltűnik az ‘én’ és ‘te’ közt szakadék, s Isten teljes önátadásra szólítja őt. Ez a fájdalommal vegyes öröm szíve mélyébe hatol – s mikor kihúzza nyilát a megsebzője, határtalan boldogság árad szét sebzett szívében: ereje elhagyja – hátrahanyatlik; a földi idő megszűnik számára; egy elsuhanó angyal érintését érzi, lángnyelvek veszik körül /személyes Pünkösd/. A Szeretetlángra lobbant, a tűzben megperzselődött lélek szívében éles, boldogító fájdalommal, arcán mennyei mosollyal éli át az égi / földi világ határainak elmosódását, a földi korlátok elenyészését /7. fokozat/.

Teréz őszintén feltárja előttünk ezt a benső folyamatot; bátorít és vigasztal bennünket /mint egykor novíciáit/, hogy töretlenül haladjunk a megkezdett úton. Elmondja azt is, hogy ő 14 éven át még csak elmélkedni sem tudott, csakis imaolvasással egybekapcsoltan; de sokan vannak olyanok is, akik egyszerűen csak imádkozni tudnak, s mégis kedvesek az Úrnak. Nem szabad tehát különbséget tenni aközött, hogy ki milyen fokon s hogyan találja meg az Istenhez vezető utat; a ‘kötött imákkal’ ugyanolyan jó szerzetes lehet valaki, mint az, aki a legmagasabb szinten folytat párbeszédet az ÚR-ral. A lényeges csupán az, hogy ki-ki megtalálja a saját útját, amelyre rendeltetett. Az Oltáriszentséget szemlélve, ekkor már egyre többször esik elragadtatásba; s környezetét is az eksztatikus Isten-kapcsolat kialakítására ösztönzi (elvégre: ők is Jézus menyasszonyai). „Mi egyebet kívánhatunk még, mint a szentségi Jézust szemlélni, Őt szeretni és magunkhoz venni!?” Naponta áldozott; „lányait /a novíciákat/ is biztatta a mindennapos szentáldozásra” („Így jutunk mind közelebb Jézushoz”); s órákon át ült az Oltáriszentség előtt, szemlélve Jézust („boldog az, aki Jézussal lehet”). A benső imádságra – „a szív imájára” – a Jézussal való egyesülés mély vágya, a léleknek Istenhez való felemelése vezet: hozzá akarunk ‘hasonulni’, Vele akarunk párbeszédet folytatni, sőt: azonosulni /Eggyé válni/. De ehhez tökéletesen el kell szakadnunk önmagunktól és a világtól (amire azonban csak kevesen képesek); s mély alázattal, szellemi éberséggel kell szemlélnünk Istent: a Végtelen – korláttalan – Létezőt, akinek nincs alakja, hiszen Ő mérhetetlen, mindent betöltő, mindenütt jelen levő LÉLEK. Ha sikerül tökéletesen elmerülnünk Isten szemlélésében, elmélkedéseinkben – lelkünk megnyugszik: Istennel egyesülve érzi magát, átszellemül (ez az extázis). Azonban nem fontos eljutnunk ebbe az állapotba, amely Isten kegyelmi adománya /testünket-lelkünket az üdvösség bőséges örömével árasztja el/ – hiszen az eksztázis nem feltétlenül növeli magának az imának az értékét, érdemeit – de benső boldogságunkat igen!

A tökéletesség útját és A szerető párbeszédet novíciái számára írja Teréz már a Szt. József kolostorban; bevezetve őket az ima különböző mélységű fokozataiba, formáiba – hogy minél közelebb kerülhessenek ők is Jézushoz; s megismerhessék saját belső várkastélyukat.

Avilai Teréz úgy érzi: lelkünk /a Belső Várkastély/ egy nagy darab, fénylő gyémántból vagy ragyogó kristályból van „kifaragva” – sok lakás van benne (éppúgy, mint a Mennyben), amelyek csak fokozatosan tárulnak fel saját magunk előtt is. Az Igazak lelke óriási Paradicsomkert, melyben az ÚR, gyönyörködve a virágpompában, a gyümölcsparádéban, boldogan sétál ide-oda; hiszen itt minden Őhozzá hasonlatos. Ha a teremtmény nem is lehet olyan tiszta és fenséges, mint maga a Teremtő, szépségben és méltóságban közelíthet Jézushoz. Akinek lelke a testhez tapadó képzetekkel, testi vágyakkal van telve, annak fogalma sem lehet arról, hogy saját várkastélyában milyen gyönyörű lakások vannak – nem indul el felfedezésükre, mert nem is vonzzák a lélek kincsei; s nem törődik a kegyelmekkel sem, amelyeket az ÚR nyújt felé, hogy bemenjen végre kastélya bensejébe, s megtekintse, megismerje saját lelkének mélyebb, szépséges rejtelmeit. Az ilyen lélek nem képes imádkozni, magába szállni; úgy megszokja a lelkében vagy a Vár körül nyüzsgő kígyók-békák-fenevadak társaságát, hogy maga is hasonlóvá válik hozzájuk. Az előkelő és gazdag lélek viszont – elhúzódva a világtól, magában meditálva, imádkozva, a Vár legszebb szobájában élvezheti az ÚR társaságát, s megismerheti Őt magát, csodálatos titkait. „A lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet – és ez az imádság, az elmélkedés”. S mivel a kolostor lakói „a kegyelmi élet titkai által” könnyen átjuthatnak e kapun „isten jósága folytán”, hiszen a titkok megismerése, kimondása közben sorra kinyílnak előttük a kapuk – egyszer csak a legszebb szobában, Jézus társaságában találhatják magukat. „Nagy kegyelem ez. Vonuljunk tehát vissza minél gyakrabban a belső termekbe, pihenjünk és erősödjünk meg Jézusunknál!”

Az imamódok titkát is feltárja hát novíciái előtt. Az első lépés, hogy elszakadjunk gondolatban mindentől, ami a világhoz, a világiassághoz köt bennünket; de legfontosabb, hogy önmagunktól (céljainktól, evilági helyzetünktől) is. Alapfokon a közösen mondott ima segít bennünket ebben legjobban (Miatyánk, rózsafüzér, különböző közbenjáró imaformák, másokért való imák stb.) – ezek erényeinket erősítik. A másokért végzett ima – mint mennyei manna – táplálja szeretetünket; mígnem a természetes szeretetből át nem lépünk az abszolút önzetlen, természetfölötti /isteni/ Szeretet dimenziójába. S ekkor már elkezdünk hasonulni Jézushoz: el tudjuk viselni a szenvedést, a megaláztatást, elszakadunk a test vágyaitól, segítünk, megbocsátunk egymásnak, s megfeledkezünk az „igazunk”-ról, mert felismerjük: e földön senkinek nincs, nem lehet igaza – mert Igazság csak Istenben van. S ekkor már nem számláljuk sérelmeinket, hanem alázattal elszenvedjük, amit a Sors ránk mér – JÉZUS-ért, aki türelemmel elviselt értünk, megmentésünkért minden szenvedést. Ebben MÁRIA segít nekünk, hiszen Ő is ártatlanul együtt szenvedett Szent Fiával, alázatosan elviselve a legsúlyosabb bántásokat is. „Alázzuk meg magunkat, lányaim; mert ha nem, minket aláznak meg”; és fohászkodjunk a Szent Szűzhöz, hogy sértődöttség és lázadás nélkül el tudjuk viselni az igazságtalanságot, s megtanuljunk uralkodni indulatainkon. Mert ha nem: megrögzülünk bűnös állapotunkban – ami fokozatosan a lelki halálhoz vezet.

Ha mindezt megtanultuk: előbbre léphetünk: az értelmező imamód felé (az evangéliumok példázatainak, Jézus gyógyításainak, kivetettségének, megkínzatásának, kereszthalálának bensőséges elemzése, értelmezése felé). „Jézus a földi életében, kínszenvedésében megtapasztalta az összes ember minden bűnének következményeit. Feltámadásával kiragadta az emberiséget az ördög rabságából, elvette az összes bűnt, legyőzte a halált; és így minden emberi szenvedés, amelyet egyesítünk az Ő kereszten való szenvedésével, az üdvösség útjává válik: rendkívüli kegyelmek forrásává, részesedve az Ő szenvedésében, amelyet a világ megváltásáért elviselt”. Isten Fia, emberré válva, egyesült mindnyájunkkal – így szenvedéseink értelme: a „Krisztussal való egyesülés”. Így válik a szenvedés áldássá, ÚT-tá, amelyen végighaladva megérünk az Istennel való végső találkozásra”. Teréz arra is figyelmezteti „lányait”: „Ha lázadozol és nem ajánlod fel a szenvedésed Krisztusnak, az romboló erővé válik benned – egész életed tönkreteheti”. Ezért „add át szenvedésed” neki, s „engedd, hogy Ő meggyógyítson”. De Jézus csak akkor férhet hozzá szívünkhöz, ha minden bűnünkkel véglegesen szakítottunk már, „mert azok okozzák boldogtalanságunkat”. Ezért „a lelkünk lakását mindig nyitva kell tartanunk Krisztus előtt”, hiszen „ez a lakás szegényes és nyomorúságos lenne, ha a Királyok Királya a szentáldozásban nem jönne hozzánk, s méltóságával nem aranyozná be életünket”. Milyen nagy ajándék, hogy az eucharisztia által bensőséges kapcsolatban lehetünk Megváltónkkal és Teremtőnkkel – s Ő megcsókol bennünket, ha átadjuk szívünket Neki. Mert „a szentáldozás Isten csókja számunkra” – mint az Énekek énekében: Isten pecsétet tesz ajkunkra, s elfogad bennünket. S akik Őt szívükbe fogadják: meggyógyulnak.

S ha már Jézuséi vagyunk: jöhet a belső – a szemlélődő /nyugalmi/ – ima. Akaratunk teljes kiürítése, értelmünk Istennek való átadása – a lélek felemelése Istenhez. Elcsendesedés, nyugalom, teljes belső béke – Isten bevisz minket az Ő Országába; együtt időzünk Vele a Szentháromság szeretetközösségében a mozdulatlan Örökkévalóságban, mint mikor már „színről színre” láthatjuk Őt, amint van (1Jn 3,2; 1Kor 13,12). Benne az Irgalom és az Igazságosság: EGY. A nyugalmi imában Istent helyezzük életünk középpontjába; mint csecsemő, szívjuk magunkba a megszentelő kegyelmet, a belső békét; s Isten – a belénk öntött erényeken és a Szentlélek ajándékain keresztül természetfölötti működésre teszi képessé értelmünket és akaratunkat. Így készek leszünk arra, hogy teljesítsük az Ő akaratát; s Vele együttműködve, erényes életet éljünk. Örök párbeszédbe kezdünk Istennel: mi kérdezünk, s Ő válaszol. Majd megtisztulva bűneinktől, a szellemi Rend törvényei szerint kezdünk élni (szeretjük ellenségeinket, senkinek nem akarunk rosszat, mindenkinek megbocsátunk stb.), mert nem önmagunkat, hanem ISTEN-t szeretjük immár, s kedvében akarunk járni. A kegyelem állapotában élő ember lelke szabaddá válik az őt újra és újra megkötözni akaró kötelékektől, kísértésektől – erős akarattal legyőzi a benne élő ó-embert, s kialakul benne a benső ember. Isten fölemeli őt magához, megszabadul minden földi vonzalomtól, evilági érdektől, szenvedélytől, függőségtől – s rábízza magát az ÚR vezetésére. Teréz itt is inti novíciáit: ne zúgolódjanak a szenvedések, megpróbáltatások miatt, mert azok által tisztít meg bennünket az ÚR bűnös mivoltunktól; csakis az alázat és a mély bűnbánat segíthet bennünket a megszentelődésben. „Ha az érzék fölötti szinten megéljük Istenhez és embertársainkhoz való tartozásunkat, minden evilági örömnél mélyebb boldogság tölt el bennünket”, s képtelenek leszünk bűnt elkövetni. A Szentlélek hatására kialakul bennünk a természetfölötti összeszedettség – az Istenre összpontosítás képessége.

De ez még csupán a szemlélődés kezdete (csend-nyugalom-bizalom-belső béke): a kegyelem befogadásának állapota; lelkünk spontán módon Istenhez emelkedik Felgyújtjuk magunkban a szeretet lángját – folyamatosan Isten jelenlétében élünk (fontos a kitartás, a hűség). „Nem a mi választásunk, hanem az Úré, hogy ki milyen fokra jut el a Szeretetben és a kereszthordozásban” – figyelmezteti Teréz ismét az olvasóit. „Minél jobban szeret valakit Isten, annál nagyobb szenvedésekben részesíti; a szemlélődőknek olyan fokú szenvedéseket ad sokszor, amelyet ők csak az eucharisztikus táplálék kegyelmével tudnak elviselni. Az ÚR – ellátásukról gondoskodva – bátorságot önt beléjük, és megadja nekik, hogy ne féljenek a rájuk váró szenvedésektől. A tevékeny életet élők (utal Teréz a Mária-Márta bibliai párhuzamára), látván a szemlélődők földöntúli boldogságát, örömét – arra vágynak, hogy ők is ezt kapják jutalmul (de nem biztos, hogy a szenvedéseket képesek lennének zokszó nélkül elviselni). A legfontosabb tehát: a közös imaórákat – mint alapot – senki ne mulassza el; s ki-ki szolgáljon abban, amit parancsolnak neki. A tevékeny életet élő boldog lesz szolgálatában, „mert talán ő teszi a legtöbbet a többiekért”. Aki viszont a szemlélődő életre törekszik, „annak le kell tennie akaratát egy megértő gyóntató kezébe, aki segít neki ezen a nem könnyű, szenvedéssel teli úton haladni”; de neki is alázatra és engedelmességre, világosságra van szüksége, hogy meg ne inogjon útján. Az összeszedett elmék, ha értelmük le van kötve (könyvekkel, rendszeres meditációval), nyugodtan és biztonságosan haladnak útjukon; de a nyugtalan elmék, kiket nem lehet „megfékezni”, sokat szenvednek, mert örökké szomjaznak, s mindig elállják a Forráshoz vezető útjukat; s ha le is győzik az egyik ellenséget, mindig elébük áll egy másik. Útjuk mégis örömteli, mert Istentől enyhülést kapnak. Közben el-elfogy erejük, vissza-visszaesnek; a lélek mégis szomjasan vágyik a Forrásra, mert felfogja, ismeri annak értékét: a legnagyobb kegyelem az, mikor Isten lecsillapítja benne e szomjúságot. Mindennek ellenére: az ilyen lélek egyre erősebben kíván visszatérni az ÉLŐ Víz Forrásához: Istenhez.

Avilai Szent Terézben és Keresztes Szent Jánosban mind az összeszedettség, mind a nyugtalan vágy és szomjúság megvolt; ezért tudták – minden korábbi misztikusnál teljesebben és személyesebben – feltárni (kortársaik és az utókor előtt) az Isten–kapcsolatnak azokat a mérhetetlen mélységeit, amelyekbe a hívő lelkek közül is csak a legtökéletesebbek, a szenvedésben legkitartóbbak és a fejüket Isten előtti alázattal a legmélyebbre hajtók képesek alámerülni. Mindkettejükben megvolt – a napi szentáldozás ‘szabadító hatása’ következtében – az a “mennyei tűz”, amelyet csak az Eucharisztia rendszeres vétele képes fellobbantani szívünkben a kegyelem által. Isten minden lelket szeretne átjárni ezzel a tűzzel – hangoztatja Teréz – de aki nem járul naponta az Oltáriszentséghez – az nem is tapasztal/hat/ja meg ezt a „szeretet-tüzet”: „Isten csókját” az ajkán. „Csókolj meg, URAM, a TE Eucharisztikus jelenléteddel” – kéri naponta Teremtőjétől; s tanítványainak is szívből ajánlja ezt a mindennapi boldogító találkozást Jézussal. „Hiszen semmi más vigaszunk nincs ebben a világban, mint a természetfölötti ajándék, mikor Jézus szent testét magunkhoz vehetjük”. Ezért „okítja” valódi /egyház/tanítói elkötelezettséggel novíciáit a „megszentelt” élet megvalósítására – hogy elnyerhessék ők is a mennyei boldogságot már földi életükben, s továbbsugározzák azt.

Teréz szerint a tökéletes szemlélődéshez csak a lélekben teljesen szabad ember juthat el; aki nem törődik azzal, hogy mások mit gondolnak / mondanak róla, hogyan ítélik meg őt; nem is válaszolnak a rájuk szórt rágalmakra (ahogy Jézus is viselkedett a farizeusokkal szemben). Nem könnyű megszerezni ezt a szabadságot, de az Úr kegyelmével megszerezhető: a lelki békét csak Krisztusban érhetjük el – elszakadva önmagunktól s minden teremtménytől. Ekkor tudjuk csak alázattal, égő szeretettel teljesen Krisztusra fordítani tekintetünket – s elkezdődik közeledésünk Hozzá a bűnbánat által; mígnem Ő is elfogad bennünket. „Mert nem adja oda magát ez a KIRÁLY csak olyannak, aki teljesen átadja magát Neki”. A teremtményekkel szemben nem kell alázatosnak lennünk, hiszen ők is bűnösök – éppúgy, mint mi magunk. Felismerve tehát bűnösségünket, magunkba szállunk, törekszünk az erényekre; de Istennel Egységre csakis teljesen megtisztult állapotban juthatunk. Ő életét adta értünk a kereszten, hogy megtanuljuk: hogyan győzhetjük le a Gonoszt – s éppen mi, keresztények, még most is arra szeretnénk kényszeríteni őt, hogy Ő küzdjön meg helyettünk a Bestiával?!? De legalább ne okozzunk neki új s újabb fájdalmakat a bűneinkkel! „Ha átadjátok magatokat az Úrnak és Isten karjában vagytok, akkor vádolhat benneteket az egész világ – szólítja meg Teréz a ‘lányait’ – Ti ne féljetek! Ő engedi ezt meg, mert ez javatokra válik: így tanultok meg leválni a világról”. Ő a Mindenható – s „mi csak arra vagyunk képesek, amire Ő képessé tesz bennünket”. Mi ezerszer elesünk s letérünk az Útról, amit Ő kijelölt számunkra; de ha segítségért fordulunk Hozzá, Ő kezét nyújtja, s számíthatunk a kegyelmére. „Csakis Krisztus érdemei folytán, s az Ő segítségével nyerhetjük el a szemlélődés kegyelmét; s aki csak az imáig vagy elmélkedésig jut el, annak is boldognak kell lennie, hogy az ÚR szolgálóinak szolgálója lehet, akár a legalacsonyabb helyen. Az is hatalmas kegyelem – lehet, hogy az ő útja a legmagasabb az ÚR szemében”. Teréz egyik kis versében írja: „Amikor a nyugalmi imát / és a meditációt kerestem / mindig segített, / ha a mezőket, a vizet vagy a virágokat szemléltem: / bennük a Teremtő nyomára leltem”. Hiszen Isten jelen van a Természetben is. Az egész teremtett világ értünk, nekünk van teljes szépségében – ne rontsuk meg tehát, hanem mondjunk köszönetet Teremtőjének.

„Jézus szíve örökké lángol”: a Szeretet lángjával ég – vallják egyöntetűen a Szentek. Ez a láng lobbantja fel MÁRIA tőrrel átjárt szívét a Kereszt alatt; s ez tartja ébren követőiben a szeretetlángot, az együttérzés-a megbocsátás-az irgalmasság érzéseit.   Mária átszúrt szívének vére FIA patakzó vérével egyesült; szívében ő is hordozta Fia Keresztjét – s elfogadva /előre ismert/ sorsát, felajánlotta az Atyának együtt szenvedését (compassió) és anyai fájdalmait. Híven teljesítette, amire FIA kérte: nemcsak a tanítványoknak, hanem minden embernek és minden népnek anyja lett, hogy segítse őket Szent Fia útján járni, keresztjüket elhordozni. Fia lángoló szeretetétől megsebzett szívének lángja Máriában soha ki nem alvó szeretetlánggá válva, kegyelmek forrása lett – ezért Avilai Teréz (ebben a korszakban mind intenzívebben terjedő imaként) a teljes Üdvözlégy napi többszöri elimádkozását ajánlja kolostora lakóinak: Mária szívének égő tüze megtisztítja szívüket – bátorságra, buzgóságra serkenti őket, hiszen a szeretetláng nem az érzelmekben, hanem a szellemben lobban fel: a lélek megsejti Isten jelenlétét (ez a tisztító tűz). Ha Isten „világossága” kiárad rájuk, szívükben megérzik a Szeretet hevét, amelyben az akarat élő lángra gyúl, s így képesek lesznek megérteni-átvenni-megvalósítani Isten akaratát.

A szeretet voltaképpen nem más, mint szellemi energia, kreatív hajtóerő. Az eucharisztikus láng ereje: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az Élet világossága” (Jn 8,12). S az Eucharisztia mint gyógyító manna: testünket-lelkünket táplálja – tanította Avilai Teréz. Hiszen „a Pokol nem térbeli / túlvilági/ hely: minden emberben ott rejlik lelke mélyén; s ha valamilyen erős negatív élményünk van, harag s indulat – esetleg félelem – formájában feltör bennünk pusztító tüze. Ugyanígy természetesen boldogító, pozitív élményeink hatására hálát és boldogságot érzünk, hiszen Isten is bennünk rejtezik – s ilyenkor az ÚR belép belső „szobánkba” (Várkastélyunkba), s lelkünkben felragyog az Isteni ARC. Ekkor megnyugszunk és szabadon döntünk Jézus Krisztus mellett, aki mindenkinek megadja az elégséges kegyelmet ahhoz, hogy Őt – és ne a Sátánt – válassza Urának. Ezért hatalmas Öröm, lelki gyönyörűség a szentáldozás: Jézus vár ránk, hogy önként átadjuk magunkat Neki. S aki ezt gyakorta megtapasztalja, abban vágy ébred, hogy embertársait is Hozzá vezesse; hogy nekik is részük legyen ebben a csodálatos élményben (voltaképpen ez a „lélekmentés” öröme, amely majd a következő korszak misztikusainál kap elsődleges szerepet a Szentlélek tüze által).

MÁRIA, a Szentlélek mátkája, boldog feladatként és kötelességként terjeszti a Szent Tüzet – s általa másokat is elvezet Szent Fiához, hogy végül e lángban égve teljessé váljon az életük.

A tridenti zsinat lezárása után tehát – érthetően – újból fellángolt a Mária-tisztelet. Mind szélesebb körben terjedtek és hatottak a jezsuita Mária-kongregációk; megújultak az ősi Mária-énekek, sorra megjelentek a különböző szerzetesrendek ima- és zsoltároskönyvei, s az Üdvözlégy 150 titkát (az Angyali Üdvözlettől Mária halála és mennybevétele eseményeit is magukba foglalva; egészen az Utolsó Ítéletig) értelmező írások. A szentolvasó, amelyet az Egyház Szt. Domonkos közvetítésével kapott a Szűzanyától (még 1214-ben), segítségül az eretnekek elleni harchoz – most a török elleni küzdelem legfontosabb „fegyvere” lett. A különböző szerzetesrendekben kialakult a saját rózsafüzér-használat. Így a domonkos és a karthauzi apácák mintáját követve a ferencesek, szerviták, passzionisták, brigittinák stb. kolostorai változatos ima- és titokszámmal mintegy 50-féle rózsafüzér-variánst használtak – kezdve a Szt. Anna-Szt. József-Angyali Üdvözlet-Jézus Szt. Vére-Szt. Sebeivel, majd a Mindenszentek-Szentháromság-Oltáriszentség-Isteni Szeretet-rózsafüzérek számtalan titkát  értelmezői variánsokkal (vö.: Szent Rózsafüzérek Könyve, Corona Rosarium, 1880). A közbenjáró imák végtelen változatossága (egyéni-csoportos-kolostori ájtatosságok és családi formák) szolgálta a lelkek megújulásának szent ügyét.

A győztes lepantói csatát (1571. okt. 7.) „a rózsafüzér háborújának diadalaként” értékelte az egész keresztény világ. A Domonkos-rendi V. Piusz pápa eleve úgy indította kereszteshadjáratát a török ellen, hogy előzőleg meghirdette „a rózsafüzér háborúját” (hívek százezrei imádkoztak közösen – a Szent Szűz közbenjárását kérve – a győzelemért). Mikor Kapisztrán János ferences szerzetes kitűzte a Győzelem Zászlaját Nándorfehérvár templomtornyára, a Velencei Szenátus üléstermében el is hangzott: „Nem a bátorság, nem a fegyverek, nem a vezetők, hanem a Rózsafüzér Máriája tett minket győztessé”. Ettől fogva felerősödött a közbenjáró közös imák szerepe: számítva a Segítő Szűz Mária, Keresztények Nagyasszonya közbenjárására Szent Fiánál, minden nagy és jelentős esemény, várható fordulat előtt Hozzá imádkoztak buzgó hívei. A rózsafüzérimákhoz számtalan búcsúalkalom is kapcsolódott az idők folyamán – különféle kérésekkel és sok elmélkedéssel; a cél minden esetben: „a Megváltó Krisztus és a Szentháromság szeretetében való megerősödés a Szűzanya vezetésével és segítségével”. Az, hogy a katolicizmus nem gyengült meg és nem esett el a reformációval való küzdelemben – nagyrészt ugyancsak a rózsafüzér-háború eredménye volt. A hívek valóban megtapasztalták, hogy „a különösen nehéz gondok-bajok elviselése könnyebbé válik a rendszeres közös ima által” – így a Mária-kultusz egyre jobban erősödött (különösen a népi vallásosságban) a XVII. sz. folyamán.

Ekkor már a nyugati egyház is hajlott rá, hogy a Szeplőtelen Fogantatás emléknapját egyetemes egyházi ünneppé emelje. V. Pál pápa 1616-ban, majd XV. Gergely 1622-ben ismételten megújította Szixtusz pápa e kérdéssel kapcsolatos rendelkezéseit; így a török veszedelem súlyos fenyegetése, majd az Európán /újra/ végigsöprő nagy pestisjárvány idején már minden nemzet /velünk együtt/ a Beata Virgo kegyelmi segítségéért fohászkodott. Ekkortájt terjedt el a „Most segíts meg. Mária…” kezdetű, mindmáig legnépszerűbb Mária-fohász Európa-szerte, a Szent Szűz irgalmáért, Jézusnál való közbenjárásáért esdve. A barokk egyházi ikonográfiában mind gyakrabban jelent meg a korabeli zarándokhelyeken a Dicsőséges Istenanya /képe vagy szobra/, karján kisfiával, feje körül sugárkoszorú /avagy a fején korona/. Sok képen áthatja egymást a Teremtés Könyve-beli, a Mindenható által a bűnbeesés után megígért Asszony, amint széttiporja az álnok Kígyó fejét – valamint a Jelenések Könyvének a földgolyó fölött álló Napba öltözött Asszonya, lába alatt a Holddal, fején 12 csillagból álló koronával. „A két szentírási hely együttesen az Isten tervében öröktől fogva bűntelen teremtmény dicsőségét reprezentálja”, akinek „fogantatásától élő szentsége adja az erőt, amellyel eltapossa a sátánt” (lásd: Dávid Katalin: Egy Asszony, öltözete a NAP; Szt. István K. 2008; 112–113. p.).

Így hát természetesen a misztikus ág sem apadt el. A kolostorokban Avilai Szt. Teréz és Keresztes Szt. János nyomán intenzíven fellendült a szentségimádás, a benső ima kultusza, s a szemlélődő ima révén a Jézussal való személyes párbeszéd igénye – így megszaporodtak a misztikus tapasztalatok. Mária közbenjáró szerepe egyre erősödött; s a ferences misztika terjedése nyomán mind egyértelműbbé vált „üdvtörténeti” szerepe /is/. Duns Scotus nyomán lassan a többi szerzetesrend is osztani kezdte azt a meggyőződést, hogy „a megtestesülés isteni tervébe a Mindenható az üdvtörténet kezdetétől bevonta Mária személyét”, s a XVIII. században már egyre több misztikus látnok /későbbi szent/ kezdett beszélni Mária társmegváltói szerepéről is. Az Eucharisztia tisztelete, a gyakori szentáldozás a szerzetesi élet szerves része lett, s mind több apáca törekedett arra, hogy a mély benső imádság elsajátításával „Jézus menyasszonyává” válhasson.

1708-ban aztán XI. Kelemen pápa az egész Római Katolikus Egyház számára nyilvános ünneppé emelte dec. 8-át (a Szeplőtelen Fogantatás emléknapját). Az egyre erősebben fellángoló Mária-kultusz nyomán megkezdődött a küzdelem az egyházon belül /is/ a Szeplőtelen Fogantatás dogmává emeléséért és Mária közbenjáró kegyelmi szerepének hivatalos elismertetéséért. Az Egyház – különösen Franciaországban, a kibontakozni kezdő felvilágosodás egyházellenes tanainak ellensúlyozására – intenzív missziós tevékenységbe kezdett. S ahogy a racionalizmus fokozatosan hódítani kezdett a tudományban, sőt a filozófiában is – úgy erősödött /ellenhatásként/ a valláson belül a misztika (a mindennapi rendszeres szentáldozás és az Oltáriszentségben rejtező Jézussal való folyamatos „párbeszéd” által); a jezsuita teológián, a kolostorokban pedig az evangéliumi szemlélet és a szociálisan kiszolgáltatott rétegek iránti érdeklődés, az együttérzés és az irgalmasság tetteinek szorgalmazása által. A társadalmi életben is igen komoly feladatokat vállaltak magukra a jezsuiták: iskolákat létesítettek, felkarolták a könyvkiadást; kórházakat, szegény-otthonokat hoztak létre, börtönöket alakítottak ki; segítették az árvákat, a prostituáltakat s azok gyerekeit – és általában: nagy gondot fordítottak a szociálisan mélyre kerültek lelki gondozására, alamizsnálkodásra.

III. 2.  Mária oldalán Jegyese: a Szentlélek /újra/ belép a történelembe – a spiritualitás megerősödése az egyházban – X VII–XVIII. sz.) (Szalézi Szent Ferenc /1567–1622/: „nem fegyverrel, szeretettel kell téríteni”)

A tridenti zsinat után már nemcsak a kolostorokban, hanem a világiak körében is terjeszteni kezdték a jezsuiták a mindennapi misehallgatás és szentáldozás szokását; méghozzá az ősegyház gyakorlatára hivatkozva (“azok, akik gyakran áldoznak, megtelnek az evangélium lendületével, önbizalommal, örvendeznek keresztényi szabadságukban, erősek és határozottak, ha cselekedni kell; tüzesek és hevesek az imádságban” – állították tapasztalatból). S bár ez a gyakorlat az egyházon belül korántsem vált általánossá (majd csak 1912-ben ad ki Pius pápa egy határozatot, melyben a szentség naponkénti vételét javasolja), de legalább lehetővé tették, hogy aki akar, áldozhasson. Konfraternitások alakultak az ifjúság körében a szegények, haldoklók szolgálatára s a tagok belső hitének erősítésére. MÁRIA védnöksége alatt új societas létesült /már 1564-ben/ a fiatalok vallásgyakorlását elősegítendő. XIII. Gergely pápa 1584-es bullája /Institutum/ megerősítette ennek jelentőségét, így Róma után sorra alakultak az újabb kongregációk (Nápolyban, Genovában, Barcelonában, Madridban, Mexikóban, Prágában, Lisszabonban és Lucerne-ban stb.), jelentősen hatva a hitélet terjedésére, megerősödésére. Pápai hatalomra sosem törekedtek – nem is került ki rendjükből (egészen napjainkig) egyetlen pápa sem (vö.: John W. O’Malley: Az első JEZSUITÁK; Szt. István K. 2006; 4–6. fejezet).

A jezsuitáknak köztudottan igen fontos szerepük volt a reformáció elleni küzdelemben mintegy két évszázadon át. Ebben Mária-tiszteletüknek is része volt (a reformátorok viszont Máriát egyszerű földi lénynek tekintették). Mária, a „Szentlélek mátkája” – a Mária–kongregációkon keresztül erősen hatott a Jézussal való közvetlen párbeszédkapcsolat megteremtésére; így erősítve a misztikus utat.  Nyilvánvalóvá vált közvetítő szerepe Isten népe és Megváltója között a könyörgő „imahadjáratok” révén. S a mindjobban terjedő belső ima segítségével a kolostorok lakói egyre közelebb kerültek a személyes Isten-kapcsolat kialakításához, megtapasztalva a Szentháromság közvetlen, mindent átható jelenlétét az életükben. A Szentlélek tüze járta át őket, mint hajdan a pünkösdi szeretetláng a tanítványokat; s megsejtették, hogy Mária valamiképp maga is a Szentháromság része a Szentlélek által.

Szalézi Szent Ferenc (sz. Savoya, 1567–1622), az Isteni Szeretet bátor hirdetője, mintegy 70 000 protestánst térített vissza a katolikus hitre Loyolai Szt. Ignác lelkigyakorlatos könyve segítségével (Párizsban tanult teológiát a Jezsuiták Egyetemén; de Szt. Ágoston, Aguinói Tamás könyveit is buzgón forgatta). 1578-ban Genf segédpüspöke, majd 1593-ban prépostja lett. Bár a kálvinisták megakadályozták, hogy letelepedjen a városban, ő fáradhatatlanul végezte /vissza/térítő munkáját (kinyomtatta s terjesztette prédikációit az isteni kegyelemről, az Oltáriszentségről; s hirdette: „Nem vassal, nem fegyverrel, hanem szeretettel kell téríteni”). Az isteni kegyelem kiárad rá, s 1602-ben Kelemen pápa kinevezi őt Genf püspökévé; könyvet ír a hit alapjairól, a megváltásról, s új katekizmust állít össze. Megalapítja Mária és Erzsébet örömteli találkozásának emlékére a Vizitációs Nővérek Rendjét Chantal Szt. Johanna Franciska segítségével, aki családanya volt, de gyermekeit testvére gondjaira bízva, az új /az első lelkiségi/ női Rend főnöke lesz, Máriát követve – aki „mindig Jézusra figyelt”, s „Szent Fiával egyesülő lelkülettel” élt. „Mivel a Szent Szűz a ti Anyátok, nagy figyelmességgel kövessétek példáját” az irgalmasság cselekedeteiben – tanította apácáit. S valóban: a Rend tagjai betegeket látogatnak, alamizsnálkodnak, mindennap hajnali szentmisén vesznek részt („az Eucharisztia a legnagyobb kincsünk, az Élet Forrása”: „az Örök Élet Kenyerét vesszük magunkhoz” Krisztus testében). Bevezetik a 40-órás szentségimádást (ezzel mintegy átalakítva a környező falvak embereinek lelkiségét is: aki elutasítja az Eucharisztiát, elkárhozik – mondogatták egymás között). Felismerték és hirdették: a mindennapos szentáldozás megóv bennünket a nagyobb bűnök elkövetésétől – lelkünk tiszta lesz és önzetlen – szeretjük és segítjük embertársainkat (gyűlölködés helyett). Hiszen „az ÚRJÉZUS eltávolítja szívünkből a bűnös hajlamokat, beköltözik a szívünkbe s meggyógyít” – „megtanít arra, hogy szeressük ellenségeinket, s szívünk örömmel teljen meg”. S lélekben valóban megerősödve, százával tértek vissza a katolikus egyházba a protestantizmushoz „átpártolt” hívek. Közösen olvasták a Szentírást, folyamatos párbeszédet folytattak Jézussal – Avilai Teréz tanításaiból megismerve a szemlélődő ima erejét („Táplálj bennünket, Urunk, hogy növekedjünk a hitben”).

Szalézi Ferenc a legfontosabbnak a Szentháromsággal való személyes kapcsolatunk kialakítását tartotta, mert az Isteni Személyek segítenek bennünket embertársaink megértésében, szeretetében, az irgalmasság gyakorlásában. Példaképe a Jó Pásztor, aki mindenkor a másokért való életet helyezi előtérbe s vallja: „A nevelés is a szív dolga”.  Máriához mint Égi Édesanyjához fohászkodott: „Fiad tiszteletére és dicsőségére fogadj el engem mint gyermekedet. Mentsd meg lelkemet és testemet minden rossztól, és add nekem erényeidet, főleg alázatosságodat! Végül, adj nekem minden ajándékot, jót és kegyelmet, amely tetszik a Szentháromságnak, az Atya – Fiú – és Szentléleknek”. Ferenc maga köré gyűjtötte az embereket, függetlenül attól, hogy katolikusok-e, avagy protestánsok: „Jó keresztények és becsületes állampolgárok nevelése” volt a célja. Ezért alapított apostoli lelkiségi iskolákat, amelyekben a nőknek is fontos evangelizáló szerepe volt; s ahol mintegy „családias” együttesben, „imádkozva és dolgozva” élhettek, végezték feladataikat ökumenikus szellemben. Nevelői koncepciója a közösség egészének formálására irányult; bánásmódjának alapja a bizalom, a lelkiismereti szabadság, az öröm és vidámság légkörében végzett tevékenység volt. Fontos pedagógiai munkái (Bevezetés a lelki életbe; Értekezés az Isten–szeretetről) a spirituális és a jellem-nevelés alapkönyvei /lehetnének/ ma is. Halála után mintegy másfél évszázad múltán kiadták Szent Károly és Szalézi Szt. Ferenc tanácsai gyóntatóknak címen – a bűnbánati kánon kíséretében – tanulságos lelkipásztori megfigyeléseit szeminaristák és papok számára. Szalézi Szt. Ferenc lelkiségi munkásságának jelentőségét az Egyház is /f/elismerte: viszonylag egészen korán /1665-ben/ szentté avatták. Mintegy 200 év múlva, épp tanításainak soha el nem évülő érvényessége miatt, 1877-ben pedig IX. Piusz pápa őt is egyházdoktorrá avatta.

Szívereklyéjét Trevizóban, egy magas hegy tetején, a Vizitációs Nővérek Templomában őrzik; melynek színes ablaküvegein Szt. Ferenc és Szt. Franciska/Johanna élete 6-6 képben látható. Itt van Jézus, a Jó Pásztor képe is Az Oltárkép a megfeszített Krisztust ábrázolja; az oltár előtt, egymás mellett, a két Szent sírja, szarkofágja. A SZÍV – Jézus szíve! – a Másokért való, önfeláldozó Élet jelképe; a szalézi lelkiség őrzője (tiszta lelkiismeret, öröm, eucharisztikus érzület – ugyanakkor szerzetesi önfegyelem, a másokért munkálkodás lelkülete). A szalézi lelkiség („Lelkeket adj, Uram, a többit vedd el!”)  kettős üzenetet hordoz: lemondok mindenről, ami nem fontos (javakról, mások hódolatáról; aszkétikus életet élek); s minden erőmet arra fordítom, hogy elvezessem az embereket a Jézus Szívével való személyes /misztikus/ egybeforrás boldogságához.

Szalézi Szt. Ferenc életprogramjára, pasztorális munkájára („Adj nekem lelkeket, Uram, a többit vedd el!” –  „Da mihi animas, caetera tolle!”) már a XVIII. században sokan felfigyeltek; 1723-ban – az ő mennyei pártfogására és segítségére építve – megalakultak az első konfraternitások (amelyek az ő tevékenységét követve „a lelkek megnyerésének”, „a buzgóság tüze felélesztésének” nevelői célkitűzése alapján működtek). Az egyre élesedő vallásháborúk korában a Szent Szellem: „a szelídség és a szeretet fegyverével” próbáltak küzdeni a lelkekért, kerülve a harcot és a rombolást. De a Nagy Francia Forradalom /1789/, amely királygyilkossággal, intenzív egyházüldözéssel, ártatlan papok és apácák kegyetlen lemészárlásával írta be magát a Történelem Könyvének lapjaira, s átlépve a XIX. századba, Napóleon hódító háborújával tág teret nyitott az önkényes hatalomgyakorlás különböző módozatainak, mintegy előkészítette a következő két évszázad nem szűnő háborúi, társadalmi forrongásai számára a terepet. S miközben a felvilágosodás teoretikusai, filozófusai a “fejlődés” és “haladás”- eszme jegyében határtalan optimizmussal a Szabadság Birodalma felé irányozták  lépteiket (a francia utópista szocialisták éppúgy, mint a nagy német filozófia képviselői: Kant, Hegel), s a költészet világóriása, Goethe is az Ördöggel szövetkező „Faust-i Kultúra” (a korlátlan hatalmi és gazdasági versenyszellem, a gyorsan fejlődő technikai civilizáció) diadaláról álmodott („auf freiem Boden, mit freier Seele steh’n”), mértani haladványszerűen nőtt Európa-szerte a nyomor és az emberi kiszolgáltatottság. Európa keresztény értékei, a lelki Egység a különböző népek, vallások között ekkor tört meg. Az emberiség a Jólét-a Hatalom-a Pénz-a területszerzés Bálványait imádva elindult a lelki-társadalmi demoralizálódás felé. Ezzel szembeszegülni csak a KERESZT erejével, az evangéliumi Értékek követésével, az Atyával való eredeti Kapcsolat (a teremtett viszonya Teremtőjéhez) helyreállításával (teljes megtéréssel) lehetett /volna/. De nem ez történt. Az öntelt európai ember mindenáron „saját kezébe” akarta venni Sorsa irányítását – s elindult a Szakadék felé.

Miközben a lelkeket egyre jobban elbódította az evilági „gyarapodás”, a „haladás” jelszava és illúziója, a materializmus, sőt a terjedni kezdő ateizmus csábítása, az Egyház számára csupán a „lélekmentés” (azaz minden egyes kallódó lélekhez való közelkerülés) lehetősége és kötelessége maradt. De ezt már nem lehetett a korábbi keretek között végezni, hiszen a következő két évszázadban a hagyományos vallásosság is megkopott – annál nagyobb szükség volt tehát a missziós tevékenységre, a közös (közbenjáró, kérő és hálaadó) imaalkalmak bátorítására; a kolostorokon kívüli evangelizációs formák és a különböző fraternitások-kongregációk terjedésére. Szalézi Szt. Ferenc munkássága valójában a következő évszázadokban hozta meg „gyümölcsét”: a Szentlélek segítségével hatása megsokszorozódott, kibontakoztatva annak „emberformáló”, „nevelői” aspektusát; utódai mintegy „új fénybe” vonták egész életművét. Nyomában kivirágzott a szalézi szerzetesközösség: Don Bosco 1849-50-ben megalapítja a Szalézi Szt. Ferenc Kongregációt.

Az egyre jobban elhidegülő világban, a tudományos és a technikai haladás, majd a felvilágosodás racionális ideológiai közegében egyre inkább megdermedő és elembertelenedő társadalmi viszonyok között, valamint a szűnni nem akaró háborús légkörben az emberiség egyre inkább szomjazta és vágyta a „humanista”, humánus értékek megújulásának, a lelkiségi mozgalmak kibontakozásának, erősödésének jeleit. Így a korszellem egyre inkább a spiritualitás, a lelki megerősödés irányában kereste a kibontakozás útját.

Mária személyét, üdvtörténeti szerepét, a Szentháromsághoz való viszonyát csakis a misztika megközelítésében lehet megismerni, értelmezni; ha elfogadjuk, hogy Ő valóban a Szentlélek mátkája – tehát a Szentháromsághoz valamiképpen az Idők Kezdete óta tartozó /szellem/lény – akinek megtestesülése az Isten által kijelölt időpontban, Isten akaratából, törvényszerű volt. Az Ő tiszta és szent Anyasága /és földi Jegyesének, Józsefnek/ gondos, Istennek tetsző nevelése révén bontakozhattak ki szabadon Jézusban, az Emberfiában, mindazon emberi képességek, amelyekkel mennyei Atyja felruházta őt. A VILÁGOSSÁG Fiaként így teljesíthette – emberfeletti szenvedései árán – Istenfiúi, Messiási Küldetését. Minden lépését elfogadta, megértően kísérte Mária. az ANYA, aki – mint tiszta és ártatlan, félig még gyermekleány – „kegyelmet talált Istennél”. Az Angyali Üdvözlettel kiválasztatott arra, hogy Fia küldetésében részt vegyen, s az emberiség megmentő Anyjaként „szolgálatot” teljesítsen („Íme, az Úrnak szolgáló leánya – legyen nekem a TE IGÉD szerint”). Szent Fiával való mély szellemi /pneumatikus/ összetartozásában megszentelődve, FIA áldozati halála után a „pünkösdi tűzkeresztségen” Ő is átmenve, a Szentháromság kegyelmi titkába nyert beavatást. Mint „Szentlélek mátkája”, a Szentlélek szerelmével átölelve, Szent Fiával pneumatikusan összetartozva, bekapcsolódott az Örökkévalóság életkeringésébe, s elfogadta  a neki szánt hivatást: az Egyetemes Egyház, az egész Világ Anyja lett. Belépett a Szellem Univerzumába, ahova azok a kiválasztottak tartoznak, akik továbbadják a „kisugároztatni való hangokat”, szavakat, amelyekben a Természetfölötti szólítja meg őket a Lélek nyelvén.

„Ez a lelki hallás a Szentek Egyességének közlekedési hálózata” – írja Dienes Valéria /a XX. század jelentős misztikus filozófusa/ Világot átölelő Mária–karok c. esszéjében. „A Háromság benső életét” Mária nyitja ki a világ felé: már léte előtt lénye legmélyén hordozza Ígéretében a Szentháromság szüntelenül tevékeny munkáját, és benne rajzolódik ki emberi gondolkodásunkban először a Mindenség hármas szerkezete: Ő az Atya lánya, a Fiú anyja s a Szentlélek mátkája. Vagyis ahogy a Szentháromságban az Atya és a Fiú között a kapcsolatteremtő a Szentlélek – úgy az emberi családban /is/ Apa és Gyermeke között az Anya közvetít, ő tartja össze (a Lélek által) a hármasságot. Így tulajdonképpen mindig a „Harmadik” személyé a kivitelezés, „a Teremtés szükségszerű hármas egységében”. „Ez a három Szeretet,  amelyet az ember ‘szülői’, ‘gyermeki’ és ‘jegyesi’ szeretetnek nevez, elárulja saját legmélyebb természetét: „a Szeretet–erőtér a Mária-elgondolás minden idők előtti valóságának lényege”. Tehát “Márián át érintkezik egészen közvetlenül az Isteni az Emberivel” – Mária, akit átjárt a Szentlélek, s akiben azóta is munkál: hidat képez a földi /emberi/ és égi /isteni/ Természet között – a Szentlélek Őt mindkét valóságban otthonossá teszi (in: Miénk az IDŐ; Szt. István K. Bp. 1983; 419–422. p.).

A Mária–titok ezért: Szentlélek–titok; és ezt a titkok ostromolják-közelítik-teszik számunkra felfoghatóvá a látnokok, a misztikusok, a Jövendőt kutató jósálmok stb. Vagy maga Mária tárja fel előttünk a következő évszázadok során mind gyakoribbá váló Jelenései, prófétai jövendölései által. A „Szentek Egyessége” – amint Apostoli Hitvallásunk is kijelenti – az Örökélet titka; a már üdvözültek Országának tökéletes szellemi Egysége, Békéje – amit Isten a Szentlélek sugalmazása és érlelő tüze által szeretne a világban /is/ megvalósulva látni. Itt van velünk a „Pünkösdi Vigasztaló, aki eszünkbe juttat mindent”; nem magától mondja, amit mond, hanem „amint hallja” az ÚR-tól. A SZÓ „azokhoz van intézve, akiknek füle van a hallásra”. Ez tehát nem testi fül – és az emberek közül is csak az hallja a Szentlélek szavát /azaz Isten szavát/, akinek lelki füle van. Mert a közlés abból a szellemi Valóságból származik, amely „egységes közegbe vonja a lelkeket”, és azokhoz van intézve, akiknek már megbocsáttattak bűnei – azaz akik lélekben szabadok /uo./.

Az Angeloszok – a Szent Szellem munkásai – tiszta világának „közlekedési hálózata” ez, a lezárt látóhatár megnyitására, kitágítására. A Valóság Szemével lát s a Valóság szavát hallja az, aki nyitott a Határtalan, a Természetfölötti Világ Teljessége felé. „Amikor Angeloszom felemeli rólam a záródobozt, egyszerre megváltozik egész lényem” – olvassuk Dienes Valériánál; de ugyanezt olvashatnánk bármely misztikus tollából. – „Megtudom, hogy ki vagyok. A Végtelenség közepére tett Egység vagyok és szüntelenül halmozódnak bennem a határtalanság üzenetei – mert a természetfölötti figyelem munkához lát /…/ szerteszét futtatva és örökké járatva karizmatikus üzeneteit, mint ahogy a Háromság örökké teszi”. „Hullámok erezetei futnak itt, és senki sem marad üzenet nélkül. /…/ Ebben a nagy Egységben a Háromság közlekedő szálai vannak kifeszítve, lélekről lélekre járó közlekedő utakká téve emberi eszmélettel áttekinthetetlen finomságban, szövevényességben” üzeneteket küldve egymásnak. Szellemi hallás ez; az üzeneteket tovább kell adni, az embertestvérek- lélektestvérek tudatába is át kell vinni őket, „ha megnyitják füleiket a hallásra”. A Lélek tüze, a perzselő pünkösdi lángnyelvek átformálják-átalakítják azokat. „Mikor a természetes figyelem felgyullad, akkor a természetfölöttibe lát” – így megnyílik előtte a Határtalan.  A SZELLEM tüze: Teremtő TŰZ. A látnokoknak, üzenetközvetítőknek, lélekmentőknek hivatása /Szent-lélek-karizmája/, megbízatása van: „a szellemi hierarchia minden fokán felvonják a függönyt”, füleiket megnyitják a hallásra, és a maguk miniatűr közegében az egymásra hallgató, egymásra figyelő Háromság beszédmódját igyekeznek értelmezni. „Maga a hallomás nem szó, nem mondat, hanem valami az előtti, valami, amiből az emberi eszmélésben a szó, a mondat születik”. Az ÜZENET: áramlás a LÉLEK felé. Az átvevő léleknek ez teljesen érthető, hiszen a „kiválasztottak” számára maga az élmény, az átélés a fontos; utána nem is mindig tudnak beszélni róla. A látnokok azonban többnyire szavakba öntve, lelki naplójukban megfogalmazzák a tapasztaltakat; így előbb-utóbb napvilágra kerülnek titokzatos élményeik, s mi, laikusok is elindulhatunk nyomukban a mélyebb spirituális tapasztalatok felé (vö.: Dienes V.: i. m. Az érthetőség határain c. rész; 140–152. p.).

Az eucharisztikus láng rányitja szemünket a VILÁGOSSÁG-ra – azaz JÉZUS világára („Én vagyok a világ Világossága. Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az ÉLET Világossága” (Jn 8,12). Az Eucharisztia képviseli az élő kenyeret az Isten Országába vezető lelki úton: Isten világossága bevilágítja személyes életünket, és ez a világosság átsugárzik másokra, környezetünkre is. Ily módon válunk Jézus tanítványaivá („Jöjj, és kövess engem!”). Fokozatosan életszükségletté válik számunkra a Vele való ‘táplálkozás’; mígnem megértjük, hogy (hasonló érzületű lelki testvéreinkkel együtt) vezet bennünket – ha parancsait követjük – Isten Országa: az Örökélet felé. Az Eucharisztia tehát a FÉNY-t szimbolizálja, amely lángra lobban bennünk, s egy szép napon – szinte a magunk számára is váratlanul – erőforrássá válik lelki életünkben (személyes-családi-hivatásbeli életünkben egyaránt). S akkor megértjük: Isten kegyelméből, szeretetéből élünk mindannyian mi, bűnös emberek; de Isten elfogad, megáld bennünket, küldetést bíz ránk; feltárja előttünk életünk értelmét; s ha egészen gondjaira bízzuk magunkat, átsegít minden nehézségen. Hiszen Ő csak erre vár („Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek” (Mt 7,7).

A XVII–XVIII. század folyamán a kolostorokban egyre inkább elterjedt az eucharisztikus életforma: a Szentlélek által inspirált karizmatikus szemléletmód, különösen a vizitációs nővérek körében (akiket gyakorta a szaléziak “unokanővéreinek” is neveznek; mindkét rend voltaképpen a ferencesek szellemiségének továbbvivője). A vizitáció emléknapját 1263-ban vezették be a ferencesek Szt. Bonaventura kezdeményezésére; majd a bázeli zsinat (1441) kötelező ünneppé emelte („Az Igazság és a Hűség Napja”, amelyen ÉG és Föld találkozik); de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget az egyház. A barokk korszak templomi művészetének csodálatos freskóin azonban szinte megelevenednek az evangéliumi történetek. Mária és Erzsébet találkozása: a két áldott állapotú asszony, méhükben a Jövendő formálói: Keresztelő János és a Názáreti Jézus. Még nem tudják, de sejtik: fájdalmakkal teli életük az Anyaság és az Életszentség boldog lángolásában, a másokért és Krisztusért élő önfeláldozó Szeretet jegyében, s a kereszthordozás türelmes, benső vállalásának csöndes megnyugvásában fog telni. A Szent Ügy szolgálólányaiként elkísérik Szeretteiket a Szenvedés útján, és ezáltal példát adnak minden idők asszonyainak, anyáinak a női áldozatvállalásról és a Magasabb Világ iránti elköteleződésről.

Nem véletlen, hogy a magukat a Jézus Szíve- és Mária-tiszteletnek áldozó, másokért imádkozó, közbenjáró misztikus látnokok és Szentek leginkább az Éghez közeli Kármel–hegyi szerzetesek és a Vizitációs Rend kolostoraiból kerültek ki. Önzetlenül terjesztették az isteni SZÍV sugárzó Szeretetét, hogy az emberi szívek százait-ezreit hálás viszontszeretetre indítsák Isten és Szent Fia, a Megváltó iránt; Máriához fohászkodtak segítségért s keresték az Üdvözülés útját a maguk s testvéreik számára. Egyre több látnoknő lelki naplójában jelentek meg a Jézussal való együtt szenvedés /compassio/ vágyából fakadó önfelajánlás, sőt önkínzás, aszkétikus lemondás képei: a misztikusok szinte vágynak arra, hogy Jézus stigmáit „kiérdemeljék”, s a Jézussal való lelki egyesülés során átéljék testileg is a Passió gyötrelmeit. Szenvedéseiket felajánlják Uruknak „engesztelésül” a maguk, a mások, sőt a világ bűneiért, s a világ szenvedéseinek enyhítéséért.

 Az 1646-ban született, érzékeny lelkű Alacoque /Szt./ Margit Mária már hétéves korában, súlyos betegséggel küzdve – nem túl vallásos családjában – átélte a Jézus iránti Szeretet boldogságát. Tisztasági fogadalmat tett, s megfogadta, hogy az Oltáriszentségnek szenteli önmagát. Később szentórákat tartott az engesztelő szeretet elsajátítására, hogy elégtételt szerezzen Jézus megbántott, szenvedő Szívének, amelyet a hitetlenek folyamatosan meggyaláznak. Családja szeretetlenségétől ő maga is sokat szenved; gyerekkori súlyos betegsége sokáig ágyhoz köti – így a Szent Szűzhöz fordul, s megígéri neki: ha felgyógyul, belép az Ő Lányai kolostorába. Felgyógyulása után azonban, megfeledkezve fogadalmáról, inkább a világi élethez kezd vonzódni: szeretne úgy élni, mint az egészséges fiatalok. Csakhogy egy látomásban a Szűzanya szemrehányóan megjelenik előtte, hogy „hűtlenségére” figyelmeztesse. Margit tüzes nyilakat érez egész testében, egyre jobban fárasztják világi programjai – s most már végleg az ÚR-hoz menekül.

A paray-le-monial-i vizitációs zárdában Jézus szeretettől izzó isteni Szívétől megkapja a kinyilatkoztatást – amelyet két másik kinyilatkoztatás is követ; Jézus azt kéri: engesztelő áldozatokkal, engesztelő ünneppel nyújtsanak elégtételt neki a sok szenvedéséért, a rágalmakért és sértésekért, amelyekkel szent Szívét illették annyian. Margit a bűnbánatnak, többéves penitenciának átadva egész lényét, elmerül az engesztelő és szemlélődő imában. Gyakori szentségimádásai során az ÚRJÉZUS figyelmezteti: csak az kedves előtte, amit a vezeklő lélek önszántából, szeretetből és engedelmességből vállal magára. Margit tehát, mélyen átélve a Krisztussal való eljegyzését, Szűz Mária vezetésével elindul a Vőlegény felé. Továbbra is sokat szenved, főként elöljáróitól; de engedelmes marad irányukban. Sok támadásban, ellenségeskedésben van része rendtársaitól is; de gyóntatója /Colombiére Kolos szerzetes/ szilárdan mellette áll és védi őt. Magától Jézustól, az Ő szeretettől szomjazó Szívétől kapja 1675 karácsonyán, az evangélista Szent János névünnepén személyes megbízatását, küldetését: Jézus Isteni Szent Szívének tiszteletét kell elterjesztenie; s közreműködnie abban, hogy „az Egyház az Úrnap nyolcada utáni pénteket tegye legszentebb szíve tiszteletére szánt ÜNNEPpé” (s az engesztelő szentóra, a rendszeres első-pénteki ájtatosság bevezetésével teremtsen folyamatos kapcsolatot a Megváltóval).

Ez időtájt a keresztények már a világ minden táján ostromolták a soron következő pápákat (II. Ince, XIII. Benedek, XII. Kelemen), hogy teljesítsék végre az Üdvözítő kívánságát – de mindegyikük elutasította. Margit Mária viszont fáradhatatlanul továbbra is szorgalmazta; s türelemmel viselte a bántásokat, betegségét, a kapott kereszteket; tanította az engesztelő szeretet imáit, az engesztelő áldozat módjait – s szívében Jézusával egyesülve, 1690-ben, gyógyult, tiszta lélekkel adta át életét Teremtőjének. Halála után viszonylag gyorsan elterjedt az Isteni Szív engesztelő tisztelete a legkülönbözőbb kolostorokban; s az általa fontosnak tartott három rövid imát a hívő lelkek azóta is naponta imádkozzák („Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, szegény bűnösön!” – „Isten Anyja, ölelj Szeplőtelen Szívedre engem!” – „Mennyei Atyám, legyen meg naponta a Te Akaratod mindenben – és ne az enyém teljesüljön!”) Röviddel XIII. Kelemen trónra jutása után, 1765. febr. 6-án Róma jóváhagyta a Jézus Szíve-misét! Margit Mária nővér pedig „az engesztelő élet misztikus szentje”-ként beírta nevét az egyháztörténetbe (Forrás: Jézus rejtett élete I. Előszó; 1944; Horváth Mária: Mi az engesztelés? Bp. 2013.)

A misztikus élményekre fogékony apácák többnyire lelki naplójukban rögzítették bensőséges tapasztalataikat, s a kolostorokban egymás közt terjesztették azokat. Bár ezek nem mindegyikét kanonizálta az egyház, s a leghitelesebbeket is sokszoros teológiai vizsgálatnak vetette alá (vajon „nem az ördögtől valók”-e ezek a látomások?), a fennmaradt és elfogadott naplók bizonyítják: „Jézus menyasszonyai” naplóikban nagyon mélyen és empatikusan tárták fel lelki azonosulásukat, odaadó „szolgálatuk” természetét, alázatos és bensőséges Isten-kapcsolatuk jellegét – ezért azok  rendkívül értékes dokumentumai annak a (racionalisták-liberálisok-ateisták által tagadott) viszonynak, amely az Égi és a földi világ között valamikor tökéletesen működött; s amely a mély hit által bármikor helyreállítható /lenne/ ma is. VI. Pál 1966. dec. 29-én – a hittani kongregáció útján – közzétett dekrétuma szerint (A.A.S. 58/16) a látomásokról, magánkinyilatkoztatásokról szóló dokumentumok „imprimátur nélkül, azaz külön egyházi kinyomtatási engedély nélkül is nyilvánosságra hozhatók”. Magyarországon az Esztergomban működő PAX Kiadó és a Testvéri Szolgálat K. Alapítvány foglalkozik ezen kiadványokkal; s az utóbbi évtizedekben egyre több (eddig szélesebb nyilvánosságot nem látott) „szent irat” került felszínre. Ezek alapján ma már rekonstruálható a korábban (teológiai, később politikai, illetve egyházügyi okokból) „tiltott” kapcsolatkeresés és együttműködés a természetfölötti és a földi világ között, a rejtett csatornákon történő spirituális „információ”-átjárás a létszférák között. Így könnyebben ‘hihető’ akár a kételkedők számára is, hogy a túlvilági élet – valóság, tehát kapcsolat is teremthető vele; s hogy az Atya valóban szeretné minden földi gyermekét megmenteni s az emberiséget beemelni az Örök Élet Világosságába. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az emberek még földi életükben elfordulnak a „sátáni erők” csábításaitól, s visszatérnek /megtérnek/ az Atyához, aki tárt karokkal fogadja „tékozló fiait”.

A NAPÚT 2020. augusztusi számában olvashattuk egy 1662-ből való lelki napló egyik részletét (közzétette: a svájci drámaíró, Valére Novarina) Jeanne Guyon Orsolya–rendi apáca „égi utazásáról”; amelyből nyilvánvalóan kitűnik, hogy a nők – empatikus tulajdonságaiknál fogva – nagyon is hajlamosak az „ide-oda járás” spirituális lehetőségeinek felkutatására (amire a racionális beállítódású férfiak nemigen hajlanak). A nők teljes lelki önátadással, már-már „szerelmes lángolással” élik át a fizikai-metafizikai létszféra szerves összetartozását, személyes Isten-kapcsolatot keresve; s ha rátalálnak, bepillantást nyernek Isten rejtett titkába: a Szentháromság pneumatikus egységébe, amelyből folyamatosan árad, áramlik az éltető, Teremtő Energia. A misztikumra hajló lelkületű apáca, kezében a Bibliával, spirituális zarándokútra indul kolostora zárt világából; s végighaladva a „belső ösvények” labirintusán, váratlanul rábukkan egy belső hasadékra, „átkelőhelyre”. Valami ismeretlen fuvallat ragadja magával s röpteti a lélek tájain, mígnem megérkezik lelke legbenső magjához, ahol is megnyílik előtte a Titkok Kapuja. Lám csak! – hát rátalált saját útjára! felfedezte Égi Otthonát: bepillantást nyert a Földön túli dimenziókba. Boldogan felsóhajt: „Legbelül bennünk egy szélesre tárt ÚT van, amelyen át „Isten Országába vezettetünk”. Tehát lélekben kimenekülhetünk még evilági életünkben a szűkös, ellenségeskedésekkel, szenvedéssel teli földi viszonyok közül, amelyek között „gyanús” az, aki Isten Országába vágyik – ahelyett, hogy beérné a világ sekélyes, anyagi-fizikai örömeivel.

Madame Guyon így nyerte el benső szabadságát s a lélek békéjét. „Nem tudnék már semmi többet írni benső állapotomra nézvést, nem is teszem, mert egyáltalán nincsenek rá szavaim, hogy kifejezzek olyasmit, ami tökéletesen megszabadult mindattól, ami az emberi érzelem, kifejezés vagy értelem alá esik”. „Nem kell meglepődni azon, hogy a benső világ üldözve van ebben a században” – írja (s hozzátehetjük: ez azóta is így van, mert aki nem „alattvalói tudattal” él, nem „kegyence” a hatalmasoknak s nem egyszerű „kiszolgálója” a társadalmi elvárásoknak, külső parancsoknak – az bizony ma is „gyanús” a sok szolgalelkű, hamis úton járó, álszent, a látszatot „istenítő” ember szemében).

Bai Mária Cecília Benedek-rendi apáca /1694–1766/, később a montefiasconei Szent Péter zárda apátnője, volt az első látnok, akit Jézus kiválasztott arra a rendkívüli feladatra, hogy „a lelkeket a szív legbenső érzelmeinek kinyilatkoztatása által rávegye JÉZUS SZÍVE utánzására”. 1729 májusában Jézus „a szent sebhelyet érezhetően és valóságosan a szívébe nyomta: /…/ keblének kitágulása élete végéig látható volt”. Ez után, 1729. dec. 27-én “kapta az Úr Jézustól különös pártfogóul és lelki testvéréül Szt. János evangélistát; s a következő évben, szintén Szt. János ünnepén kezdődtek Jézus Szíve titkairól a magánkinyilatkoztatások; 1731-ben pedig az Úr Jézus BENSŐ ÉLETÉ-ről szóló kinyilatkoztatások. Az apátnőnek /is/ sok megpróbáltatást, támadások özönét kellett elszenvednie, miközben lelki vezetőjének (aki félig-meddig kételkedett azok hitelességében) engedelmesen leírta a kinyilatkoztatásokat. „Isten alázatos Jegyesének halála után” /1766. jan.6./ a kinyilatkoztatások egy időre feledésbe is merültek; a napóleoni háborúk idején (mikor a kolostort laktanyává alakították) Isten akaratából egy rejtett helyen sértetlenül megmaradtak. És éppen azokban a napokban, amikor Alacoque Szt. Margitot szentté avatták, „Isten csodálatos intézkedésére napfényre kerültek” Mária Cecília néhai apátnő „elkallódottnak vélt iratai” a kolostor levéltárából. A felettes hatóság hamar felismerte az iratok aszkétikai és misztikai jelentőségét; több tucatnyi lelki ember megvizsgálta azokat; s végül XV. Benedek pápa elé terjesztették, aki kinyomtattatta a kéziratot, s hozzájárult annak teljes kiadásához és terjesztéséhez (VITA  INTERNA  DE GESU  CRISTO). Baji M. Cecília nővér két másik könyvét is kiadatta (Szt. Jánosról és Szt. Józsefről); sőt megjelent saját életéről írt könyve is (Isten szolgálójának élete).

A szemlélődő imában elmerülő látnoknő valóságos lelki beszélgetést folytat az ÚR-ral, amit ő így magyaráz gyóntatójának: „Először is állítom, hogy testi szemeimmel semmit sem látok, és semmit sem fogok fel halló- és szaglóérzékemmel. Minden egészen különös módon, a lelkem bensejében játszódik le. Szentáldozás után, a felette nagy összeszedettségből és vigasztalásból, amelyet érzek, felismerem Jézus jelenlétét. Hangját egészen halkan hallom magamban; nem mint emberi szót, hanem mint szelíd fuvallat kedves susogását. Ezzel a benső hanggal beszélek; /…/ s mivel ez az érintkezésem Krisztussal már 10-20 éve tart, oly biztosnak érzem magamat, hogy minden további nélkül átadom neki magam”. Az ÚR egy ízben így biztatta: „Ha gondolataid nem lennének felülről megtermékenyítve, nem tartalmaznának semmi értékeset!” – s ebben Cecília meg is nyugodott, mikor egy-egy pillanatra kételkedni kezdett maga is a hallomások égi eredetében. Gyóntatója is biztatta: azok „Istentől valók”. Hiszen „nincs magában kevély biztonságérzet, mint az a rossz útra vezetett lelkeknél szokott lenni. Maga megmarad szent félelemben és alázatban!” A Szent Officium egyik igen tisztelt tagja, Porto Maurizioi Szt. Lénárt is megvizsgálta az írásokat, aki korábban szintén gyanakodott, hogy esetleg „ördögtől valók”; s most, befejezésükkor, így vélekedett: „Mentől többet olvastam belőle, annál inkább megértettem JÉZUS Baji M. Cecília apátnőhöz intézett” üzenetét: „Szavaim bizonyítják a legvilágosabban, hogy ÉN VAGYOK, AKI BENNED MŰKÖDÖM. Ezek a szavak telve vannak bizonyossággal. Mindenki, aki olvassa, meglátja az igazi Világosságot, s nincs oka kételkedni!”  „Meg vagyok róla győződve, hogy ez az irat, Jézus szellemében olvasva, nagy hasznot hoz a lelkeknek” – zárja vélekedését a Szent Officium nevében.  Majd később P. Deimel Antal S.J. – a római biblikus intézet professzora így ír a könyvről: „Jobban szeretem ezt minden más lelki könyvnél. Már évek óta lelki olvasmánynak csakis ezt használom, s mindig ugyanazzal a benső gyönyörűséggel élvezem” (lásd: az 1. könyvecskéhez írt Előszó).

Jézus beszél Jegyesének Szent Anyja, MÁRIA szerepéről is, akit apostolai számára „hátrahagyott az ő vigasztalásukra és megerősítésükre”: „Megparancsoltam nekik, hogy minden kételyükben hozzá forduljanak, tőle kérjenek tanácsot. /…/ Ő ugyanis a Bölcsesség Széke, aki teljesen tökéletes, és minden kegyelemmel teljes. /…/ Ő lesz tanítónőtök, tanácsadótok, közbenjárótok. /…/ Ő anyai szeretettel szeret titeket. Feleljetek meg ezért anyai szeretetének, és bizonyuljatok engedelmes és jóindulatú gyermekeinek. /…/ Fel sem tudjátok fogni, mily kedves Ő Atyám előtt, számomra és a Szentléleknek is. Az Örök IGE az Ő legtisztább testében vette fel az emberi testet a Szentlélek ereje által. Azért ismét mondom nektek: mindenben rendeljétek alá magatokat Neki mint igazi Anyámnak. Sok nagy kegyelmet kaptok rajta keresztül”. Jézus még mennybemenetele előtt meglátogatva Anyját, megköszönte neki, hogy „mindig oly jó és szeretetteljes Anya volt”; „Gazdagon megáldva hagytam el Őt; még több áldást kértem számára a Mennyei Atyától – s Ő mindinkább eltelt újabb kegyelmekkel, amitől még hálásabbnak és alázatosabbnak mutatkozott”. S mikor Szent Fia eltávozott a Földről, megígérve neki s az apostoloknak, hogy az oltáriszentségben az Idők végezetéig velük marad, „Mária lángolt a szeretettől és hálától, s a tanítványok szeretete is fellángolt – s felkészültek mindnyájan a Szentlélek eljövetelére”.

A látnoknő 15 kis kötetből álló könyvsorozatát az esztergomi PAX Kiadó újranyomta /az 1944-es kiadás nyomán/ azzal a megjegyzéssel: „ez a mű segít nekünk a Szentírás mélyebb megértésében”. Természetesen, apróbb-nagyobb félrecsúszások, esetleg képzeleti betoldások is lehetnek a szövegben (mint minden hasonló jellegű magánkinyilatkoztatásban), de „természetfölötti eredetét” senki nem vonta kétségbe. Abból a szempontból is érdekes és tanulságos olvasmány, hogy világosan érzékelhető általa Jézus Krisztus emberi, ember–közeli gondolkodásmódja, közvetlensége kiválasztott „menyasszonyaival”; az a nagyon is közeli, természetes szeretetkapcsolat és emberi jóakarat, amit mai hívei már csak a szentségimádásban, a misztikusok pedig az eksztatikus odaadottságban érzékelhetnek. Az Isteni Üdvözítő azzal vigasztalta Jegyesét: „Eljön az idő, mikor örömet szerzesz szívemnek, mert ÁLTALAD SZÁMOS EMBER ISMERI MEG S TISZTELI ILLŐ ÁHÍTATTAL SZÍVEMET!” S mi, a  könyv-sorozat olvasói, megnyugvással ismerjük fel: itt valóban az a Jézus lép elénk, aki egykor biztatóan mondta: „Ne féljetek! Én Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig”. S tapasztaljuk, hogy valóban velünk van mindennapjainkban is.

A XVIII. század végén aztán – mintegy égi JEL-ként – sorra bukkantak fel a látnokok, akik most már Jézus földi életének minden gyötrelmét mélyen megismerhették, s belső naplójukban nyilvánosságra is hozhatták rendkívüli élményeiket. Boldog Emmerich Anna Katalin stigmatizált látnok (1774–1824) az Utolsó Vacsora-látomásában addig rejtett titkokat is megtudott (a vacsora után Jézus még külön-külön beszélt Péterrel és Jánossal, feladatokat bízva rájuk; Jánossal az angyalokról s a jövendő hét egyházáról beszélt, s meg is mutatta neki a Jövő képeit). Anna Katalin leírásaiból vált ismertté az is, hogy János Efezusba magával vitte Máriát, s a város külső határában kis házat építtetett számára, ahol az Anya szabadon, imával töltötte napjait; s mennybevétele is itt történt (feltehetően a 40-es évek végén). A látnoknő leírása alapján a XIX. század végén a nazarénusok feltárták, rendbe tették a kis házat, s ma már turisták százai keresik fel mint ismert kegyhelyet (Szt. VI. Pál és Szt. II. János Pál is jártak ott, és imádkoztak az emberiség Jövőjéért).

Emmerich Anna Katalin a Krisztus kínszenvedéséről és kereszthaláláról szóló nagy látomás-sorozatában azt is megjövendölte, hogy a Sátán, „a világ fejedelme” (kinek hatalma a világ fölött Jézus Krisztus kereszthalálával megtört: egy angyal megbilincselte, letaszította a pokolba, s bezárta oda) egy idő után kiszabadul „és megindul, hogy félrevezesse a nemzeteket”. Az időpont: 1864; sok-sok ördögével együtt ráront a világra, hogy megsemmisítse Krisztus egyházát. Isten azért járul hozzá kiszabadulásához, mert azt próbatételnek szánja az emberiség számára: vajon van-e olyan erős hit és állhatatosság híveiben, hogy ellent tudjanak állni a sok-sok hamis csábításnak, s kitartanak-e az evangéliumok Krisztusa mellett? Vagy Lucifer fogságába esve, az Isten-tagadást s az örök kárhozatot választják?!

III. 3. A Szentlélek és Mária misztikus küzdelme a világ megmentéséért – /harc a Lucifer–erők legyőzéséért/  a XIX. században (A Szalézi Család karizmatikus identitása – Don Bosco, a világegyház megújítója [1815–1885]; az első Mária-jelenések)

A XIX. században már szinte „napirenden” voltak a „felülről jövő” üzenetek, sugallatok.  A misztikus hajlamú apácák többsége a Mária nevet is felvette: ezzel jelezve, hogy Máriához lélekben hasonulva, Jézusnak valamiképpen társa kíván lenni szenvedéseiben s megváltó küldetésében. Jézus spirituális menyasszonyaiként többen is bensőséges kapcsolat kialakítására törekedtek az ÚR-ral, egész létüket átadva Neki, imaszolgálattal, empatikus látnoki erővel közel kerülve Hozzá, golgotai kínszenvedésében osztozva, szent sebeibe rejtőzve, minden fájdalmat és megpróbáltatást örömmel vállalva Érte, hogy megkönnyítsék a bűnösök miatti – mindmáig tartó – szenvedéseit (hiszen bűnösök mindig vannak; Isten-tagadók is, akiknek szörnyű vétkeit is magára vállalta Jézus a halálával, hogy bűnbánatra késztesse, s mint tékozló Fiúkat, Istenhez visszatérítse őket). Ugyanakkor az Isteni Szeretet fényében magukért a nagy bűnösökért is egyre több apáca imádkozott, hogy halálukkor az „isteni igazságosságot” enyhítse az „isteni irgalmasság”, amelyet életükkel eljátszottak ugyan, de a „Szeretet-Isten” bocsánatában bízva, talán mégis megmenekül/het/nek az utolsó pillanatban. 1818-ban Rondeau Teréz /1793–1868/ megalapította az Irgalmasnővérek kongregációját (Lavalban – Franciaországban); 1862-ben megnyitották a kongregáció 1. házát Varsóban, majd a 2.-at 1868-ban Krakkóban – így egyre nagyobb teret nyertek a közbenjáró imák.

A XIX. század egyik kiemelkedő szentje, a Világegyház megújítója Don BOSCO (Bosco Szt. János, 1815–1885); Szalézi Ferenc munkásságának folytatója, pedagógiai nézeteinek gyakorlati megvalósítója /ma már mindketten egyházdoktorok/. Torinói fiatal szerzetesként megalapítja a Szalézi Szt. Ferenc Kongregációt (1849/50). Az 1850-es években oratóriumokat /közösségi imahelyek/ építtet, amelyekben példaképének lelkiségi koncepcióját, a „Jó Pásztor” nevelői módszereit próbálja továbbfejleszteni; mintegy bizonyságul, hogy az „evangéliumi életmód” igen is megvalósítható; nem puszta utópia! Egyháztörténet az iskolák számára címen /1845/ továbbgondolja és a kor igényeinek megfelelően átformálja Mestere pedagógiai elképzeléseit. Ösztönös érzékenységgel alakítja ki oratóriumainak nevelési elveit: az emberformálás szent feladata csak a teljes bizalom, a lelkiismereti szabadság légkörében, kulturált módon valósítható meg; ha a nevelő teljes személyiségével, hitével, életpéldájával nevel. 1854/59 folyamán az egyház szentesíti a Szalézi Kongregáció Működési Szabályzatát, és engedélyt kapnak Rómától búcsúk tartására. A szalézi család – apostoli, ökumenikus lelkiségi iskola, missziós közösség, amelynek tagjai „a Szentlélek különleges indíttatására”, saját karizmájuk alapján csatlakoznak a csoporthoz. A különböző karizmájú személyeket a Szentlélek jelenléte tartja össze, aki az Egyházban egy közös terv alapján összehangolja a különböző kegyelmeket és szolgálatokat, a tagok karizmájának megfelelően. A családhoz tehát számtalan, különböző feladatú, funkciójú csoport tartozik – az Egész egy jól összehangoltan működő világszervezet, amelyben ki-ki a saját /rész/feladatát végzi; de nem függetlenül a többiekétől.

Don Bosco arra is vigyázott, hogy Isten Háza otthonos és barátságos legyen növendékei számára (sok fény- zene-virágok-vidámság-közös ima, ének); a vallás, az életszentség öröme és tisztasága hassa át mindennapjaikat, mert az segíti őket benső erejük, erkölcsi tudatuk érlelődésében. Az Oltáriszentség imádását, a szentáldozást, a Jézussal való személyes kapcsolat kialakítását nagyon fontosnak tartotta, elmélkedő imáikban előtérbe állította a Feltámadt Krisztus alakját, aki itt van köztünk napjainkban is. „A nevelés meg tudja változtatni a történelmet” – vallotta. Szt. Anna-házakat alapított az idős, megözvegyült hölgyek számára; Magdolna-házakat az elesett, megtévedt fiatal lányoknak menedékül, ahol „imádkozva és dolgozva” tölthették hasznosan, „kegyesen” életüket. Don Bosco honosítja meg oratóriumaiban a Szentek közbenjárásáért való fohászkodást; ő alapítja a Segítő Szűz Mária Egyesületet („a Szent Szűz a Ti Anyátok!” – hangoztatván), s buzgón szorgalmazza a Mária-napok, a májusi Mária-litániák megtartását, s a Szentek névünnepének közös, egyházi megünneplését, közbenjárásukért esdve. Ezért a Szentek „hálásak” is: mennyei segítségükkel ma már világszerte  példaadóan működnek a Szalézi Rend Házai, oratóriumai – mind az ifjúsági pasztoráció, mind a karitatív munkára nevelés, a közösségi együttműködés és a közös imák megszerettetése vonatkozásában. Don Bosco 1884-ben Rómából a torinói rendtársaihoz szóló levelében írja: „Aki tudja, hogy szeretik, ő is szeret; akit szeretnek, mindent el tud érni, különösen a fiataloknál. /…/ Nem elég szeretni őket, érezniök is kell, hogy szeretjük őket”. Ez olyan szeretet, amely felér az önfeláldozással, a teljes élet átadásával: „a jó nevelő teljes egészében a fiataloknak szenteli önmagát”. A szalézi Házak lakóinak jelmondata: „Isten másokért teremtett minket” – elevenen él ma is. Don Bosco ezért lett a Világegyház Szentje – a 72 tanítvány mintájára küldi mindmáig szerteszét „világi” misszionáriusait Jézus nevében (lásd: A SZALÉZI CSALÁD Karizmatikus identitásának Chartája; valamint: Szalézi Szent Ferenc és Bosco Szent János: EGY SZÍV – KÉT ÉLET; Don Bosco K. Bp. 2017, ill. 2018.).

A Szaléziak mintegy 100 éve jelen vannak Magyarországon is, s aktívan munkálkodnak „a Szeretet civilizációjának” építésén. Lehet, hogy egykoron még valósággá válik Don Bosco ifjúkori álma: egy hatalmas hajó – több kisebb kísérő-hajóval – hánykódik, vetődik ide-oda a viharos, háborgó tengeren; s a vízből két égbe nyúló óriás-szobor emelkedik ki. Egyik a Szent Szűzé – rajta felirat: Auxilium Christianorum; a másik szobor még hatalmasabb, a Szentostyát ábrázolja, ezzel a felirattal: Salus credentium /a hívek üdvössége/. A vezérhajón a pápa összehívja a kísérő hajók kormányosait; de a rettenetes viharban, a támadó hullámok és az ellenséges hajók folyamatos ostroma közepette tehetetlenek. A nagy hajó azonban biztosan halad a maga útján a két oszlop védelmében, mígnem az ellenséges erők a Kormányost célba véve, letaszítják s megölik őt. De helyére új kormányos áll, aki bátran a két oszlop közé irányítja az anyahajót, s két horgonyát a két oszlophoz rögzíti. Az ellenséges hajók megfutamodnak, többségük léket kap elsüllyed, s a Tenger végül elcsendesedik. Vajon mit jelenthet ez az álom? – töpreng Don Bosco, majd így fejti meg: a Pápa hajója: az Egyház; a tenger: a világ. A nagy hajó védelmezői az Egyházhoz hű emberek – a többiek az egyház ellenségei, üldözői. A menekülés Oszlopai: Szűz Mária és az Oltáriszentség – vagyis a Mária-tisztelet és a gyakori Szentáldozás. A hatalmas zűrzavar idején csak ezek a szilárd Oszlopok menthetnek meg bennünket. Ez az álombeli Üzenet ma még aktuálisabb, mint bármikor volt – ezért kell ragaszkodásunkat eme Oszlopokhoz erősíteni jelenkori megpróbáltatásainkban is; talán jobban, mint bármikor (Vö.: Don Bosco, a fiatalok Szentje Magyarországon, 2013. máj. 17–26. – kiadta a Don Bosco Szalézi Társaság, Bp. 2013).

A II. vatikáni zsinat kanonizálta Szalézi Ferenc és Don Bosco elveit a „világi apostolok lelkiségéről”, akik „szőlőművesek” az ÚR szőlőjében. Mindketten eucharisztikus lelkületű papok voltak; Jézus szíve szerinti Pásztorok, a szegények, elhagyatottak, perifériára szorítottak védelmezői és segítői; a Jézusi Szeretet és a szentségi élet misszionáriusai. „Akár mondotok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk, Jézus nevében; így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának”. VI. Pál pápa, aki végtelenül sokra értékelte a Szalézi Családfa bőven termő ágait, úgy vélte: „Senki a mai egyházatyák közül, egyedül Szalézi Szt. Ferenc tudott éleslátásával elébe menni a Zsinat döntéseinek. Ő lesz a segítség életével, példájával, tiszta és egészséges tanaival, biztos talajon álló lelkiségével, amely nyitott mindenféle és fajta állapotú ember keresztény tökéletesítésére”. Don Boscót a Szent iránti Szeretet vonzotta Szalézi Ferenchez; a hasonló létérzékelésből fakadó megoldáskeresés az emberiség válság-problémáira: „a szeretet módszerének Mestere jól érezte magát a szeretet doktorának iskolájában”. A II. János Pál pápa idején felvirágzó lelkiségi mozgalmak, az ifjúsági pasztoráció, az újevangelizáció és a világszerte terjedő ökumenikus ifjúsági találkozók – lényegük szerint – a szaléziak pasztorális lelkületét teljesítették ki az ezredfordulón („URAM, adj nekem lelkeket!” – hogy terjeszthessem evangéliumodat szerte a világon). Don Bosco is „Isten embere” volt, telve a Szentlélek ajándékaival; úgy élt, „mintha már a Láthatatlant látta volna”. Életprogramja: a fiatalok /evangéliumi/ szolgálata, nevelése. „Nem tett egyetlen lépést, nem mondott ki egyetlen szót, nem fogott bele egyetlen vállalkozásba sem, amelynek nem az ifjúság mentése lett volna a célja. Valóban, nem volt más szívügye, mint a lelkek megmentése” (részlet a Szaléziak Alapszabályából).

Az azóta is egyre növekvő és terebélyesedő Szalézi Család Szűz Mária „védnöksége” alatt áll:  Ő „a keresztények segítsége, az apostoli lelkület Tanítónője” a missziós munkában: a „mindennapok lelkiségének misztikájában”. „Az egész Család máriásnak érzi és tudja magát, hiszen a Szűzanya segítségével született meg (s ezt minden munkacsoportja meg is vallja saját alapító okiratában). A Szalézi Munkatársak a Szeplőtelen Szűz pártfogásával munkálkodnak „Isten üdvözítő tervének megvalósításában”. „A Máriára hagyatkozás nem más, mint evangéliumi hozzáállással megélni a mindennapok lelkiségét, hálát adva az ÚRnak a folyamatos csodákért, hűséggel fordulva Hozzá a nehézségek, a kereszt órájában”, ahogy Mária tette. A Segítő Szűz Mária Leányai a Krisztussal való Egység, a megszentelt élet, az együttműködés megvalósulásán munkálkodnak; a Jézusi Szeretet Nővérei azon fáradoznak, hogy a Szentlélek buzdítására életük középpontjába Jézust helyezzék, követve Szent Anyja példáját, „aki a mindennapokban is Isten akaratát keresi”. A „szomorúak Vigasztalója”, a „keresztények Segítsége”, „az emberiség Édesanyja” a mintaképük: naponta Őrá bízzák magukat. A Szalézi Hitvallás szerint „Mária az első olyan világi hívő, aki lényének átadásával elfogadja Isten tervét, valóra váltja Igéjét; nőként, feleségként és anyaként, tanítónőként és tanúként – elsőként, akit evangelizáltak és evangelizátorként. MÁRIA tehát szemükben az első Szalézi Dáma: irányadó-vezető-ihletadó anya-nővér-hűséges társ a „küldetésben”  (vö.: A Szalézi Család Karizmatikus identitásának Chartája; Don Bosco K. Bp. 1917).

A chamberyi kolostor laikus vizitációs nővére, Chambon Franciska (később: Mária Márta nővér, 1844–1907) közbenjárására elterjedt a Jézus Krisztus Szent Sebeinek tisztelete is, a hozzá kapcsolódó ima-formával („Jézusom, a Te Szent Sebeid érdemei által – bocsáss meg nekünk, könyörülj rajtunk!”) s a Szent Sebek Rózsafüzérével egyetemben. Utóbbit „az Úrtól kapták a Vizitációs Rend apácái Mária Márta nővér révén”, aki Angyalos Szűz Mária néven 1862-ben „véglegesen elfoglalta helyét a fehér-fátyolos szerzetesnők között”. Ez az egyszerű származású, alázatos fiatal nő, akinek az ÚRJÉZUS szinte naponta megmutatta és elmélkedésre kínálta Szent Sebeit, s ő a kereszt alatt imádkozott és vezekelt órákon át, 1867 szeptemberében egy látomásban kapta meg küldetését a tűzsugár-szerűen alászálló Szentháromságtól, e szavakkal: „Ebben van a Világosság, a Szenvedés és a Szeretet” (a fantasztikus, csodás látvány 3-napos kómát váltott ki belőle). Egyházi elöljárói tüzetesen megvizsgálták a rendkívüli esetet, s arra a következtetésre jutottak: „Úgy látszik, az ÚR a mi szerény szerzetesi családunkból akarta azt a kiváltságos lelket kiválasztani, akinek hivatása lesz, hogy a mi századunkban Urunk Jézus Krisztus Szent Sebeinek tiszteletét felújítsa”. Így aztán az ifjú nővér szabadon, feljebbvalói és a Vizitációs Rend már korábban megdicsőült Szentjei támogatásával, naphosszat az Oltáriszentség előtt térdepelt, s imádkozva törlesztette (nővér-társaival) a megszámlálhatatlanul sok (régi és újabb) bűnös iszonyú vétkeinek, mulasztásainak az Örök Atyával és Szent Fiával szembeni adósságát.

Jézus biztatta és sürgette őket: „Mindent Szent Sebeimre kell bízni, és ezeknek érdemei által kell a lelkek üdvén munkálkodni. /…/ Meg kell alázkodnotok és semmiségetekbe elmerülnötök, hogy lelkeket csalogassatok. Sebeim útja igen egyszerű, s könnyű rajta az Égbe jutni”, hiszen azok „minden kegyelem forrásai”. Az Üdvözítő – mint egykor Alacoque Margit Máriával, most Chambon Mária Mártával, újabb szent Jegyesével – meghitt bizalommal társalog: „Megtanítalak, hogy kell engem szeretni”. /…/ Ha én egy szívet kiválasztok magamnak, hogy szeressen és akaratomat teljesítse, abban felgyújtom szeretetem tüzét”; de időközönként „a lelket saját gyengeségében magára hagyom”, hadd lássa: „mire képes magától”. Azonban „mindig figyelemmel kísérem őt”, mert „szükséges, hogy szívetek az alázatosság és önmegsemmisülés által egyesüljön az én szívemmel”. Jézus azt is elárulja új jegyesének: „az Anyaszentegyház diadalra fog jutni a Szent Sebek és a Szeplőtelen Szűz közbenjáró Hatalma által”; de „sokat kell imádkozni az Anyaszentegyházért”. „A nagy kolera-járvány idején” (1867) naponta imádkozzák a kolostorokban a Szent Sebek olvasóját, s könyörögnek: „Jézus, isteni Megváltónk, légy irántunk és az egész világ iránt irgalmas” – „Erős Isten, szent isten, halhatatlan Isten, könyörülj rajtunk és az egész világon” „Kegyelmezz és irgalmazz nekünk, Jézusom, a jelen veszedelmekben; födj be minket drága véreddel – AMEN”. Jézus biztatóan: „Ameddig sebeim védenek titeket, nem kell remegnetek sem magatok miatt, sem az Anyaszentegyházért”.

„A szent sebekből áradó áldás az Ég kegyelmeit vonzza le, és a tisztítóhelyen szenvedő lelkeket az égbe felviszi” – mondja Jézus, aki újra s újra kéri az imatámaszt a Vizitációs Rend (s főként a chamberyi kolostor) apácáitól: „Akarom, hogy ez a szerzetesi testület a Szentszék támasza legyen imádságával és főképp a Szent Sebek segítségül hívásával. Ezzel mintegy védőfalat emeltek ellenségeim előtt”. Jézus Krisztus /most is/ valóban formálja a történelmet: beavatkozik a földi eseményekbe, s az önmagukat Neki átadó embereken keresztül, azok segítségével megvalósítja akaratát – ezért fontos a Szentek közbenjárása, misztikus kapcsolatuk Jegyesükkel a világ további sorsa szempontjából! Az érzékeny, együtt érző, Jézust követő lelkek, akik engedelmességükkel, különös karizmájuk által nemcsak átélik és közvetítik a világ felé Üdvözítőjük kívánságait, hanem – lángra gyúlva az Isten-szerelemtől – mindenben követik is utasításait. Aki Jézushoz közel akar kerülni, annak a keresztjét – sok-sok szenvedés árán – vállára kell vennie; de e kereszthordás – a misztikusok tanúsága szerint – számukra a legnagyobb boldogság.  Mária Márta nővér nagyon sok szenvedés után, de lélekben megbékélten és teljes megnyugvással hal meg 1907 márc. 21-én: feladatát betöltötte, a Szent Sebek tiszteletét saját szerzetesi közösségében bevezette, amit csakhamar számos zárda is követett, elfogadva az ájtatosság gyakorlásának kötelezettségét. Naplóját 1923 karácsonyán hozták nyilvánosságra párszáz példányban, de azóta már sokszor újranyomták, püspöki jóváhagyással, 1924-ben Vatikáni áldással; sok-sok példányban (Ajándékok, amelyeket mi kapunk Krisztus sebeinek tiszteletéért; 1928; Magyarországon legutóbb: PAX  K. Esztergom, 2021). Ma már az egész világon elterjedt a Szent Sebekhez való fohászkodás; szenvedéseink felajánlása Jézus sebeivel együtt az Atyának a lelkek megmentésért, a Világ Életéért.

A XX. századi szalézi csoportok és a lelkiségi mozgalmak emlegetésével kissé előreugrottunk az Időben; térjünk hát vissza még a XIX. század válságos, társadalomformáló illúziókkal („haladás-eszmével”) telített világához! Mint Don Bosco misztikus álma is mutatja – az Élet-Tenger habjai egyre durvábban ostromolták az Egyház hajóját. Erősítésre volt tehát szükség; s az Egyház ezt éppen a misztikus vonulat felvirágzásától remélhette: az Eucharisztia „csodái” által a hit erejének fellángolásától. A feltámadt Jézus, a Szentség színeibe rejtve, a Szent Ostyában üzent: „Ne féljetek! Veletek vagyok” /most is és/ „az Idők végezetéig”. Megmentelek Benneteket, ha hisztek bennem. Hitvallói, leghívebb tanúságtevői, közvetítői a XVIII-XIX. századi női misztikusok, akik a kolostorokban már Avilai Szt. Teréz tanításai nyomán felismerték a szemlélődő ima szerepét a Jézussal – Szűz Máriával és a Szentekkel való közvetlen kapcsolatteremtésben. S az Égi világ is mind több jelzést próbált küldeni az evilági laikus híveknek, hogy ne térjenek le az evangéliumok-kijelölte útról, ne vesszenek el a világ ‘útvesztőiben’, mert közel a számonkérés, az ítélet ideje („Térjetek meg! Tartsatok bűnbánatot!” – az Eucharisztia által mentsétek meg lelketeket).

Azonban a XIX. században az Istentől mind messzebbre távolodó emberiség számára már az égi jelek sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy felismerje eltévelyedésének mértékét és fokát; nem látta, hogy az út, amelyre a francia forradalommal lépett, a szakadékba vezet. Ezért égi Édesanyánk, a Világ Királynője, úgy látta jónak, hogy maga is aktívan közbelépjen, és jelzést adjon a veszélyről, amely a „fejlődés”-illúziótól elkápráztatott emberiséget fenyegeti, ha „saját földi érdekkörébe” akarja vonni a Történelem menetét. Mária-jelenések olykor korábban is voltak (azokon a helyeken többnyire templomok is épültek, s a századok során így alakultak ki az ismert kegyhelyek, búcsú- és zarándokhelyek). A francia forradalom utáni két évszázad alatt /!/ mintegy 400 ízben emelte fel figyelmeztető szavát a Szent Szűz – már-már úgy tűnik: hiába, mert az emberiség mintha nem akarná megérteni figyelmeztető jelzéseit! Pedig Ő palástja alá vonta a bűnbánó vétkeseket is (ezért kapta az epitheton ornanst: „Bűnösök Menedéke”).  Ahol elterjedt a Mária-tisztelet, ott a nép eljutott Krisztushoz is.

Beköszöntött tehát az újkori „Mária–korszak”: a Szent Szűz személyesen /is/ belépett az emberi történelembe.

1830. nov. 27-én a Szent Szűz Laboure Szt. Katalin Irgalmas-rendi nővérnek megjelenve, átadta neki a Csodás Érem tervezetét s kérte őt, hogy készítsenek érmét az adott minta szerint („akik azt viselik, bőséges kegyelemben részesülnek”). Az Érme elkészült De Quélen párizsi érsek jóváhagyásával; s viselőik valóban számtalan csodában és lelki védelemben részesültek (s részesülnek mai viselői is). Jézus Szentséges és Mária Szeplőtelen Szívének együttes ábrázolása új spirituális korszak kezdetét jelzi: a súlyos veszélyhelyzetben a két szív közös lélekmentő munkájára van szükség. Az Érme másik oldalán Mária kezeiből a kegyelem fényáradata sugárzik; a felirat („Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik Hozzád menekülünk”) jelzi: a hívek feltétlenül bíznak Mária oltalmában. X. Piusz pápa 1909-ben jóváhagyta a CSODÁS ÉREM Társulatának működési szabályzatát – ez mindmáig él. Labour Katalin egész életét a világtól elvonultan, a szegények gondozásának szentelte, s hősiesen viselte sokféle betegségét, felajánlva szenvedéseit Égi Édesanyjának a lélekmentés szolgálatában.

Mária 2. jelenésére 1846 szeptember 19-én került sor, egy kis francia falu, La Salette mellett (a francia Alpokban), ahol a sátán pusztító munkájáról beszélt az őt ámulva hallgató két kis pásztorgyereknek: a 14 éves Melanie Calvat-nak és a 10-esztendős Maximin Giraud-nak. Csodálatos, ragyogó fényburokban egy szép Hölgy jelent meg előttük, s megszólította őket: „Ne féljetek, én azért vagyok itt, hogy nagy újságot hirdessek nektek”. A szép Hölgy szeméből könnyek patakzottak, amint a föld lakóira elsorolta panaszát, a káromkodás, főként az Istentől eltávolodott élet és a szentmise elmulasztásának súlyos következményeit tárva fel; s elmondta, hogy FIA büntető kezét már alig tudja visszatartani attól, hogy a legszörnyűbb csapásokkal sújtsa az emberiséget. Aztán francia nyelven feltárta Melanie előtt az emberekre váró katasztrófák sorát, a Végső Idő fenyegető közelségét, a borzalmas csapásokat – ha nem tartanak bűnbánatot. Mentőtervét is elmondta egy új szerzetesrend alapítására vonatkozóan, s kérte: „adjátok tudtul egész népemnek:  ha megtérnek, ha jól és buzgón imádkoznak – megmenekülnek s bőségben, jólétben lesz részük”. A szép Hölgy megígértette a leánykával, hogy próféciáját majd csak 1858-ban hozza nyilvánosságra; aztán, karját mellén összefonva, felnézett az Égre, s alakja lassan távolodni kezdett. Melanie otthon elmesélte, majd leírta a történteket; átadta La Salette plébánosának, aki megrémült: „Gyermekeim, el vagyunk veszve, Isten meg fog büntetni bennünket. Ah! – ez a Szent Szűz volt, aki nektek megjelent”.

Melanie – az esemény után bő három évtized múltával, amikor már sok hivatalos kikérdezésen, egyházi vizsgálaton átesett, s maga is egy kolostor lakója volt – így írja le az emlékezetében még mindig elevenen élő látomást, amely „tiszteletteljes félelmet” ébresztett benne: „A szentséges Szűz ruhája ezüstfehér volt, /…/ fényből és dicssugarakból szőve tündökölt. Ő fehérnek látszott, makulátlannak, kristályszerűen vakítónak, üdének, újnak, mint egy szűz”; fején rózsakorona; cipői fehérek, rózsákkal övezve. Nyakán két lánc; egyiken szép aranyozott kereszt, rajta ragyogó fényben Urunk Jézus Krisztus alakja, karjait kitárva; egész testéből fény sugárzott. A kereszt két szárán egy kalapács, illetve egy fogó; Krisztus feje lehanyatlott, teste lecsüngött – szent Anyja szemeiből könnyek patakzottak – a cseppjei fényszikraként tovatűntek. Majd „Jézus felemelte a fejét, szemei nyitva voltak – élőnek látszott, mint aki saját akaratából van a kereszten, irántunk való szeretetből”. Melanie szíve minden szeretetével vigasztalni akarta a szép Hölgyet, kinek szemében a Paradicsom tündökölt, mint Isten Kapuja. A kislány úgy érezte: e végtelen szépségben, az Anyából áradó Szeretetben fel kell olvadna – ennyi sugárzás „elegendő ahhoz, hogy a lelket arra indítsa, hogy szakadatlan dicséretet zengjen, hálát mondjon elégtételül és engesztelésül”.

A csodához az is hozzátartozik, hogy éppen 1846 júniusában választották pápává IX. Piuszt, aki az egyháztörténet leghosszabb ideig /32 éven át/ uralkodó pápája lett; s rendkívüli érdeklődést mutatott a La Salette-i jelenés iránt. Így – Lyon érseke közreműködésével – már 1851-ben megkezdte a vizsgálatokat, kihallgatásokat; a gyerekek július 3-án a tanúk jelenlétében külön-külön leírták titkukat, s az érsek zárt borítékban átadta azokat a pápának; miután IX. Piusz magánkihallgatáson fogadta külön-külön őket. S már 1851 szept. 19-én szerteküldték azt a püspöki pásztorlevelet, amelyet az egyházmegye minden plébániáján felolvastak nov. 16-án a jelenésre vonatkozóan: „Engedélyezzük a La Salette-i Miasszonyunk kultuszát, megengedjük azt hirdetni, s levonni belőle azokat a gyakorlati és erkölcsi következtetéseket, amelyek e nagy eseményből származnak. Kifejezetten megtiltjuk a hívőknek, hogy nyilvánosan akár élőszóban, akár írásban bármikor e tény ellen támadjanak”. A jelenés helyén csakhamar kegytemplom épült, alapítvány gondoskodott házról is a gondozó szerzetesek számára. S bár a jövendölés körül a következő évtizedekben sok vita is fellángolt, kételyek támadtak a valódiságát illetően, s Melanie-t még sokszor zaklatták az egyházi hatóságok újabb s újabb részletekért (többször le kellett írnia Isten pontos tervét a jövőre vonatkozóan – de Melanie egyetlen szónyi vétséget sem követett el: fejből pontosan tudta idézni a szép Hölgy kifejezéseit is). A hosszú életű IX. Piusz pápa, aki „mélységesen meg volt győződve az általa elsőként megismert TITOK igazságáról” (hiszen a jövendölés szinte szó szerint fedte a János Jelenéseiben megjövendölt Végidők történéseit!), 1854. márc. 25-én a pápa kihirdette a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, s elismerte a természetfölötti Jelenés tényét. Pápasága 25. évében, 1871. június 22-én pedig nagy beszédet tartott egy jövendőbeli, csodás isteni beavatkozásról az emberi történelembe, amely majd bámulatba ejti a világot. Erről a rendkívüli eseményről azért tudósított az Istenanya a La Salette-i Jelenésben, hogy előre felkészülhessen rá a világ, mély bűnbánattal és megtéréssel. E beszédével kinyilvánította a pápa a prófécia hitelességéről való meggyőződését – teszi hozzá Fekete Sándor Pál nagyszerű elemzésében a Jelenés rendkívüli jelentőségéről (A Boldogságos Szűz Mária La Salette-i megjelenése és jövendölése; Zarándok K. Bp. 2011).

A Szent Szűz a János Jelenéseinek közeli beteljesültére figyelmeztet: ha nem tér meg az Isten-tagadásba és a bűnök tengerébe alámerült emberiség – elpusztul. A prófécia I. része a Végidők kezdetéről szól („az Istenben való szent hit el lesz feledve; mindenki önmagát akarja vezetni, és a hozzá hasonlók fölött szeretne uralkodni. Eltörlik a polgári és egyházi hatalmat, minden rendet és igazságot lábbal tipornak; nem lesz más látható, mint gyilkosság, gyűlölet, irigység, hazugság, viszály a haza és a család szeretete nélkül”). „A Szentatya sokat fog szenvedni /…/ Sem ő, sem utódai /…/ nem fogják meglátni egyháza diadalát” – mondja a Szt. Szűz IX. Piusz koráról – de mindez valójában már a háború s az új/abb és újabb/ forradalmak felé rohanó új évszázadra vonatkozik („vér fog folyni az utcákon; Jézus Krisztus evangéliumát ezek többé nem ismerik”). Majd rettenetes természeti csapások következnek (a XX. században): az évszakok megváltoznak, nagy földrengések, természeti katasztrófák sora jön, kegyetlen egyházüldözés lesz; mígnem az Igazak könnye, bűnbánata feljut az Égbe, s az Isten irgalmáért esdő nép Mária és Jézus közbenjárásáért s az Atya bocsánatáért könyörögni nem kezd. „Akkor rögtön elvesznek Jézus Krisztus egyházának üldözői, és mindazon emberek, akik a bűnnek adták magukat. És a Föld olyanná válik, mint egy pusztaság”. Ez a kor (az 1850-től mintegy 2010-ig tartó időszak) mindvégig a Sátán uralma alatt áll; s ha nem hallgat a figyelmeztetésekre, nem tart őszinte bűnbánatot az emberiség, rettenetes események várhatók. „Buzdulj fel és tarts bűnbánatot!” – kéri hát Mária.

A prófécia II. része jó másfél évszázadot fog át, amelybe beleértendő IX. Piusz trónra lépésétől /1846/ a pápai állam megszűnésén át /1859/ az I. vatikáni zsinat összehívásáig   /1869/ tartó “háborgó” időszak; majd IX. Piusz 32 éven át tartó „uralkodása” lezárultával trónra lépő XIII. Leó /1878-1903/, s az őt követő hét pápa (X. Piusz, XV. Benedek, XI. Piusz, XII. Piusz – a II. vatikáni zsinatot elindító XXIII. János s VI. Pál) folyamatos küzdelme az egyház megújításáért, amely sajnos nem vezetett eredményhez. A jóslat szerint sem ők, sem az utánuk jövő pápa, „aki nagyon rövid ideig fog uralkodni” (I. JÁNOS PÁL) „nem fogja meglátni az egyház diadalát”. Vagyis az Egyház remélt győzelme a Gonosz erők fölött nem következik be – hiszen az emberiség nem „javult”, nem tartott bűnbánatot mindmáig! Sőt, ha lehet, még mélyebbre süllyedt gonoszságaiban – már a III. világháború fenyegetettségében él.

III. Leó pápa, aki trónra kerülése után, 1879-ben magánkihallgatáson meghallgatta Melanie személyes beszámolóját, még őszintén hihetett a jövendölésben. 1894. okt. 13-ai szentmiséje után rövid ideig tartó elragadtatott állapotba került (hallotta, amint a Sátán visszataszító hangon kihívta az Urat, hogy ha egy évnyi cselekvési szabadságot ad neki, az alatt ő megsemmisíti Isten egyházát. A szabadságot az ÚR megadta neki a XX. századra vonatkozóan (az „isteni igazságosság” jegyében). A pápa ez után azonnal elrendelte, hogy a hívek minden szentmise után imádkozzanak közösen (3 Üdvözlégy, egy könyörgés Szt. Józsefhez (védelmét kérjük „a Sátán elleni küzdelemben”) s végül Loyolai Szt. Ignác kérő imája Szt. Mihály arkangyalhoz „Védelmezz minket a küzdelemben!”). 1895-ben pedig közzétette Adiutricem populi c. Nyilatkozatát: „Mária, aki Krisztus társa volt az emberi nem megváltásának titkában, kiosztója lett a kegyelemnek; erre kapott szinte mérhetetlen hatalmat”. Vagyis „Mária, a szeplőtelenül fogantatott, a kegyelemmel teljes, a mindenkor Szűz – a Mennybe testestül-lelkestül felvétetett és megkoronázott Istenanya – lett Isten rendeléséből a Krisztus-i Kegyelem kiosztója. Hatalma és dicsősége az ÉG Királynőjének kijáró hatalom és dicsőség”.

Az évszázad végén, 1899-ben III. Leó pápa felajánlotta az Egyházat és az egész világot (benne Magyarországot, külön is!) Jézus Szentséges Szívének; remélve, hogy az új évszázadban az Istentől eltávolodott és ön-nagyságától megbódult emberiség visszatér majd az Élet Forrásához. De, mint tudjuk. az emberiség épp ellenkező útra tért: Teremtőjétől még jobban távolodva, elindult az ateizmus vezérletével a háborúk és a gyilkos forradalmak útján.

Az ún. Leó-imát („Krisztus lelke, szentelj meg engem / Krisztus teste, üdvözíts engem”…) az egyház rendszeresen imádkozta a II. vatikáni zsinatig – s ma újra imádkozzuk. A magyar Natália nővér (1901–1992) időközben új látomást kapott: Isten a Sátánnak is tudomására hozta, hogy a világ sorsát Szűz Mária kezébe helyezte; s a Szent Szűz az 1917-es Fatimai jelenések során nyilvánvalóvá tette a látnokok előtt, hogy végül mégis győzni fog Isten megmentő terve: „Szeplőtelen Szívem diadalt arat”.

A XX. században aztán még mélyebbre hanyatlott az emberek vallásossága: bekövetkezett, amit a Szent Szűz La Salett-i jelenése II. részében megjósolt /Végidők/. Támadások sora folyt (és folyik azóta is) a vallás intézményei ellen, tagadták és tagadják az evangélium igaz voltát; az uralkodó állameszme a liberalizmus lett; az életvitelben az anyagelvűség diadalmaskodott. Úgy tűnt: Isten elfordult népétől, amely elhagyta Őt, s a gonoszság tetőfokát éri a földön. Nagyjából mindaz beteljesült, ami La Salette-ben elhangzott; de a világkatasztrófa még „függőben” maradt. Fekete Sándor Pál részletesen elemzi ezt az időszakot, amely a földi idő végét jelenti – de nem az emberiség halálát, csupán átformálódását. Utána egy csodálatos békeidőszak következik (kb. az ezredfordulón, 2000-ben vártuk is; az egyház is felkészült rá); de úgy látszik: Isten a közbenjáró imák sokasága hatására még haladékot adott a bűnösöknek a bűnbánatra és a megtérésre. A kereszténység egysége szintén várat magára; sőt: a vallásos élet /is/ mintha /úja/ kihűlőben volna. Az anyagiakban, az életmódban pedig /újra/ rohamosan nőnek a különbségek. Vagyis úgy tűnik: az emberiség nem tanult (a mind sűrűbben elhangzó) figyelmeztetésekből; s bár a HIT emberei, az evangélium követői közbenjáró imáik sokaságával, a lelkiségi mozgalmakkal és a szentségimádásban történő kegyelem-kéréssel próbálják „felgyorsítani” a békekorszak eljövetelét, egyre inkább nő az elpártolás Istentől, s a hűtlenség az evangéliumi értékekhez.  Az ember/iség/ Isten helyett saját magát akarja „imádtatni”, s a Hatalomra törő Akarat az evilági jóléti berendezkedésre törekszik. Minek következtében a Természet rendje máris felborult, a klímaválság, a földkéreg elmozdulása folyamatban, a tengerfenék repedezőben, s a Föld izzó belsejében túlhevített gőz robbanásszerűen, szökőárakban tör felszínre; a hatalmas víztömegek pedig pusztító hatással vannak (különösen Amerikában!) az egész partvidékre, szárazföldre. Eszünkbe kell hogy jusson tehát, amit Jézus mondott: „A földön kétségbeesett rettegés lesz a népek között a tenger zúgása és háborgása miatt” (Lk 21,25), s „jelek lesznek a csillagokban”, „az egek erői megrendülnek” (Lk 21,27).

Ezek a jelenségek pedig már az Antikrisztus megjelenésének időszakára utalnak. Az Antikrisztus – János Jelenései szerint – a Sátán erejével az egész földet átfogó 10 államszövetség vezetőinek élére kerül; s – bár rövid ideig (három és fél évig, ami a bibliai időszámítás szerint 35 évet jelent) – a Világ Ura lesz. Iszonyatos keresztényüldözés következik, Róma elpusztul: „mártírok vére fogja öntözni” (Jel 17,6). Csakhogy a Szent Szűz, a Napba öltözött Asszony, égi Édesanyánk végül is eltapossa a Sárkány, az Őskígyó fejét, s ezzel elkezdődik a „végek vége”. A La Salette-i prófécia utolsó része: Isten Anyja Isten igaz Gyermekeihez fordul, s ima-küzdelemre, Isten melletti kitartásra szólítja őket. Kéri őket, hogy alapítsák meg Az utolsó Idők Apostolai szerzetesrendet, s terjesszék az evangéliumot (Melanie előtt látomásban meg is jelentek az új szerzetesnők: a Grenoble-i Gondviselés szerzetéből való misszionáriusok, fejükön fekete fátyollal, fekete ruhában, fehér cipőben; nyakukban hatalmas kereszt, fehér övükön jobb oldalt rózsafüzér – prédikáltak, gyóntattak, kereszteltek, ellátták a betegeket, haldoklókat, temettek stb). A Végidők nem érik készületlenül Isten gyermekeit – Isten Anyja kiterjeszti védőima-hálózatát a világ fölé. Hénoch és Illés próféták visszatérnek, segítik Máriát a küzdelemben („emberfia nem árthat nekik”); az Antikrisztus ugyan megöleti őket, de ők harmadnapon életre kelnek, s az Égbe emeltetnek.

A La Salett-i jövendölés zárórésze: a Krisztust imitáló Antikrisztus is megkísérli az Égbe emelkedést az Olajfák hegyén, csakhogy az „kettéhasad egészen a föld tüzes mélységéig” (Zak 14,4), a lezuhanó Antikrisztus társaival együtt belehull és ott pusztul el; mire a föld meginog (Iz 24,19-20). Ez után kezdődik a halottak feltámadása s az utolsó ítélet. És az után kezdődik az ÉLET. A Sátán legyőzetett – tehát egészen más feltételekkel indul az emberiség új fejlődési szakaszába: átlép egy új eónba, amelyben majd – Isten gyermekeként, kilépve az anyagvilág determinációjából – „zavartalan” spirituális életet élhet. A megváltás megtörtént már 2000 évvel ezelőtt: Jézus kereszthalálával és feltámadásával megnyitotta a Kaput mindenki számára a természetfölötti világ, az Égi Haza felé – az ember szabad akarattal dönt, hogy él-e vele? Ha elutasítja a kegyelmet – csak magát okolhatja elkárhozásáért. Mária mindenkinek kezébe adta az imafegyvert, hogy küzdjön magáért és másokért, s akkor talán a beteg, tévúton járó emberek /is/ „visszatérnek az első buzgósághoz az Apostoli Atyák gondoskodása és példája által, vagy beleolvadnak az Isten Anyjának szerzetébe”.

Fekete Sándor Pál – nagyon mélyen betekintve a János Jelenéseiben megjósolt „végidők” valóságába s összevetve azt az azóta eltelt majd’ két évezred történéseivel – egyértelműen fogalmaz: „A La Salette-i jelenés Szűz Mária másfél évszázados prófétai megjelenéseinek a kezdetét jelenti (az 1830-as inkább csak JELnek tekinthető). Enélkül nem érthetjük meg a XX. század nagy Mária-jelenéseinek (Fatimától Medjugorjéig) igazi jelentését: „betekintést ad korunk és az elkövetkező idők nagy titkaiba is”.

Az 1864. év tehát valóban a Sátán kiszabadulásának esztendeje lett (ahogy Emmerich Katalin jövendölte): Lucifer /azaz a Világ fejedelme/ sok-sok ördöggel „kiszabadult” a Pokolból. Ez a szimbólumok nyelvén úgy értelmezhető, hogy a világuralomra törő Charles-Louis Napoléon – életfogytigra szóló rabságából kitörve – az 1848-as francia forradalom által „köztársasági elnök”-pozícióba került; majd 1852-ben egy államcsínnyel császárrá kiáltatta ki magát; ugyanakkor az olasz egységért küzdő csoportokat támogatva egyszerre tört a pápai és a császári hatalomra (vagyis a pápát megillető jogokat is ő akarta gyakorolni). 1864-ben megszüntette a pápai államot, s magát a pápát visszaszorította a Vatikáni Állam keretei közé. A római katolikus egyház így elvesztette hatalmát „a lelkek fölött” is; a vallásosság egyre jobban visszaszorult Európában; ezáltal az egyház válságba jutott – s elkezdődött a háborúk és forradalmak kora. A nagy francia forradalom mintájára a párizsi kommün 100-napos kísérletét az egymást követő lázongások, kisebb-nagyobb „földrengések” kísérték; a Vörös Sárkány /a Kommün Szelleme be akarta kebelezni a világot – de legalábbis egész Európát. Így már érthető, hogy XX. századi első jelenésében (FATIMA) az égi Szűz miért kérte, hogy Oroszországot ajánlja fel a pápa az ő Szeplőtelen Szívének – különben nem lehet megakadályozni a soron következő háborúk sorozatát. De úgy tűnik: a Jeleket, az egyre szaporodó látnokok jóslatait nem értette meg (vagy nem akarta megérteni) se az egyház, se az ekkor már egyre racionálisabban gondolkodó, ateista embertömeg – amely az anyagi jólét vonzásában manipulálhatóvá vált s elvesztette kapcsolatát a Szent Valósággal. Az egyház sem volt a teljes Világosság birtokában; így a misztikus látnokok sugallatait nem hozta nyilvánosságra (sőt! – elrejtette őket); s a szellemi-lelki értelemben magára hagyott nép „Lucifer rabságában”, a társadalmi manipulátorok foglyaként Istent kezdte hibáztatni (maga helyett) a társadalmi életben eluralkodó gyűlölet és harci szellem miatt („miért engedi?”)

Mária 3. /Lourdes-i/ Jelenése azonban a kegyelem kiáradásáról szólt (ahol legnagyobb a sötétség, ott árad ki a kegyelem). A Boldogasszony 18 ízben jelent meg a kis pásztorlánynak, Bernadette-nek; egy szegény molnár egyszerű kislányának 1858. febr. 25-én egy elhagyatott és nedves-sáros barlangban. Megszólítva őt, arra kérte: igyon és mosdjon meg a forrásból, s egyen a füvekből, amelyek ott teremnek s a barlang egy száraz szegletére mutatott. A lányka ott kaparni kezdte a földet, s csakhamar vékony sugárban víz tört fel a földből; s ő – bár még sáros, mocskos volt a víz, valóban ivott belőle s meg is mosdott benne, a fűből is evett. A víz pedig egyre bőségesen tört fel a föld mélyéből, lassan letisztult – s már a jelenés napjaiban csodálatos gyógyulások forrása lett. A Boldogasszony a márc. 25-ei jelenésében már nevét is elárulja: Ő a Szeplőtelen Fogantatás. A Csodák és Jelek által akarja meggyőzni a világot Isten Irgalmasságáról s arról, hogy a természetfölötti Valóság léte, Isten gondoskodó szeretete védelmet nyújt számára a Gonosz hatalma ellen. Ha tehát Istenre bízza magát: kegyelemben részesül /ha nem, akkor viszont súlyos megpróbáltatások várnak rá/. A Szent Szűz zarándoklatra szólította az emberiséget: így védekezzen a Kísértő illúziókat hintő csábításai ellen; s imaküzdelemben, bűnbánattal erősítse hitét és bizalmát az Égi Segítségben.

Természetesen, Bernadette-nek is bőven kijutott a megaláztatásból, meghurcoltatásból – súlyos testi szenvedésekből, mint minden látnoknak; úgy tűnik, Jézus szenvedéseiben mindenkinek osztoznia kell, aki a megváltás ügyében közreműködik – a kereszthordás titka ez. A földi megpróbáltatásokért égi jutalom vár rájuk. A lourdes-i forrás vize ma is zubog; a víz összetételét pedig már sokszor megvizsgálták – s az eredmény: normális ivóvíz. És mégis gyógyít: természetfölötti ereje van. A betegekről, gyógyulásokról a Lourdes-ban működő nemzetközi orvosi iroda rendszeresen készít följegyzéseket. De azoknál sokkal többet mondanak a gyógyult betegek, a zarándokok ezrei, akik élménybeszámolóikkal bizonyítják: az isteni kegyelem folyamatosan árad ránk, az egész emberiségre – fajtól, bőrszíntől, nemtől függetlenül; csakhogy a hálátlan és hitetlen emberek mintha ezt észre se vennék: nem akarnak róla tudomást se venni. Ezért szenved és könnyezik a Fájdalmas Szent Szűz oly sokszor, s panaszolja mindmáig: „Szent Fiam teste, az Egyház csupa seb. /…/ Kevesen ismerik fel az Ő akaratát. Kéréseit nem hallgatják meg. Tanításait félreértelmezik. Mit tettek igéivel? Pedig az Ő útja – aki alázatos szívvel, bűntelensége dacára a legirgalmasabb Szívvel jött le közénk a Földre – egyszerű és könnyű: Ő mindent megmutatott a világnak. /…/ Jézus mindig a szenvedők mellett állt. Ő megmenti az Egyházat, mert az Övé. Imádkozzatok hát és engeszteljetek sokat az Egyházért!” (a Szent SZŰZ üzenete Lourdesban 1984-ben).

Horváth Mária jelenkori látnokunk Lourdes-i zarándoklatán /1984. aug. 13–16.), amelyen családjával együtt vett részt, saját megtapasztalása nyomán élményszerűen írja le a szakrális gyógyhely csodatévő varázslatának titkát. Az esti körmenetnél s másnap reggel a Barlangnál hihetetlenül nagy tömeg volt – mindenki egyenként léphetett be a Barlangba, s ott az őrá váró egyszemélyes kis fülkébe, ahol apácák fogadták mosolyogva. Mikor látnokunk belépett a vízbe (kicsit félve, hogy nem lesz-e túl hideg?), imádkozni kezdtek. Bár valóban hideg volt a víz, mégsem fázott benne: „Egy kis Szűz Mária-szobrot nyújtottak felém, megcsókoltam. A levegő nagyon sűrített volt; leültettek, s gyorsan bemerítettek a vízbe; majd ugyanolyan hirtelen ki is húztak belőle. Forró volt a bensőm, mintha tüzet nyeltem volna; egy kis pohárka vizet nyújtottak neki, s mikor azt megitta, forróság öntötte el. „Ó, Uram, mi ez itt? mi történik velem?” – gondolta. – Éreztem a Szentlélek és az Istenanya jelenlétét olyan módon, ahogyan soha életemben. Minden elködösült, a könnyek elöntöttek, alig tudtam kimenni”. Egész testét tűz járta át; áldotta, dicsőítette az Urat és Máriát – s a végtelen Istent. Örömteli, ujjongó, érthetetlen szavak törtek fel benne; leült egy padra, s énekelni kezdett. Egyszer csak a férje lépett mellé; ő is könnyekkel telt szemmel, s megrendülten szólt: „Mária! ez valami csodálatos élmény volt! Ilyet még soha nem éreztem! Elmondtam hangosan a vízben az Üdvözlégy, Máriát!” Majd gyermekük is hozzájuk lépett, könnyteli szemmel: „Édesanya, nekem ez volt a bérmálásom! Hogyan köszönjem meg?… Itt van a Szűzanya! Itt van mindenütt, ugye, ti is érzitek? Itt van bennem és körülöttem, ugye, most már mindig érezni fogom őt?” – mondta zokogva. „Ekkor még nem tudtuk, hogy fiunk majd szerzetesrendbe lép”, mikor annak eljön az ideje /1998-ban/.

A közös éjszakai virrasztáson aztán a Szent Szűz velük maradt, s így tanította a híveket: „Isten lelke minden világvallásban működik. Jelen van mindenütt, ahol Őt keresik. Kinek-kinek szintjéhez mérten jelenik meg. Ne az ellentéteket keressétek, hanem a közös IGAZSÁGOKAt! Ne az ellenségesség és az ítélkezés vezéreljen titeket, hanem a megértés, türelem és jóság! /…/ Imádkozzatok és engeszteljetek! Megtérést kérek az egész világtól! Vezekeljetek böjtökkel, imákkal, lemondásokkal, sok-sok jótettel a világ bűneiért Vezekeljetek sokat a hitetlen lelkekért!!! Anyai szívem védelme még tart, de siessetek, ne késlekedjetek! Ne vesztegessétek az időtöket: adjátok oda magatokat teljesen az Istennek! /…/ Kevés az időtök már…” Majd nyomatékosan hozzátette: „A Világ Anyja vagyok. Szent Fiam rám bízta a Föld védelmét a Keresztről. A Szentlélek Jegyese vagyok, Vele, Benne és Általa működöm! A Béke Királynője vagyok. Hamarosan eljövök Jézus Krisztus mellett nagy fényességben és dicsőségben!” (Horváth Mária: Találkozások Jézussal és Máriával; I. rész; a lourdes-i fejezet, 47–54. p. – Testvéri Szolgálat Alapítvány K. Bp. 1988).

A Szűzanya aktivitása az idő múlásával egyre fokozódik: nemcsak gyermekeit félti az elkárhozástól, hanem a megtérők sokaságával szent Fiának örömöt is szeretne okozni, aki oly szomorú, elárvult az Oltáriszentségben! Ezért mind több mentőkötelet kínál fel Isten hűtlen gyermekeinek: „terjesszétek a rózsafüzért – s üdvözültök!”  1872 októberében (a később Boldoggá avatott) Bartolo Longo a Vezúvtól délkeletre, az ókorban lávaömléstől elpusztult Pompei romjai mellett járva, Valle di Pompeiben egy kicsike elhagyatott templomra bukkant s benső hangot hallott: „Ha az üdvösséget akarod, terjeszd a rózsafüzért!” S ő – bűnös embernek érezvén magát – felkiáltott: „Én üdvözülni fogok, mert el nem megyek innen, Pompei földjéről anélkül, hogy el ne terjesztettem volna a rózsafüzért!” S valóban! – 1875 novemberében népmissziót tartott három egyházmegyés pappal; s mint írja: „ezen az elhagyatott és néma vidéken fölhangzott az Üdzvözlégy, mert a hazatérő emberek a rózsafüzért énekelve szóródtak szét a vidéken…” Csakhamar szert tett egy Rózsafüzér Királynője kegyképre, amit restauráltatott; s mikor a képet újraszenteltetve elhelyezték a főoltár fölött, csoda történt: a kép volt tulajdonosának unokahúga – a rózsafüzért imádkozva, meggyógyult. Ezután a templomot újjáépítették; 1887. máj. 8-án szentelték fel az új főoltárt; s Bartolo még ezen a napon Leányárvaházat alapított; majd 1891-ben A börtönben lévők fiainak Intézetét; s csakhamar az egyik innen kikerülő ifjú megtért, s papi pályára lépett. XIII. Leó pápa a világ plébániájának nevezte Pompei kegyhelyét, s a Rómában járó zarándokokat is elküldte oda. A kegytemplom végül is felépült; Szt. X. Piusz jóváhagyta az Egyetemes Rózsafüzér Társulatot /1906/, amelybe ő maga is belépett; a Társulattal Bartolo Longo az egész világon elterjesztette a rózsafüzér világméretű közös imádkozását, s A Rózsafüzér 15 szombatjához kapcsolódóan A Rózsafüzér Királynőjének megkérlelését máj. 8-án és október 1. vasárnapján. Aláírások millióit gyűjtötte össze a Mária mennybevételét szorgalmazó dogma támogatására, de arra csak jóval a II. világháború után, 1950-ben került sor (lásd: Bartolo Longo: A rózsafüzér 15 szombatja; Szt. István K. Bp. 2018).

Az Egyház sokáig késlekedett a Szent Szűz megdicsőítésével – talán mert nem szívesen emelte be Máriát, „a teremtményt” az égi Szentháromság zárt körébe. „Az Úr földi szolgálóleányának” nem kívánt ekkora rangot adni. Csupán a XX. században – a Szentlélek ihletésére – határozott úgy XII. Piusz pápa, hogy eljött az idő annak az ősi teológiai igazságnak az elismerésére, amit János evangélista ránk hagyott („Mária testét Isten az égbe vitte”); s összehívta a világ összes püspökét, mi a véleményük erről a hitigazságról. A püspökök – plébánosaikkal egyetértésben – szinte egyhangúan igent mondtak; hiszen már a katakombákban is ábrázolták Mária mennybevitelét, s évezredes igazságként azóta is él ez a hittörténeti esemény. A pápa megbízta tehát a teológusokat, hogy fogalmazzák meg a bullát; maga is sokat javított rajta, s 1950. nov. 1-én, mindenszentek napján a Szent Péter-bazilikában ünnepélyesen kihirdette, hogy „Mária testét az Isten az Égbe vitte”; ezzel mintegy Illés próféta s Mózes mellé állítva Őt. II. János Pál pedig Rosarium Virginae Mariae c. apostoli levelében (kommentár a II. vatikáni zsinat Lumen Gentium c. enciklikájához, 1978) azt hangsúlyozta az új évezred hajnalán (2002, a Rózsafüzér éve), hogy a rózsafüzér „Isten Anyjának csodálatos jelenlétét” mutatja meg „Krisztus és az Egyház misztériumában”. Az Üdvözlégy mondásakor ugyanis elvonulnak lelki szemeink előtt Jézus életének fő eseményei; s „az örvendetes-fájdalmas-dicsőséges titkok által eleven közösségbe kapcsolnak Jézussal az Ő Anyjának szívén keresztül”. Saját magát, egész pápaságát Szűz Mária oltalmába helyezte /„totus tuus”/, s hálából a kapott kegyelmekért a füzért kiegészítette a Világosság titkaival.

(Folytatása következik…)

Az előző részt ld.: ⇒http://www.naputonline.hu/2023/05/24/g-komoroczy-emoke-a-kereszteny-misztika-kapcsolatteremtes-az-egi-es-foldi-valosag-kozott-ii-v/

Illusztráció: Annunciazione di Cestello (Sandro Botticelli)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (V./V) →

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (IV./V) →

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (II./V) →

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (I./V) →