A Madách-kutató (Levélfa, 67.) [*]
[*]Praznovszky Mihály és Suhai Pál levélváltása Kerényi Ferencről
•
2023. június 1.
Ezt Kiskőrösön mondtam el, afféle emlékezésként: Feri és Nógrád és Madách – és én.
M.
2023. június 1.
Kedves jó Mihályom! Köszönöm, éppen ilyesmire gondoltam: Madách és Kerényi (no és persze kihagyhatatlanul Praznovszky). S bár tudom, rettenetesen nem érsz rá és ugyanígy (!) írsz, postafordultával tudnom kellene, hogy mikor, melyik évben hangzott el a megemlékezésed (mert az írás szövegéből erre csak következtethetek). A másik pedig: hogy’ került a csizma az asztalra? (Kiskőrösön Madách? – erre válaszleveledben legalább pár szót kérek.) S hogy magamat is szóhoz engedjem – talán el se hiszed, de Madáchoz nekem is van hozzátenni valóm. Már meg is esett – apám leveleskönyvében olvasom (Befelé élt élet, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021), hogy Cserepovecben, ahol valamikor ő is raboskodott, a magyar foglyok előadták a Tragédiát. E tényt a Palócföld 2016/3-as számában Kácsor Zoltán A cserepoveci tábor Tragédia-előadása címmel meg is írta, benne, láss csodát, az általad is emlegetett Szabó Józsefre hivatkozva (Szabó József és Varga László levelezésére). Egyelőre elégedj meg, kérlek, ennyivel, és válaszolj kérdéseimre gyorsan, mert az Arany–Madách-levélváltás után Madáchnak kell következnie a Levélfán, s csak utána jöhet a Mikszáth–Petőfi-összeállítás (amelyet tehát ezennel már be is jelentek). Ha lehet, előző levelednél rövidebb (!) választ kérek e hosszúra, köszönettel és barátsággal: Pali
2023. június 2.
A kiskőrösi múzeum minden évben megemlékezik róla a születésnapján vagy aztájon, mivel nagyon fontos része volt Kiskőrös az életművének. 2018. március 7. Éveit előre számoltam.
M.
A férfi, aki nagy táskával leszállt a vonatról
Ez lenne az emlékezésem címe. Kriminek tűnik, afféle Le Carré típusú, de nagyjából erről van szó. Mert mindannyian így emlékezünk rá. A nagy táska, a mellény és a sapka. (Egyébként kérem ezeket a PIM relikviatárába begyűjteni a családtól.) Táska, és vonat és busz. Mert hogy nem tanult meg vezetni. Vagy ha megtanult, nem volt autója. Soha senki nem tudta felfogni, hogy Kerényi Ferenc évtizedeken át miként tud mindenhová ilyen utazási eszközökkel eljutni Magyarországon. Most nem a tanyákra gondolok, de nagyobb városokra, ahová ritkán indulnak, s késéssel érkeznek a vonatok. Télen hóban, nyáron hében gyalogolni be a messzi állomásról.
Eddig a személyesség. Mást nem is tehetek, hiszen ez egy születésnapi program, amikor az emlékezést és a tényanyagot kell párhuzamosan közvetítenem, de arra kínosan vigyázok majd, hogy a gyakorlattól eltérően, a megemlékezés ne rólam, hanem Kerényiről szóljon. Számomra most Kerényi Ferenc Madách-kutatásai a téma, s ez annyira át van hatva a tudós és a madáchi szülőföld kezdettől haláláig tartó viszonyrendszereivel, hogy akarva-akaratlan a Kerényi–Madách–Nógrád hármasság jegyében fogalmaztam meg mondanivalómat. (Noha Kerényi Ferenc Petőfi- és Madách-kutatásai az adott lokalitásukkal együtt értelemszerűen az egyetemes magyarságot szolgálják.)
Nyilvánvaló, hogy ez a születésnapi megemlékezés korántsem az összegzés lehetősége. Főleg úgy nem, hogy ismereteim szerint még mindig nem készült el műveinek bibliográfiája, amelynek alapján áttekinthetnénk az egész életutat és teljesítményt. Nekem ugyan megvan nógrádi megjelenéseinek repertóriuma, de az csak töredéke az egésznek. Hiszen azt is mondhatnám: ez a pályaív egy vidéki napilap – a Nógrád – cikkeitől a Tragédia kritikai kiadásáig terjed. Nagyjából ez, ami Madáchot illeti. S ebben van életrajz, Tragédia-kiadások, líraelemzések, forrásközlések, ráadásul nagyon fontos publikációi jelentek meg a megyei múzeumi évkönyvekben, vagy a Palócföld folyóiratban s a rá jellemző népszerűsítési szándéknak megfelelően a helyi napilap cikkeiben. Tegyem hozzá: szorgalmi feladatként magamnak összeállítottam a közel sem teljes Kerényi– Madách-bibliográfiát s a tételek száma már meghaladta a százat, pedig igazán még bele sem lendültem.
Tudom, hogy sokrétű és sokszálú munkásságában nagyon nehéz megfelelő hangsúlyokat elhelyezni, mérlegelni. Nem is ez lesz a könnyebb feladat, hanem az összegző áttekintés. Épp nála, aki életében nem állított össze egy válogatáskötetet sem a műveiből, az egyetlen is 2010-ben jelent meg, már a halála után Szinek, terek, emberek címmel, és ebben sincs egyetlen Madách vonatkozású írás sem, hiszen más volt a szerkesztői koncepció. Úgy látszik, a nógrádiaknak kell akár 2023-ra, a nagy évfordulóra előállniuk egy Kerényi Ferenc írta Madách-tanulmányok kötettel.
Egykori kollégái 2010-ben már tartottak egy emlékkonferenciát, amikor megjelent az előbb említett posztumusz tanulmánykötete. Kecskeméti Gábor úgy írta, hogy „akkor, annak a könyvbemutatónak a keretében elsősorban a textológus Kerényi Ferencre adatott mód emlékezni”. Kerényi érdemeként emelte ki, hogy „egyike volt azoknak a szakembereknek, akik a legnagyobb gondot fordították arra, hogy egy textológusnak nem csak az igényes kritikai szövegkiadás megteremtése a dolga, hanem eredményeinek a szélesebb közönséget elérő, a középiskolai vagy az egyetemi oktatás alapjává válni képes, a művelt nagyközönség számára is olvasható szövegkiadásokban is testet kell ölteniük.” Igen, valahogy így fogalmazta Kerényi az egyik Tragédia-kiadása bevezetőjében: „a klasszikusokhoz minden nemzedéknek joga van.” Életműve alapján bővítsük ki ezt a gondolatot: a hibátlan szövegű és kiadású klasszikusokhoz van joga minden nemzedéknek!
1967 őszén találkoztam vele először. Biztosan emlékszem a pillanatra, a salgótarjáni Munkásmozgalmi Múzeumban történt. Nem kell megijedni. Éppen akkor szereltem le kétéves katonaságomból. Jövőm egyelőre nincs, felvételik egy év múlva. Akkor a múzeumban dolgozott hajdani gimnáziumi tanárom, Kovács János, aki első mentorom is volt. Vele mentem el először pl. Csesztvére Madáchot látni. Ő alkalmazott ide most négyórás teremőrnek havi 500 Ft-ért. És az első napok egyikében bejött egy fiatal férfi egy nagy táskával a kezében, a pesti vonattal érkezett. Így mutatta be nekem a tanárom: ismerkedjetek meg, itt a jövő nagy Madách-kutatója. Nem rám mutatott, hanem Ferire. Máig él ez a kép bennem. Két év múlva már megkapta Nógrád megye Madách-díját, azóta sem érdemelte ki ilyen fiatalon senki.
Nem tudom, hogy került Salgótarjánba, hiszen tudhatta, abban a múzeumban a kommunista röpiratok mellett aligha talál Madách-dokumentumot. Még levéltár sem volt, Pesten működött még akkor. Balassagyarmat lehet a megoldás, hiszen ebben az időben már nagyhírű volt Szabó József evangélikus püspök Madách-gyűjteménye a hajdani megyeszékhelyen. Lehet, hogy oda indult s a tanárom volt az útitársa, Ezt már nem tudni.
1966-tól őrzi a Nógrád megyei sajtó jelenlétét a megyében. Az első írása még nem teljesen Madách, de már benne szerepel az 1964-es jubileum, a feladatok, a professzora és Nógrád feladata a hagyomány kialakításban. A dátum: 1966. február 13. Ettől kezdve több vonatkozásban és több ízben ott a neve. Majd 1966 december elején megjelenik a Palócföld folyóirat 2. száma. Ebben már ott van Kerényi első nógrádi vonatkozású tudományos írása: Egy Mikszáth-emléktárgy dokumentumaiból. Fél év múlva (Nógrád, 1967. július 5.) a helyi sajtóban így mutatják be őt: „fiatal tanárjelölt, Kerényi Ferenc, 24 éves, budapesti bölcsészhallgató.” A cikk címe: Ismeretlen Madách-levelek. Ettől kezdve érdeklődése néhány évig a politikus Madách felé fordul. A leveleket a Balogh család gyűjteményében találta. Fontos kapcsolat lett ez, kezdetben kutatásainak egyik irányát és területét ez a feltáratlan családi dokumentáció határozta meg.
Ez egy egyenes ági Madách-vonal: ugyanis Imre nővére Madách Mária. Első férje meghal, a második lesz Balogh Károly. 1849-ben őket verik agyon a románok a legkisebb gyermekükkel együtt. Károly fia Sztregován maradt, így menekült meg. Madách a nagybátyja s Madách fia, Aladár az unokatestvére.
A Balogh család nagyasszonya a tudományos kapcsolat létrejöttekor e Károly fiúnak a menye, Csernyus Aline néni, aki gyermek- és ifjúkorában gyakorta látogatott Csesztvére. Kedves és segítőkész asszony volt, ő fogadta Kerényit, engedte be a házba s a gyűjteménybe. (1985-ben hunyt el 95 éves korában.) A továbbiakban majd az ő lánya, Balogh Anna Matzon Frigyesné, azaz Madách Mária dédunokája lesz az, aki haláláig (2003) tovább támogatja a Madách-kutatást.
Egy 1967-es cikkből tudjuk, hogy Kerényi 1966-ban Csesztvén járt s ott találkozott Balogh Annával, Kiderül továbbá, hogy negyedik évfolyamos egyetemista, hogy egyetemi tanára, Waldepfel József biztatására fordult Madách felé érdeklődése, s professzora javaslatára dolgozta fel ezeket a leveleket, s adta közlésre az Irodalomtörténeti Közleményeknek. Ebben meg is jelenik a Madách írta négy levél az 1968. évi 2. számban. Ez Feri első jelentkezése a hazai tudományos fórumon. Mindezt kössük Waldapfel József nevéhez, hiszen kétségtelenül ő határozta meg Kerényi Ferenc Madách-érdeklődését. Egy, a megyei napilapban, a Nógrádban megjelent vele készült beszélgetésben meg is említi professzora nevét, aki mellett az egyetemen egy szemináriumi csoportban Madáchcsal kezdett foglalkozni. Ott kapott olyan indítást, egészen pontosan feladatkijelölést, amely egész életére kihatott, hiszen ettől kezdve szinte megszállottan ismétli: hol, milyen terülteken kell változnia a Madách-kutatásnak, mik a közeli és távlatos feladatok és súlypontok. Azt hiszem, a feladat végül is teljesen rá maradt, legalábbis komplexitásában.
1978-ban, amikor összegzi tíz éve elhunyt professzora Madách-kutatásait, kitér erre is. Egyfelől ismétli Waldapfelnek 1964-ben a centenáriumon mondott feladatkijelölő szavait: Madách „kivételes értéke a magyar és a világirodalomnak egyaránt, ez az egyetemesség, igaz humanizmus és a művészi megoldás páratlan merészsége szempontjából a mi irodalmunkban egyedülálló, grandiózus alkotás – a sokszor túlhangsúlyozott kisebb fogyatkozások vagy magyarázatot igénylő homályosabb mozzanatok ellenére. Ez utóbbiak megértését segíteni nem könnyű, de érdemes feladata irodalomtörténészeinknek.”
A végső konklúziót viszont ő, Kerényi fogalmazza meg s ezzel kijelölte a maga útját is jövendő munkásságának ezen területén: „Egyre világosabbá vált azonban, hogy a nagyvilág érdeklődését felkeltett nemzeti klasszikus további megismertetéséhez először saját ismereteinket, Madách-képünket kell újraformálnunk, rendszereznünk. [Waldapfel József] [m]egkezdte tehát tanítványaiból egy olyan munkacsoport szervezését, amelynek elsődleges feladata egy korszerű Tragédia-magyarázat elkészítése lett volna, a kritikai kiadás távlati céljával. A munka még csak a kezdet kezdetén tartott, amikor végét vetette Waldapfel József professzorunk betegsége, majd halála. Emlékezhetnénk-e rá méltóbban, minthogy most, halálának 10. évfordulóján elmondjuk: az általa sürgetett-szorgalmazott Madách-feladatok zömükben ma is kutatójukra várnak még.”
Nógrád megye most már felfigyel rá! A Madách-díjáig három tudományos publikációja lesz a Palócföldben a politikus Madáchról. Az 1968 évi első számban Új utakon a Madách-kutatás címmel négy tudóst szólít meg s kérdez kutatómunkájáról, a kutatás jelenlegi helyzetéről s a jövőbeni feladatokról. Kozocsa Sándor bibliográfust, Szabó József evangélikus püspököt, s kérdezi Spáczay Hedviget, aki Madách rendőrségi ügyei után kutatott. S végül R. Várkonyi Ágnest, aki Nógrádnak kiemelt tudományos értéke volt s maradt. Kerényi végső rövid summája a válaszok alapján: remélhetjük, hogy valóban fellendülőben van a Madách-kutatás. Még ez évben a Palócföld negyedik számában (1968) közreadja az általa megtalált, addig ismeretlen leveleket, de nem csak azokat, amelyeket Madách írt. Ez most 12 levél: négy Madáché, hat Majthényi Annáé, egy levél Fráter Erzsikétől és egy Madách Máriától származik, és végül egy számla az 1847–1861 közötti korszakra vonatkozóan. Kerényi szerencsés is volt – melyikünk nem szeretne ilyen forrást találni? – de inkább a rá jellemző szisztematikus munka következménye ez, mint a véletlené. Ő is látja ennek jelentőségét a Madách-filológiában, de hozzáfűzi: nagyon sok munka vár rá még a teljes életút feltárásához
Sikeres fiatal kutató. Nógrádban egyre nagyobb neve van. A megyei napilapban 1969. augusztus 9-én Baranyai László újságíró Madách, a forradalmár címmel készít vele riportot Csesztvén. A cím igen sajátságos Nógrádban s a korra nézve is. Az újságíró egyszerű szavakkal Németh Antal örökösének nevezi Kerényit, lehet, arra gondolva, hogy tavaly még Németh Antal sétált Csesztvén, most Feri dolgozik két hétig a kúria szobájában, amely a későbbi években is kedvelt alkotóhelye lett. Kiderül, hogy a budapesti pedagógus és a már ismert Madách-kutató éppen egy cikket ír a Világosság számára a költő pesti egyetemi éveiről. Azt mondja az újságírónak: változóban a Madách-kép, a befelé forduló, töprengő Madách helyett egy izgalmasabb portré kezd kialakulni; most azt elemzi, a francia forradalom eszmevilága hogyan hatott rá.
Két hónap múlva megkapja első Madách-díját, amelyet 1969. október 4-én adtak át. Madách kutatásainak ezen fázisában a politikus Madách érdekli leginkább. Erre utal Csongrády Béla újságíró, aki a fiatal tudós érdemeit felsorolva így fogalmaz: „Kerényi Ferenc szisztematikus, töretlen lendületű kutatásai és publikációi, amelyekből elsősorban a politikus Madách arcképe rajzolódik ki – [ezek] révén érdemelte ki [a díjat]”.
Pár héttel később egy másik interjúban Kerényi röviden összefoglalja, mivel foglalkozik most, már gimnáziumi tanárként. Miközben a feladatairól beszél, a pályakép szisztematikus irányait jelöli ki önmaga számára, s ezeket gyakorlatilag meg is valósította. Még mindig él az olvasókban egy sztregovai remete képe, ezt kellene feloldani. Nincs még korszerű Madách-életrajz, ő maga jelenleg Madách levelezésével és ifjúkori eszmevilágával foglakozik. Az újságíró remek jövőbe látással így fejezi be az interjút: „A politikus Madách-portré alakítói között Kerényi Ferenc irodalomtörténész nevét a jövőben bizonyára rangos helyen emlegetjük.”
S mintha úgy érezné, hogy tartozik Nógrádnak, megkezdi folyamatos, mozgalmas, sokirányú és fáradhatatlan ismeretterjesztő tevékenységét. Igazzá válik az ő esetében is Horváth János követelménye: „közössé tenni, mindenkinek osztályrészévé avatni azt a több százados műveltségi kincset, amely nélkül nincsen magyarság.”
A Palócföldben minden évben megjelenik egy fontos tanulmánya. 1970-ben (26 éves) Vázlatok egy politikus Madách-arcképhez címmel, s ez már jóval több, mint egy pályakezdő ifjú munkája. Ez már mutatja a majdani nagy feladatok főbb irányvonalait. Ezeket ki is fejti dolgozatában: a társtudományok bevonásával komplexebb kutatásoknak kellene elindulniuk, mert csak így lehetne hozzákezdeni a nagy áttekintő művek előmunkálataihoz. Ezekre gondol: tüzetes életrajz, a tényanyagban és szemléletében egyaránt korszerű Tragédia-elemzés, és egy megírandó Madách-monográfia.
1971-ben a Kritikában megjelent írásában egyértelműen fogalmaz, amikor elutasítja a még mindig meglévő, elavult forrásokon alapuló Madách-legendákat, amelyek nehezítik „Madách Imre irodalomtörténeti helyének meghatározását”, s konkrét kutatási eredményekkel igazolja azok tarthatatlanságát. Ahogyan írja: „Az utóbbi évek Madách-kutatásai – a fentieknél kevésbé látványos módon – alapvető módszertani és szemléleti változást eredményeztek. Megszűnt a Tragédia mikrofilológiai elemzésének elsődleges tárgyválasztása, összetettebb látásmód jelentkezett, a történetírás és segédtudományai nyújtottak új adatokat, országos és európai összefüggéseket, kutatási távlatokat.” Ezek fényében, cikkek, tanulmányok gyarapodó sorozatában mindinkább megfogalmazódott a felismerés: a „»sztregovai remeté«-ről alkotott makacs legendák túlhaladottak, tarthatatlanok, helyükbe valósabb élet- és pályarajz kívánkozik.”
Ezek folyamatos megvalósításához komoly lehetőséget adtak számára az irodalmi évfordulók, legyen szó Nógrádban Mikszáthról, Bérczy Károlyról, de leginkább Madáchról. Az első ilyen éve 1973 volt, a 150. születési évforduló. Kerényi nógrádi szereplése azért is fontos, mert a megyében ekkor nincs irodalomtörténész (nincs humán felsőfokú iskola) s nincs irodalmi muzeológus és irodalmi gyűjtemény sem. Tehát a kiállításrendezéstől az előadásokon és zsűrizéseken keresztül kisebb cikkek írásáig s tovább terjed ez a tevékenysége. Képtelenség felfogni is, hogy bírta ezt erővel teljesíteni, miközben persze már egyre szélesebb a kitekintése a magyar irodalomtörténetre, színháztörténetre.
1973-at összegző írással vezeti be a Palócföldben: Madách népszerűsége a dolgozat címe. Úgy véli, 1964, a centenárium óta több történt, mint addig száz év alatt. Sorra veszi a változások jeleit: szerinte Madách népszerűsége ott rejlik a korban (melyben az emberiség legnagyobb problémái mutatkoznak): a technokrata társadalom gondjai, gépiesedő művészet, a jövőkutatás beláthatatlan távlatai; az űrjelenet előrevetítette a mai űrkutatás kérdéseit, az eszkimójelenet „felér a magáéval gazdálkodni nem tudó emberiség bukásáról szóló víziók bármelyikével.” Közeledünk az igazi Madách megértése felé, reménykedik. Így is lesz.
Kerényi Madách-kutatásai tehát témájukban egyre szélesednek. A családtörténet és politikatörténet, abban Madách szerepvállalási lehetőségei, a megyei köztörténet, Madách eszmerendszerének gyökerei és változásai a drámáiban, cikkeiben, leveleiben – s folyamatosan halad a Tragédia és a színház kapcsolatának sokrétű feltárása felé. E vonatkozású írásai szakmai folyóiratokban látnak napvilágot, konferenciákon formálódnak, belső szakmai vitákban alakulnak. Pályafutása során újabb lehetőségeket szerez Madách-ismeretei megjelenítéséhez és elmélyítéséhez. A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Színháztörténeti Intézet ennek ekkor két tartó pillére.
Hamarosan megkezdi a Tragédia újabb kiadásainak sajtó alá rendezését is. Ennek első lehetősége 1983-ban volt, amikor Nógrádban sikerült kiadatni egy művelt téeszelnök segítségével az első kiadás hasonmását. (Valamivel később a Lantvirágok hasonmása is ilyen támogatással jelenik meg, ugyancsak az ő utószavával) Ezt követi majd még kilenc (!) sajtó alá rendezése a Tragédiának, s szinte mindegyik hatalmas jegyzetapparátussal készül. A Matura sorozatában megjelent kötete mindmáig kézikönyv a diákok számára. Most már tudjuk, hol és mikor fog ez a tudás összegződni a jelenkori magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb teljesítményében.
De még addig a Madách-kutatások és -közvetítések formái szélesednek. Kiállítás-rendezések Csesztvén és a PIM-ben, egy európai útra induló mobil kiállítás formájában. Fontos forrásközlések lektorálási munkáit végzi el, így a Madách-kéziratokét, levéltári forrásokét az ország közgyűjteményeiben stb. Számos recenziót ír a Madách-szakirodalom műveiről. Követi a Tragédia-bemutatókat a Kárpát-medencében. Szívesen vitázik, de csak komoly kérdésekben és komoly emberekkel. Foglalkoztatja a Tragédia tanításának gyakorlata és lehetőségei a magyar középiskolai oktatás különböző intézménytípusaiban. Nagy biográfiai résztanulmányokat ír, amelyekben már rajzolódnak a Madách-életrajz sarokpontjai, fejlődési változásai. Érdekli az egyre markánsabbá váló (természetesen Nógrád a meghatározó ebben) Madách-kultusz jelenségsora, intézményesülése. Kitekint a határon túlra is, az Alsósztregován létesülő, illetve megújuló Madách Emlékmúzeum lehetőségére, s ennek formálásában is aktív szerepet vállal.
A részletekbe menés szándéka és lehetősége nélküli ez a leltárszerű felsorolás, amely közel sem teljes, de talán egyértelműsíti Kerényi Ferenc életművének Madách-vonatkozásaiban is megjelenő sokoldalúságát. Tegyük hozzá, segített abban, hogy Nógrádban az irodalmi muzeológia létrejöjjön, kialakuljon, a gyűjteményi munka előírásait bevezessék és alkalmazzák, sőt az irodalmi muzeológusok a szakmai instrukciókon kívül afféle atyai megközelítésben, okos szavaival választott hivatásuk szépségeit is megismerjék. Kimondottan neki köszönhető, hogy a szerencsétlen módon a megyéből elkerült Szabó püspök-féle Madách-gyűjtemény helyett egy jelentős Madách-anyag a múzeum kezelésébe kerüljön. Mindemellett részese volt a nógrádi, majd az országos irodalmi kultusz eseményeinek, nagy táskájával megjelent ott, ahová hívták. És hívták, mert felkészültsége, tudásának mélysége és persze előadásainak virtuozitása mindenkit lenyűgözött.
Miközben csendben, minden eddigi kutatási eredményét felhasználva és beépítve a Madách-filológia nemcsak máig, de örökétig legfontosabb teljesítményét hozta létre: elkészítette a Tragédia új, mai, modern, szinoptikus kritikai kiadását. Pontos címe: Madách Imre: Az ember tragédiája: drámai költemény, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, a mű kéziratának írásszakértői vizsgálatát végezte Wohlrab József, Budapest, Argumentum, 2005. (Ma már ott van a MEK-ben is.)
Ahogyan pályatársai nevezték, ez a mű a Madách-kutatás hétköznapi ünnepei sorába tartozik. Én nyugodtan mondhatom, nem hétköznapi, hanem igazi ünnep lett a könyv. Gángó Gábor így értékelte: „Az ember tragédiájának új kritikai kiadása túláradó adatgazdagságú, textológiailag, filológiailag és irodalomtörténészi szempontból is egységesen magas színvonalon kiérlelt és prezentált munka, a sajtó alá rendezés szakmai és a technikai munkálatok koordinálásának szervező feladatát egyaránt magára vállaló Kerényi Ferenc irodalomtörténészi életművének egyik csúcspontja.”
Ez így igaz. Mi most már tudjuk, hogy a csúcsra Kerényi Nógrádból indult el, 1966-ban. Ez így persze túlzás, mert az egyetemi tanulmányok, az ottani szemináriumi munka, az elindítás és elindulás, a mindenkori feladatkijelölés éppen ilyen meghatározó volt.
Ha a recenzens azt mondta, hogy egyik csúcsa, akkor mi lehet a másik? Végső soron az is elkészült s hasonló visszhangot váltott ki, de szerintem a tragikus és hirtelen halál csak a Madách-hegy közepéig hagyta eljutni őt, erre a csúcsra már nem ért fel. Ez lenne a Kalligram kiadónál 2006-ban megjelent Madách-életrajz a Magyarok emlékezete sorozatban. Ha a dátumra figyelünk, akkor látjuk, amíg az első nagy könyv 2005-ben hagyja el a nyomdát (ami persze azt jelenti, hogy tán akkor, vagy előző évben adta le a kéziratot, majd végezte el a szükséges szerkesztői feladatokat), nos eközben írja a Madách-életrajzot is, vagyis összegzi mindazt, amit az eltelt 40 évben Madáchról felkutatott, feldolgozott.
S hogy miért az el nem ért csúcs? Mert váltig hiszem, s tán igazam lesz egyszer, hogy már készült a későbbi Petőfi-kötet társára: a „Madách Imre élete és költészete” című hatalmas összegzésre.
Ám ne legyünk telhetetlenek, a kritika e kötetet is, amely a mellékletetekkel együtt 250 oldal, szinte egyöntetű elismeréssel fogadta. Értékelték az összegzés irányait, súlypontjait, az addig kellően fel nem tárt családtörténeti összefüggéseket, a feleség szerepének új megítélését, az ádámi-luciferi kettős én meglétét Madáchban és közvetlen barátaiban, verseinek elemzését s a Tragédia kialakulása folyamatának bemutatását. Balogh Csaba megfogalmazása szerint Kerényi könyvének jelentősége abban áll, hogy „a szerzőnek a biográfikus, filológiai-textológiai és recepciótörténeti szempontokat egyszerre és egymással összhangban kellett érvényesítenie, úgy, hogy kötete a nagyközönség számára érthető-ismerős legyen, a szűkebb szakmának pedig újdonsággal is szolgáljon.”
Végére érve időmnek, Senecát tudnám idézni, persze kicsavarva: most, a 75. születésnapon nem azon kell siránkoznunk, hogy milyen korán vesztettük el őt, hanem annak kell örülnünk, milyen nagy a mi szerencsénk: milyen sokáig lehettünk pályatársai, kollégái és barátai.
2023. június 2.
Kedves Mihály, hogy lásd, én is tudok rövid lenni: köszönöm.
P.
Ui.: De hogy mondjak is azért valamit, magam is valami személyeset, vallomást teszek. Feri nekem régebbi ismerősöm volt, mint neked. Évfolyamtársak voltunk az egyetemen, sőt, közös szemináriumokra is emlékszem. Ezeken nemcsak csillogó szemüvegét, de csillogó szellemét is megismerhettem. Aztán évek múltak-jöttek, s egyszer csak ismét összetalálkoztunk. A régi ismeretségből barátság fejlődött, én könyvbemutatómra is meghívtam, s életének utolsó, válságos évében, pár hónappal csak váratlan halála előtt lakásomban is találkozhattunk s hosszas beszélgetést folytathattunk. Ezt követően ajánlott az éppen induló Tempevölgy és főszerkesztője figyelmébe – ettől datálódik, Mihályom, a mi ismeretségünk és barátságunk is. És hogy Feri mennyire jó lélek volt, hogy az iránta megnyilvánuló legkisebb gesztust is milyen hálás szívvel fogadta és viszonozta, ide másolom éppen csak megjelent Petőfi-monográfiájának dedikációját. De evvel még nincs is vége emlékeimnek. Mint valami kuriózumot mutattam neki Nagy Nep. János Szombathelyen, 1845-ben megjelent „Latin magyar köztanulatos egyházi műszótárát” (amely könyv régi magyar szavak és kifejezések bámulatos gyűjteménye is) – s mit gondolsz, hogy’ fogadta? „Ismerem.” S persze hogy ismerte a Tragédia Emich Gusztáv által Pesten, 1863-ban kiadott, „második tetemesen javított” kiadását is. (Talán a műbőrkötésű példányt éppen nem.) Végül temetéséről egy bizalmas. A Fiumei úti sírkert szórásos parcellájában ázottan és fázva figyeltem a szertartás számomra ismeretlen eseményeit, s közben egy addig csonkán meredező versem befejező sorain törtem a fejem – eladdig sehogy sem sikerült a végére járnom –, egyszerre csak megvilágosodtam. Azóta is rögeszmém, hogy Feri súgta. Most már be is fejezem, a Petőfi-kötet ajánlásával és az idézett verssel zárom soraimat.
Feri dedikációja éppen megjelent Petőfi-monográfiájában
Szegények karácsonya
Tél zúzmarája
ráfagy a tájra
kezünkre fagy rá
szívünkre fagy rá
ezüstpapírba
bebugyolálja
dércsipke-függönyt
aggat a fákra
lenget a szél fönt
lent havakat dönt
hóban a vézna
barackfa törzse
mintha kidöntve
s akár egy pózna
kidugva fázva
meredne görcsbe
az űrbe döf be
de nézd az ága
ágboga szarvas-
agancs hatalmas
csontkoronája
hegyén az égnek
fényei égnek
jégtüzű csillag-
díszek lobognak
kristálytűk bongnak
mennyei gyertyák
lángjuk és hangjuk
egyszerre ontják
szegény megcsúfolt
folt hátán csak folt
árny-alakoknak
szép karácsonyfát
a telet hozzák
arcunkat pírba
fagyok borítják
fagyok ha dőlnek
szemünkbe könnyek
könnyen tolulnak
könnyek csak könnyek
s késhegyek balták
mire lehullnak
Illusztráció: a 2005-ös kritikai kiadás fh.
Ezek is érdekelhetik!
Láncra vert eső* (Levélfa, 78.) →
Keresztúton (Levélfa, 77.)* →
Csokonai 250 (Levélfa, 76.) →
