Bolla Csaba: Katalinra emlékezem (két vers)
•
Katalinra emlékezem
Errefelé csípősebbek a hajnalok.
Közeleg a tél, a felhők szürke fátyolba borítják a napokat.
Az égen károgva szállnak és gyülekeznek a fekete madarak.
Ködbe fojtja szemünket a pára, harang kongat hajnali misét.
Elmentél hát, pedig még az alkonyat nem írta meg sorsod, hogy miért?
Csontig hatol a fájdalom, szívünk dobbanása, könnyeink credója.
Tüzek gyúlnak az éjszakában, lelked melenget, nyújt reményt, vigaszt,
mert az igaz boldogság, mint gyertyafényben lelki rezdülés,
szomjat oltani ebben az igaz fényben maga az üdvözülés!
Hantod takarja ezer virág, azoké, kiket megalkuvás nélkül szerettél!
Hivatásod volt jót, jól, amint ez természetes, szent akarat.
Gyűljenek köréd, kik egykor osztoztak e határtalan életigenlésben.
Közösséget teremtettél a jövendő tavasz örök ígéretében, mert
pattannak még a bimbók, meleg csókjával VELED éled az égi lélek.
Isten magához ölelt, már így nem sajog oly fájdalmasan
e gyászoló vers!
Kérdések
Komponált jelen, irgalmatlan idő. Mestere
a szónoki csendnek. Mondd, hová lett a bátorság?
Meddig tart bennem ez a transzcendens erő?
Illusztráció: fh. E. Schiele (1911)
Ezek is érdekelhetik!
Aknay Tibor: Legközelebb →
B. Mihály Csilla: Átkarollak újra (versek) →
Halmai Tamás: A TŰ FOKA (versek) →
