Kritika

szeptember 9th, 2024 |

0

Dolinszky Miklós: Játék és misztika találkozása az avantgárd boncasztalán

•

Domokos Johanna és Dukay Barnabás verseskötetéről

A tudomány igyekszik rossz hírét kelteni a misztikának. Mivel nincsenek antennái semmi iránt, ami az érzékek által megfoghatón és a logosz által meghatározhatón túl esik, a tudomány számára a misztika gyanús. Nem tud mit kezdeni például a misztikus szövegekben hemzsegő paradoxonokkal, melyek a nyelv egyetlen eszközei mindannak kifejezésére, ami kibúvik a nyelvi logika alól. (Egy ilyen paradoxon a jelen kötetből: „Miképp lemondva / mindenről, / hogy Minden legyen / cserébe?”, 37. oldal.)  A misztikus nem tudja összeegyeztetni saját egységtapasztalatát az elvont polaritásokon nyugvó nyelv és az arra épülő modern gondolkodás világával („Sokszor meglepődöm, / de ellentétek nélkül / nem tudom kimondani magam”, 47). De gyanús a misztika a vallások számára is, hiszen mindenen átlép, ami intézmény. S ahogy a nyelv, úgy a vallás se más, mint egy intézmény.

Vajon maradtak-e még a modernitás falanszterében misztikusok? Érdemes körülnéznünk, elvégre a misztika nem korszak. Nem köthető egyetlen tájhoz, korhoz, kultúrához sem, mert valójában a misztika egyetemes és időtlen viszony a létezéshez, mely bármikor és bárhol esedékessé válhat. A misztika eredendő és egyetemes tudás arról, hogy a látható csupán a láthatatlan emanációja. Eredetileg a misztika be volt építve a vallásba; ezért, hogy csak a három modern vallásnak van külön misztikus ága. Vagy a sokezer éves Upanishadok és buddhista szövegek tanításai vajon nem ab ovo misztikusak? Másfelől micsoda Darqawi, a szufi költő, a modernitás üstjében fővő Párizs lakója a 18-19. század fordulóján, ha nem misztikus? Eckhart, Tauler, Suso: a késő középkor nagy keresztény triászának szövegei valóban lényegileg különböznének az egyetemes tradíció szentkönyveinek eredendő misztikájától? Vagy a romantika ne ismerte volna a misztikát? Akkor Blake sem volt misztikus? És ne nevezzük misztikusnak Paul Celant vagy Pilinszkyt csak azért, mert a 20. században éltek? A misztikát nem lehet valamely korból „levezetni”, mert bármely körülmények között életképes. Bármikor, bárhol, bárki lehet misztikus, mert a misztika nem stílus, nem forma, nem nyelv és nem ideológia, hanem a tulajdonképpeni valóság tapasztalása, melynek érzékelési mezője tágabb, mint a modernitás mesterségesen leszűkített és elszegényített valóságáé („Kezdődhetsz-e önmagaddal? Véget érhetsz-e önmagaddal?”, 35).

A misztikust elragadja saját tapasztalatának nyelvi kifejezhetetlensége. Nem azért, mert túlságosan homályos, hanem éppen mert túlságosan konkrét e tapasztalat ahhoz, hogy a hétköznapi nyelv számot adhatna róla. A jelen kötet szerzői is el vannak ragadtatva. Ketten vannak, de szövegeik megkülönböztetés nélkül össze vannak keverve. Mindez természetesen játékos tiltakozás az individuális szerző modernista kultusza és a műalkotás eldologiasítása ellen. Nem arra hív föl ez a játék, hogy próbáljunk szövegeket szerzőkhöz társítani. Ellenkezőleg, a szerzők célja, hogy az olvasót eltérítsék a szerzőközpontú olvasástól, és figyelmét szelíd eréllyel a misztikus tartalom felé irányítsák. Ha olvasóként nem tudom, ki a szerző, akkor kénytelen vagyok szembesülni azzal, hogy a szerzők közötti individuális különbségek és hasonlóságok mérhetetlenül csekélyek, érdektelenek és esetlegesek magának a misztikus tapasztalatnak egyetemességéhez és kortalanságához képest.

A szerző elrejtése: játék. Ehhez hasonló játékokkal van átszőve az egész kötet. Az alapszövegbe – akárcsak a Tóra bizonyos könyveiben – egy másik, itt pirossal nyomtatott szöveg szövődik bele, melyet betűnként kell összerakni. A szórványos magyar, latin, görög és szanszkrit vendégszövegeken túl időnként ábra lesz a szövegből, melyek függőlegesen, esetleg lépcsőzetesen olvasandók, akárcsak például Apollinaire jó száz évvel korábbi képversei. És ki mondta, hogy csakis betűkből állhat egy könyv? Elfogulatlanul bukkannak föl betűket helyettesítő számok, valamint Dukay-művek kottái is Az imádott lapjain. Sőt: zenei jeleket (ismétlőjel) maga a nyelvi szöveg is befogad olykor, máskor viszont másfajta zenei jelek (neumák) kép gyanánt szolgálnak. A jeleknek ebben a promiszkuitásában a könyv szövegét keresztül-kasul metaszövegek hatják át, melyeket az olvasónak kell megfejteni. Nem adják át önként a kulcsot olvasójuknak; nem kommunikálnak vele, sőt elrejtőznek előle.

A premodern művészet mindvégig szorosan összefonódott a titok fogalmával. Nem magyarázta önmagát és nem szolgálta ki az olvasót, hanem szelíd kényszerrel nyomozásra és fölfedezésekre, s ezeken keresztül önismeretre bírta – a premodernitás még tudta, hogy a házhoz szállított tudás keveset ér, ha a szállítás nem saját erőből történik. Müein ógörög nyelven annyi, mint a szájat (vagy a szemet) lezárni, azaz hallgatni; a müsztészek pedig a beavatottak, akiknek hallgatásra kötelező titkuk van. Tudás és hallgatás összetartoznak a misztika világában. Nem csoda hát, ha a könyvben – a Dukay szerzői CD-in hallható néma track-ekhez hasonlóan – megjelenik a térbeli csönd, egy-egy üresen hagyott oldal képviseletében. A misztikus észjárást aligha jellemzi jobban az, hogy nem a csöndet tekinti a hang átmeneti hiányának, hanem épp a hang az, ami az elnémuló primordiális csöndet ideig-óráig helyettesíti. Kezdetben vala a csönd.

Titok és játék a premodernitásban közel áll egymáshoz. Ám ezek a titokteli játékok egyszersmind leleplezik a mát: a profitéhségen nyugvó modern könyvkereskedelmet és olvasási szokásainkat. Ez a kötet nem kapható kereskedelmi forgalomban és sehol nincsen reklámozva. Nem hajlandó követni a művészet árucikké züllesztésének mainstream rituáléit, egyáltalán: nem hajlandó árucikként viselkedni, és már pusztán beszerzéséhez is meg kell kerülni a kereskedelem elidegenített csatornáit. Ez a könyvecske a maga kedves és játékos módján kíméletlenül rávilágít a mai nyugati civilizáció értékrendjének korruptságára és tarthatatlanságára, olvasási szokásaink kiszolgáltatottságára a profit alapú rendszer eredendő romlottságának.

Mindemellett ez a könyv: szép. De nem azért szép, mert vonzó és eladható akar lenni, hanem mert összhangban áll önnön misztikus tartalmával. A külső szépsége itt nem autonóm érték, hanem a szövegek misztikus tartalmának kiáradása. Külső és belső azonossága – ez nem más, mint a misztika alaptapasztalata. A könyvet Kántor Attila egy kézműves szeretetteli gondosságával tervezte – tipografizálásnak megtévesztő volna nevezni azt a tevékenységet, mely éppen a hagyományos tipográfia fölszámolására irányul. És láss csodát, a modern tipográfia meglepően könnyen adja meg magát: vége az egységes tipográfiai szabályok uralmának, akárcsak a költői tartalom és a médium hierarchiájának. Ehelyett minden egyes oldal egyedi, megismételhetetlen tervezést kap, akárha a kézírás szabadságát nyernék vissza. A tervező nem abból indult ki, milyen elvárásokat támaszt a mai világ egy könyvvel szemben, hanem belülről, a szövegek felől közelített. Boncasztalán a misztika tapasztalata találkozik a klasszikus avantgárd költészettel ebben a három szerző által közösen létrehozott összművészeti alkotásban. A valódi egységnek nincs szüksége egyformaságra: kiderül, hogy egy könyv nemcsak semleges tipográfiai öntőformában készülhet, hanem önálló műalkotás is lehet, ha van bátorsága faképnél hagyni az egyformaság poklát. Úgy látszik, a modern könyvnyomtatás technikai eljárásai semlegesek, és egyáltalán nincsenek hozzákötve ahhoz a falanszterszerű egyformasághoz, mely a modernitás igazi arca. Rajtunk múlik, lehetőségeiket mire használjuk.

A misztikusok mindig is olyannyira átengedik magukat tapasztalatuk holisztikájának, hogy elragadtatottságukat többnyire nem tudják és nem is akarják a poétika szabályaihoz és hagyományaihoz igazítani. Sőt kérdéses, egyáltalán beszélhetünk-e itt versekről, hiszen e szövegekben a misztikus tapasztalat közvetlenül árad ki, és a prózától sokszor legföljebb csak az elragadtatottság foka különbözteti meg. Ezért lenne kevés értelme e kötet kapcsán költői profizmusról vagy annak hiányáról beszélni, hiszen az ilyen ítéletek valamiféle megegyezéses formák, modellek és hagyományok viszonyítási pontjait föltételezik, melyeket e kötet szövegeiben hiába keresünk. Ennélfogva nem is szokás a költészet szűkebb hagyományához sorolni a misztikus poétika teljesítményeit. Az imádott szövegei, már ahol egyáltalán betűkből és szavakból állnak, ugyanabban a kötetlen, metrumtalan és többnyire rímtelen formában íródtak, mint például a szufi Dzsalál ad-Dín Rúmí és a keresztény Juan de la Cruz költeményei, vagy utóbbinak ősmintája: a Salamon királynak tulajdonított Énekek Éneke, bár ezeknél a vizuális elrendezést tekintve Az imádott szövegei az avantgárd befolyása miatt sokkal változatosabbak. Ám időtől, tértől, vallástól függetlenül régi és új misztikusoknak egyetlen témája van, az viszont végtelen változatokban verődik vissza a valóság prizmáján.

Mi ez az „egyetlen téma”? Ha talán van is már képünk arról, mi Az imádott: ki az imádott, aki elragadja és hatalmába keríti a misztikust? Ha erre lehetséges volna a nyelv síkján felelni, nem létezne misztika. A kozmikus egység tapasztalata csakis akkor volna kifejezhető, ha azt tudnánk kifejezni, ami kifejez. A cím a borítón az egyiptomi Hórusz istenség szemének alakját ölti, mely látó és látott azonosságának jelképe. S ha minden egy, akkor minden örök. A modernitás lineáris időtapasztalatának fölbomlása („Az egész idő itt él veled, miattad. / Az elveszíthető, / a megtalálható, / az állandó. / Múlt és jövő réseiben / örökös Jelened”, 82) a nyelvi polaritásoktól mentes áramlás folyamatosságában („Beburkolózni a folyamatos / áradásba / ellenállhatatlanul, / szerelmesen”, 86): mindez a misztika alaptapasztalatához tartozik. A misztikus szerelem elragadtatottsága tehát, szemben a testi szerelemmel, immanens létállapot: tárgya nem egy másik ember, hanem a mindenség. A modern olvasó számára persze ezen a ponton föl kellene fedni, hogy a szerelem tapasztalatának eredetileg semmi köze a nemiséghez; hogy a misztikus költészet gyakori (bár épp e kötetben kevésbé hangsúlyos) erotikus motívumai szimbolikus értékűek s nem a test szintjére vonatkoznak, és hogy csupán anyagba vetítései egy ezerszer erősebb vágynak, mely szellemi eredetű, minthogy a megfoghatatlanra irányul. A misztikus szerelem szellemi erotikáját a nyugati lovagkorban értették és tapasztalták utoljára. A modernitás hajnala lett a komikus és groteszk végállomása ennek a lovagság által közvetített magasrendű tapasztalatnak (Don Quijote), mely a 17. századra átélhetetlenné vált. A modernitás olyannyira átfertőzte a ma emberét az érzékszerveinkkel nem érzékelhető tapasztalataink valótlanságáról szóló hazugságaival, hogy ezt a tapasztalatot ma átélhetővé tenni majdnem lehetetlen. De csak majdnem, szerencsére.

Domokos Johanna (költőnő, énekszóló), Dukay Barnabás (zeneszerző, szószerész): Az imádott. Grafikai tervezés: Kántor Attila. Helsinki: Apokrif; Colorit, 2023)

Illusztráció: a könyvborító fh.

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Csontos Márta: Két könyv, két méltatás →

Pintér Ferenc: ÚTIKALAUZ A LELKEDHEZ →

Kovács katáng Ferenc: Tartalmas lélekutazás →

Gelesz Andrea: A tudós, a művész és az ember Lovász Irén „Szakrális kommunikáció” című monográfiájában* →