Simon Stranger: Fény és sötétség lexikona (részlet)
•
Patat Bence
A regény magyar fordításáról
Idén négy éve, hogy a Scolar Kiadó gondozásában megjelent a norvég Simon Stranger nemzetközi értelemben ez idáig legsikeresebb kötete, a Fény és sötétség lexikona. A regény a terjedelmesnek nem mondható norvég holokausztirodalom egyik fontos darabja, amelyben a szerző felesége családjának történetét írja meg, párhuzamosan a leghírhedtebb norvég náci kollaboránséval.
A legnagyobb kihívást a regény szerkezete támasztja a műfordítókkal szemben. A szöveg ugyanis – a kötet címéhez híven – az ábécé betűivel jelölt fejezetekre tagolódik, és az egyes fejezetekben számtalan olyan szó és kifejezés szerepel, amely az adott betűvel kezdődik. A regény magyar változata például így indul:
„A mint ajtó.
A mint akadály.
A mint arcpirító, mint aljasság.
A mint alsóbbrendű faj.
A mint arculcsapás.”
A címszószerű bekezdések között hosszabb szövegrészek is szerepelnek, amelyek magát a történetet alkotják. Ezek részben időrendi sorrendben követik egymást.
A fő problémát természetesen az jelentette, hogy egyfelől a norvég és a magyar ábécé között jelentős különbségek vannak (a norvég ábécé 29 betűből, míg a magyar 44-ből áll, illetve mindkét ábécében találunk olyan betűket, amelyek a másikban nem fordulnak elő), valamint hogy a norvég szavak kezdőbetűje a legritkább esetben egyezik meg a magyar megfelelőjük kezdőbetűjével.
Mivel a könyv kiadásának jogát számos nyelvterületen megvásárolták, a szerző előrelátó módon külön levélben szabad kezet adott a fordítóinak, bár a fent leírt problémák miatt magától értetődött, hogy nincs is más megoldás, mint a forrásnyelvi szövegtől a megszokottnál nagyobb mértékben elrugaszkodni.
A munkát azzal kezdtem, hogy a norvég szöveg alapos megismerése után szócikkről szócikkre végigolvastam az Akadémiai Kiadó Magyar értelmező kéziszótár című kiadványát, és kijegyzeteltem belőle az összes olyan szót, amelynek használata egyáltalán felmerülhetett a magyar szövegben címszóként. Eközben tanultam jó néhány olyan nagyszerű szót, amelynek nem ismerete most már komoly szomorúságot okozna számomra. Nem tudtam például, hogy a magvaváló melléknév ellentéte a duránci – a piaci eladók ezt ritkán tüntetik fel a tábláikon.
Ezután rögzíteni kellett, hogy mely szövegrészek nem helyezhetők át a szöveg logikájának jelentős módosítása nélkül. Ezeknél a címszavak helyett a megfelelő kezdőbetűhöz tartozó új címszavakat kellett találnom, akár szinonimák, akár egyes mondatok vagy kifejezések más szavainak kiemelése révén.
Az áthelyezhető szövegrészeket a megfelelő magyar kezdőbetűhöz soroltam, így kerültek bizonyos szavak és kifejezések a norvégban nem létező kezdőbetűkhöz (pl. a norvégban a J-nél szereplő jøde szó megfelelője, a zsidó a ZS betűhöz). A norvég ábécé végén szerepelnek a számunkra „különleges” betűk (Æ, Ø, Å), amelyeket értelemszerűen egyáltalán nem használhattam. Az e kezdőbetűknél lévő szövegrészeket vagy át kellett tennem máshová, vagy – ha ezt a szöveg logikája nem tette lehetővé –,a Zs-be kellett beillesztenem. Ha nem az ábécé végén szereplő betűkről lett volna szó, ügyesen eloszthattam volna a szöveget a magyar ábécé szerinti környező betűkre, de itt ezzel nem tudtam élni. Az utolsó norvég fejezetben (Å) egyébként összesen négy címszó szerepelt, ezekből kettőt óvatosan át tudtam lopni máshová, a másik kettő maradt a regény végén, csak Zs-vel kezdődő címszót kellett találni hozzájuk.
Mivel úgy döntöttem, hogy a teljes magyar ábécét fel szeretném használni, és nem hagyom ki azokat a betűket, amelyek megnehezítik a dolgomat (pl. LY, TY, Ű), egy-két esetben az a helyzet állt elő, hogy nem volt olyan szöveg, amelyet az adott betűhöz áthelyezhettem volna. Mivel a szerző határozottan arra buzdította a fordítóit, hogy legyenek kreatívak, és szükség esetén akár egészítsék is ki a szöveget, megszíveltem a tanácsát, és néhány mondat erejéig saját szöveggel pótoltam ki a hézagokat. Például a TY betűnél így:
„Ty mint a tyúkhúr, amelynek hajtásaival kényszermunka közben próbálod éhségedet csillapítani.”
(Szerencse, hogy a tyúkhúr Norvégiában is elterjedt növény, máskülönben nagyon nehéz lett volna a kezdőbetűhöz és a szöveghez illő szót találni.)
Ennyi idő elteltével már nekem is bonyolult feladatot jelentene visszafejteni, hogy pontosan melyik szövegrész honnan hová került át, mit és hogyan módosítottam, és melyek az általam betoldott szavak, esetleg mondatok.
Mindezek alapján sejthető, hogy a regény különböző nyelvi változatai rendkívüli mértékben eltérnek egymástól. Az érdekesség kedvéért ideillesztem a regény angol fordításának első sorait:
„A for accusation.
A for arrest.
A for all that will disappear, and slide into oblivion.” (Matt Bagguley fordítása)
Időközben már huszonnégy nyelvi változat áll rendelkezésre, és noha a fordítás során szóba jövő lehetőségek alighanem mindegyik esetében hasonlóak vagy azonosak, a végeredmények egészen más formát öltenek. Szívesen olvasnék egy összehasonlító tanulmányt a különböző műfordítók által talált megoldásokról is.
Erről a Thészeusz-paradoxon jut az eszembe (amikor egy hajó összes alkotóelemét kicseréljük, mígnem végül egyetlen eredeti darabja sem marad). Természetszerűleg itt az a kérdés adja magát, hogy például a feröeri és a szingaléz változat végső soron ugyanazon mű két változata-e. (Persze a műfordítás esetében eleve felvetődik, hogy az eredeti művet és a fordítást egy műalkotásnak vagy két különböző műnek tekinthetjük-e.)
Akárhogy is, egy ilyen jellegű munka a műfordító számára nagyon nagy kreativitást tesz lehetővé, sőt ezt a kreativitást meg is követeli tőle. Úgy hiszem, hogy ez azon fordítási feladatok egyike, amelyekkel a mostanában sokak által aggodalommal emlegetett mesterséges intelligencia még nagyon hosszú ideig nem fog tudni megbirkózni.
•
Simon Stranger
Fény és sötétség lexikona (részlet)
A
„A mint ajtó.
A mint akadály.
A mint arcpirító, mint aljasság.
A mint alsóbbrendű faj.
A mint arculcsapás.
A mint az, ami eltűnik és a feledés homályába vész. Emlékek és érzések. Személyes holmik és tárgyak. Mindaz, ami az életnek keretet adott. Elviszik a székeket, amiken ültünk, meg az ágyat, amin aludtunk, és új otthonba kerülnek. A tányérokat más kezek helyezik az asztalra, a poharakat mások ajka érinti majd, akik felhörpintik a vizet vagy a bort, majd valaki máshoz fordulnak a helyiségben és folytatják a beszélgetést. A valaha történelmet hordozó dolgok egyszer elveszítik a jelentőségüket, és puszta formává alakulnak át, amilyennek egy szarvas vagy egy bogár látná a hangversenyzongorát.
Egy nap bekövetkezik. Mindannyiunk számára elérkezik egyszer az utolsó nap, csak nem tudjuk, mikor, ahogy azt sem, milyen módon ér véget az életünk. Nem sejtem, hogy életem utolsó óráit egy öregek otthonában töltöm-e majd, köhögve-hörögve, miközben a felkaromról úgy lóg a fehér bőr, mint kenyértészta a fakanálról, vagy teljesen váratlanul és hirtelen kell majd meghalnom 45 vagy 46 évesen, betegségben vagy valamilyen balesetben.
Lehet, hogy egy jégdarab öl majd meg, amely elszabadul egy városi ház tetejéről, azoktól a rezgésektől, amiket egy szinttel lejjebb okoz valaki, miközben a fürdőszobai járólapot szedi fel burkolatbontó géppel, vagy a tenger felől érkező meleg áramlattól, és a jégdarab lezuhan az ablakok előtt. El a nappalik és hálószobák előtt, majd eltalálja a tarkómat, miközben leszegett fejjel éppen híreket olvasok a mobilomon, a telefon kiesik a kezemből, és ott világít tovább a járdán, az emberek pedig rémülten odagyűlnek körém egy félkörbe. A járókelőket hirtelen arra a szakadékra emlékezteti, amely mindig ott tátong mindannyiunk mellett, de amely csak nagyon ritkán mutatkozik meg: arra, hogy mindazt, amik vagyunk és amink van, teljesen hétköznapi körülmények között elveszíthetjük.
A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy minden ember kétszer hal meg. Először akkor, amikor a szíve megáll, és elhallgatnak agyában a szinapszisok, mint amikor egy városban kialszik a villany.
Másodszor akkor, amikor a halott nevét utoljára mondja ki, olvassa el vagy gondolja magában valaki, ötven, száz vagy akár négyszáz évvel később. Az illető csak akkor tűnik el végérvényesen, akkor törlődik a földi élet jegyzékéből. Gunter Demnig német művésznek ebből a második halálból kiindulva jutott eszébe, hogy macskaköveket készítsen rézből, a második világháború alatt a nácik által meggyilkolt zsidók nevét vésse rájuk, és a járdába süllyessze őket azon házak előtt, ahol az érintett családok laktak. „Botlatóköveknek” nevezte el őket. E műalkotás arra irányuló kísérlet, hogy későbbre halassza a második halált, mivel az áldozatok nevének felvésésével a művész gondoskodott arról, hogy az elkövetkező évtizedekben a járókelők lehajoljanak és így életben tartsák a halottakat, és egyúttal Európa történetének egyik legszörnyűbb fejezetének emlékét is, mintha látható hegek lennének a város arcán. Különböző európai városokban ez idáig 67 000 botlatókövet helyeztek el.
Ezek közül egy a tiéd.
Az egyik ilyen kő a te nevedet viseli, és a közép-norvégiai Trondheim városában az egykori lakóhelyed előtti járdába süllyesztették. Néhány évvel ezelőtt a fiam leguggolt e botlatókő elé, és a kesztyűjével félresöpörte róla a rézen lévő kavicsokat és piszkot. Aztán hangosan felolvasta.
„Itt lakott Hirsch Komissar.”
A fiam abban az évben lett tízéves, ő az egyik ükunokád. A lányommal együtt, aki azon a tavaszon még csak hatéves volt, és ekkor ott guggolt mellettem, karját a nyakam köré fonva. A feleségem, Rikke, mellettem állt, és a körben, mintha egy urna elhelyezésére érkeztünk volna, ott állt az anyósom, Grete, és a férje, Steinar is.
– Igen, ő a nagyapám volt – mondta Grete. – Itt lakott, a harmadik emeleten – fordult a mögöttünk álló ház ablakai felé, oda, ahonnan egykor te néztél kifelé, egy másik korban, amikor más emberek éltek. A lányom karja még mindig a nyakamat fogta, a fiam pedig olvasta tovább a rézbe vésett száraz tényeket.
Itt lakott
HIRSCH KOMISSAR
sz. 1887.
letartóztatták 1942. január 12-én
Megölték Falstadban, 1942. október 7-én
Grete mondott valamit a váratlan megszállásról, újra elmesélte, hogy az apja 1940. április 9-én egyszer csak meglátta az utcákon kékesszürke kabátban és a földet ütemesen verő csizmában vonuló katonákat. Rikke is felegyenesedett, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe, a lányom odaállt mellé. Csak a fiammal ketten maradtunk guggolva a botlatókő mellett. Kesztyűjével végigsimított az utolsó soron, majd felpillantott.
– Miért ölték meg, Apa?
– Mert zsidó volt – feleltem.
– Jó, de miért?
Oldalról észleltem Rikke tekintetét, és hogy egyszerre mindkét beszélgetésben részt vett.
– Hát… a nácik mindenkit meg akartak ölni, aki más volt. És gyűlölték a zsidókat.
A fiam elhallgatott.
– Mi is zsidók vagyunk? – kérdezte tiszta és figyelmes barna tekintettel.
Pislogtam egy párat, és közben eltűnődtem, mit tud a család történetéről. Egyáltalán mennyit tudnak a gyerekeim a család zsidó ágáról? Bizonyára beszélgettünk már arról, hogy az anyai ükszüleik több mint száz éve vándoroltak be Norvégiába Oroszország különböző részeiről. Szót ejtettünk a háborúról, és Gerson dédnagypapa meneküléséről, akit halála előtt még mindketten megismerhettek.
Rikke nagy levegőt vett, hogy mondjon valamit, de aztán visszakapcsolódott a Gretével folytatott beszélgetésbe, és nekem kellett a fiam szemébe néznem.
– Te norvég vagy – válaszoltam, de éreztem, hogy valamiféle hamisság is van ebben a válaszban, és észrevettem, hogy Rikke rám pillant. – Részben zsidó is vagy, de mi nem vagyunk hívők – tettem hozzá, és felálltam, azt remélve, hogy Rikke vagy Grete is megszólal, és nálam jobban tudja, mit kellene válaszolni, de a beszélgetés időközben továbblendült, az asszociációk logikáját követve már messze járt.
Miért ölték meg, Apa?
A következő hónapokban folyamatosan kísértett ez a kérdés, és nehezen megválaszolhatónak bizonyult: a múlt egyre vastagabb feledésrétegeket alkotva mindent beborít. Mégis, a különböző iratokat lapozgatva és a család többi tagjával az emlékeket felidézve a történtek lassan kezdtek előtűnni.
Nemsokára magam előtt láttam a havat Trondheim központjában.
A ferde, alacsony faházak előtt közlekedő emberek leheletének páráját.
Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy életed vége egy szerda reggel kezdődik, egy átlagos hétköznapon.
1942. január 12-ét írunk. A pult mögött állsz abban a divatüzletben, amelynek a feleségeddel együtt te vagy a tulajdonosa, körülötted állványok kalapokkal, meg próbababák kabátokkal és ruhákkal. Éppen betessékelted az aznapi első vevőt, és elmondtad, mit tudtok neki ajánlani, amikor a telefon arra késztet, hogy letedd a kezedből a cigarettát és a megrendelőlapot.
– Párizs–Bécs, tessék! – szólsz bele gépiesen, ahogy korábban is már sok ezerszer.
– Guten Morgen – mondja egy férfihang a vonal másik végén, majd németül folytatja. – Komissar úrral beszélek?
– Igen, én vagyok – feleled, szintén németül, és egy pillanatig arra gondolsz, valamelyik hamburgi beszállító hívhat, talán megint a vámmal akadt valami probléma. Talán a már megrendelt nyári ruhák miatt, de akkor ez bizonyára egy új alkalmazott, mivel a hangját nem tudod egy ismerőséhez sem kötni.
– Hirsch Komissar, az ön felesége Marie Komissar?
– Igen… Kihez van szerencsém?
– A Gestapo biztonsági szolgálatától hívom.
Fordította: Patat Bence