Káplán Géza: Az éj gyermeke (vers), Szent Karácsony (próza)

•

Az éj gyermeke

(Születésnapi vers az objektív költészet esélyéről)

Valaki, itt – van! S miért ne lehetnék én
e vétlen indulat – még névtelen felség?

Boldog burok száműzöttje, ágaskodó
erő – Erószra várok, anyátlan manó.

Érzelmekre emlékszem, holott pőre igaz-
ság bábja lehettem: kozmikus pólya, vigasz-

talan Tejút pörget körbe – s takar, talán.
Ringok a létspirál ingatag vonalán:

áthat némi öntudat – s persze holmi kéj…
Miként válthatna szavakká e hideg éj?

Mert csak sugdos, neszez, a térben elömöl
a testbeszéd – fogalmilag nem tündököl.

Már „ésszel élek”, s kezdeményem mind: kóda.
Lesajnál a lényeg kegyura: Nagy Gnóma.

S elhagy az anyatermészet is, végképp,
kiszolgált, elfáradt, s magába fojt egy érzést,

hogy szeret. De nem szerethet tovább – nyíltan;
kommentek kárognák: ő írta! – amit írtam.

Elárvult énecske: nézem mozdulatlanul
a mozgást, mi voltam – a holt élni tanul.

Vak mentorom biztat: te is lehetsz téma…
Szövegben létező – de test szerint: néma.

Szent Karácsony

Én annyira szeretem az embereket, hogy legszívesebben agyonszeretném őket.

Ezt a konzervatív testvérek nem értik.

„Agyon…?” Az ő praktikus eszüket az ily erőltetett aktus túlfeszíti. Mert úgy humánus, hogy a cselekvés – épp lelkesült parttalanságával! – megbénítja a mégiscsak működésre szánt tárgyát; jaj, mit mondtam: a szent egyediséget, az emberi lényt. Túlteng a test-ideológia, a hatalmi mámor? Jó, a csalást, a logikai csapdát én is sejdítem, de oly szép, oly felszabadító az érzelmi elömlés – a segítségnyújtás jelmezében parádézva, persze.

Liberális lepke-reklám.

Ám, végső soron, e színpadias röpte rólam szól, az én engesztelhetetlen adakozásomról, megdicsőülésemről. Mi korlátozhatna még a rideg üzletmenet halálkoreográfiáját túlélten?

Korlátozzon engem a személyes felelősség, hogy hatékonyságát illetően ugyan kissé túlárazott megnyilvánulásom ne tűnjék riasztónak; követhető legyen az eljövendő nemzedékeknek. Is. Jó, visszaveszek az erőszakból… Ugyanakkor nem biztosíthatom a biztonságot – mindenkinek. Magamnak sem. A szeretet, nyilván, kibillent az egyensúlyomból; megaláz, ledönt – esélytelen porközelbe.

És akkor: New York. Döntenem kell! Akarom-e a New York-i szeretetet? Nem akarom, de legyen meg a Te akaratod. Legyenek tánccal töltöttek és misztikus-tömegesek templomaid! Legyen a mozgólépcsőkön, a hattyúhabos lifteken le- és felszálló testkínálat! Kattogjon a biztonsági kamerák azonosító agya: lám, jó húst vett, ájtatos egyének seregelnek, hasított körmű, tisztátalan disznófalka elméleti pásztorolói, decens fogyasztói… S lám, amott meg hiteznek, szervezkednek zöld-kóser merénylők: üvegfalak pattogjanak, robbanjon az ég felé százezer, palotaforradalmi szilánk. Legyen dizájnos a megszeplősített kitárulkozás!

Mert eljön a hiány korszaka. Amikor hullván hull a hó (tulajdonképpen a titokzatos Rózsabimbó elhalt szirmai kerengnek a feledés telében) s a jeltelen üresség elmúlt mintákért kiált. Akkor kígyóznak elő a templompadlat alól a bűzt eregető pokolfajzatok; akkor szárnyalnak fel a festett égre, erős angyalszagot árasztva a mitikus, barlangi, ám rendíthetetlen jóakarattal bíró – képzetek. Akkor a megváltás reménye és egymás lehelete melengeti – s a rémült, végső várakozás szorítja abroncsba a csoportozatot; de valami tiszta elszántság, esendő Valakire hagyatkozás is feszeng a besűrült léttérben.

A torony, persze, kihalt. Lengődő, közönyös szél tanyája. S egyedül a plébánián, hétköznap, két kötelesség között, halálra várva – szolgáló lélek. Vernek és simogatnak a szavak, kemény és keserű almát rágva készül a talányos szentbeszéd. Legalábbis: a vázlata. Aztán valami óra csendül, valami harang bong; ügyetlen kéz motoz, karistolja az évgyűrűs tölgyfatömböt, s a nehéz ajtó kitárul – élők és holtak a tékozló fiú édenítő szerektől merev, kitágult pupillájában. Ver és simogat a liturgia. S valami tiszta lélegzés: ének – foglyul ejtett és felszabadult élet esszenciája –; valami könnyült törvény-pára leng a boltozat felé.

Én tényleg, annyira szeretném…

Rakjuk Egybe a szeretetünket!

Kicsi, fényéhes szekta…

Új Európa!

Illusztráció: báb