Gelesz Andrea: A tudós, a művész és az ember Lovász Irén „Szakrális kommunikáció” című monográfiájában*

*(L’Harmattan Kiadó, 2011)

Varázslatos módon léptünk kapcsolatba a természetfölötti hatalommal. Ezt érezhetjük Lovász Irén koncertjei után és többet szeretnénk tudni a filozofikus tartalomról, ami mögötte van. Mi az, amitől úgy érezzük, hogy ezt a zenét hallgatva újjászületik a lélek? Mitől tűnnek el egyes művészeti ágak határai? A művész tudományos válasza a kommunikációelmélet, a nyelvtudomány, a néprajztudomány, a kulturális antropológia és a vallástudomány mélységeibe visz bennünket. Az elvont tartalmakat a mögöttük húzódó személyes elhivatottság teszi hitelessé.

A könyvborítón lévő freskórészlet spirituális utazásra invitál, jelezve a monográfia témáját. A szerzői előszóban megtudjuk, hogy mi indította az írót a nyilvánvalóan létező fogalom definiálására, a könyv megírására, ez a terület volt kandidátusi disszertációjának témája is. Képet kapunk az első kiadás utóéletéről és arról a tudományos érdeklődésről, amit a mű elindított. Konferenciák és nyári egyetemek témája lett a szakrális kommunikáció gyógyító hatása. El tudjuk képzelni, bár erre csak finom utalásokat találunk, az elmúlt évtizedekben hányan nézték ferde szemmel ezt a tevékenységet.

Mit jelent maga a fogalom? Hogyan lehet megalkotni a jelenség leírásának elméletét? A szerző szakrális kommunikációnak nevezi azt a jelenséget, ahogy az ember kapcsolatot teremt a természetfölötti hatalommal. Ez a folyamat létezik, de sajátossága miatt a kommunikációkutatásnak külön kellene kezelnie az emberi kommunikáció egyéb formáitól, hangsúlyozva az említett területek hasonlóságait és különbségeit. Lovász Irén szerint általános elmélet létrehozásához nemzetközi, interdiszciplináris kutatásra van szükség, amelynek különböző vallásokból és kultúrákból származó adatokra kell támaszkodnia. Már itt érezhető, hogy a könyv írója, aki előadóművész is, tud egy olyan kommunikációról, ami népek, nyelvek, kultúrák fölött létezik. Célja, hogy felhívja a figyelmet a problémára, hogy javaslatot tegyen az elmélet kidolgozására, valamint a népi imákkal kapcsolatos kutatásaival, pragmatikai megközelítésével elősegítse a tudományos értelmezést.

Ahogy minden közlésfolyamatnak, a szakrális kommunikációnak is léteznek csatornái: verbálisak, nem verbálisak, valamint a sok információt hordozó kulturális szignálok. Meglepően sok módja van a nonverbális közlésnek. Színházi szakemberek, drámapedagógusok, egyéb művészetek iránt érdeklődők fantáziáját beindíthatja a paralingvisztikai jegyek, a mimikai kommunikáció, a szag, a mozgásos csatornák és a csend mint kommunikációs eszköz említése. A könyv a verbális szakrális kommunikációval, ezen belül a magyar archaikus népi imádsággal foglalkozik részletesen, megközelítése azonban nem teológiai, hanem kommunikációelméleti, kulturális antropológiai.

Külön fejezet foglalkozik vallás és kommunikáció kapcsolatával. Az író három területet különít el: emberek és emberfölötti lények kommunikációját, az emberi közösségeken belüli, de vallásuk által befolyásolt kommunikációt, valamint ennek a rituális, önmagunk számára végzett módját. Lovász Irén az első, eddig legkevésbé kidolgozott csoportnak, ezen belül is a szakrális kommunikációnak szenteli a könyvet. Áttekinti a valláskutatás eddigi kísérleteit és az említett tudósok közül Platvoet és van Baal (27. oldal) véleménye mellett foglal állást, miszerint el kell határolni a látható, érzékelhető, történelmi, társadalmi, kulturális alapokon nyugvó kommunikációt attól, ami ezen kívül van. A tudomány számára hasznos metanyelv kialakulását többek között az a tény gátolta, hogy állandóan keveredett a vallás mint társadalmi jelenség és a vallás mint transzcendens fogalom értelmezés. Az állásfoglalás mögött érezhető a művész, aki teljesen érthetően félti a „láthatatlant” a tudomány destruktív hatásától, ugyanakkor ott a tudós, aki méltó védelmet és magyarázatot keres.

A monográfia talán legizgalmasabb része a negyedik fejezet, amelyben a rituális beszéddel, vallásos nyelvhasználattal foglalkozik a szerző. Ebben az egységben érezhető leginkább tudós és művész összhangja, ezek a gondolatok segítenek legtöbbet népdalai hatásának értelmezésében. Itt érezzük legerősebben, hogy nincs éles határ zene és költészet, ének és beszéd között, említhetnénk még számos művészeti ágat. Többféle médiumon keresztül megvalósulhat a szakrális kommunikáció. Színházzal, művészi előadásokkal foglalkozó, ezen területek iránt érdeklődő emberek ebben a fejezetben teszik a sorok mellé a legtöbb felkiáltójelet vagy húznak alá háromszor egy- egy gondolatot. Melyek ezek?

Nyelvészek és antropológusok vizsgálták a természeti népek kultúráját, nyelvét és arra jutottak, hogy az ő szakrális kommunikációjukban a nyelv nem is annyira gondolatok közlésének, inkább pragmatikai célok elérésének eszköze. A nyelv teremtő ereje révén a szavak kimondása már rítus és legalább annyira fontos, mint más rituális aktusok. A nyelv nem szimbolizálja a természetfölötti hatalmak megszólítását, hanem megteszi azt. A szavak erejébe vetett hit szerint pedig az autoritás által mondott dolog megvalósul. Ez a szemlélet nem tesz különbséget kultúrák között, azt keresi, ami közös bennük. Ebben a megközelítésben nem létezik primitív kultúra.

A nyelven kívül a tánc, az ének is kommunikációs médium, tele rituális szimbólumokkal, bár a kommunikáció nagy része nyelvi eszközökkel valósul meg. Ebben a nyelvben a formalizálás folyamata látható: meghatározott szintaktikai formákat használnak, az előző generációktól örökölt általános igazságokat fogalmaznak meg korlátozott szókincset használva. Archaikus stílusban közvetítik az ősök szavait. Az ismétlődő elemeket sajátos intonációval, egyéb lexikai elemek kíséretében adják elő. A szerző számos más nyelvész nézetein kívül M. Bloch (39. oldal) elméletét is bemutatja, hogy megértsük, a kommunikáció és a nyelv formalizálása miért jelent valamiféle hatalmat a hétköznapi beszédaktusokhoz képest. A formalizált beszédaktusok jellemzői: adott hangerőmintákból választanak, az intonációs skála korlátozott, meghatározott szintaktikai mintákat követnek, szótáruk részleges, tagolás, illusztráció rögzített, tudatos stilisztikai szabályokat alkalmaznak. A hétköznapi beszédhez képest kerülnek minden rugalmas, spontán megoldást. Ebben a nyelvben a tekintélynek nagy szerepe van, kizárja a tagadás lehetőségét. Az adott forma viszont éppen a mondanivaló korlátozása miatt drámai hatású, sok feszültséget rejt magában. Ezért ad lehetőséget annyi féle művészi értelmezésre. Ereje a formalizálás mértékével egyenes arányban nő. Ezt számtalanszor tapasztalhatjuk egy művészi előadás katartikus hatását átélve.

A drámai feszültséget érezve értjük, hogy az ismétlésnek, a rítus egyik legfontosabb eszközének mi a szerepe. Archaikus népdalok szövegében is találkozunk vele. A szerző szerint az ének egy átalakulási folyamat vége, annak legfontosabb állomása. A vallási rítus gyakran legfontosabb része. Úgy érzem, a monográfia ezen pontján találkozik tudós és művész. Az előadóművész egy médium, akiben megszólal az ősöktől örökölt hagyomány? Ő az, aki a színpadon önmagától eltávolodva maga is transzcendenssé válik? Ha jól értelmezzük ezt az üzenetet, akkor a szerző szép hitvallással vezet át minket az imáról szóló fejezethez. Elhisszük, hogy az ősi hatalmak szövegét rituálisan ismételgetve szavaink teremtő ereje hatni fog.

Az ima az író szerint egy olyan, spirituális lényekkel folytatott kommunikáció, amely az élet nélkülözhetetlen részeként szükségszerűen köti össze az isteni és az anyagi világot. Feltételezi, hogy ez az egység valaha létezett és pótolja a hiányát, legalábbis időlegesen.

A szerző úgy gondolja, hogy az imádságokról szóló irodalom hiányos, eddig nem kapott jelentős szerepet a vallástörténetben. Lovász Irén egy általános megközelítést követve az imát mint szöveget, aktust, végül mint tárgyat vizsgálja. A szövegek elemzése kapcsán megállapítja, hogy E. B. Tylor, majd F. Heiler (52. oldal) felfogása, miszerint az ima szabad, szívből jövő, spontán szöveg, ellentmond az imaszövegek szabályokhoz kötött szerkezetének. Az imaszövegek ismétlődő elemeket tartalmazó, adott formákat követő, statikus jellegét hangsúlyozza. Nem azonosul a kultúra evolúciós elméletével, nem gondolja, hogy a vallás a mágia fejlettebb formája, az ima pedig a mágikus beszédformáké. Ezt a felfogást művészetével is igazolja. A világzene jellegéből következik, hogy mesterien ötvözi minden nép kultúrájának archaikus elemeit, megtalálva azok közös, ősi gyökerét.

Az ima mint tárgy fejezetben a szerző megismertet bennünket a „metaima” fogalmával, amely az imáról szóló megnyilvánulásokat foglalja magában, mindent, amit az imáról mint tárgyról mondanak és írnak. Ezekből az írásokból sokféle információt kaphatunk egy adott vallás hagyományairól, környezetéről. A fejezet talán legérdekesebb kérdése, hogy az ima inkább monológ, dialógus, vagy valami más. A szerző több teológiai fejtegetést bemutatva további kérdéseket fogalmaz meg. Hogyan jelenik meg az imádkozó képzeletében a szent hatalmakkal folytatott kommunikáció? Milyen szerepben képzeli el ebben a dialógusban a megszólítottat? Az imádkozó ember mit gondol arról, ami ilyenkor történik? A feltett kérdésekre az archaikus népi imádságok körében, saját kutatási területén próbál választ kapni. Kutatásához az antropológus megközelítést alkalmazza.

Az ima mint aktus leírását olvasva sok olyan gondolatot találunk, amely összecseng a szavak teremtő erejéről mondottakkal, azaz a szerző szerint az imával mint beszédaktussal cselekszünk, nemcsak információt közlünk. Az ima egy sajátos előadás, performance, amelyben nemcsak a személyes elemek, hanem a történelmi, kulturális tényezők, idő, hely, ruházat is fontos szerepet kapnak. Nagyon különleges üzenet, és megint a művészt is halljuk azt olvasva, hogy a performatív erő akkor a legnagyobb, mikor az ima szinte alig hallható, repetitív szöveget mormoló, vagy szavak nélküli. Egy ima megszólalhat énekelve vagy a tánc nyelvén is. Ezek a formák az ember spirituális világ felé fordulásának őszinte, rituális aktusai.A szerző Mauss századelőn született elméletét elfogadva azt vallja, hogy az imádság föltárására a belső megfigyelés alkalmatlan, arra csak az empirikus megközelítés megfelelő. Lovász Irén az archaikus népi imádságok kutatása során az imádkozók belső, megélt élménye után érdeklődött.

Mielőtt saját kutatásaira térne, a szerző köszönetét fejezi ki Erdélyi Zsuzsannának, aki több mint húszezer imádságszöveget gyűjtött össze és műveiben azok jellemzőit feldolgozta. Lovász Irén tisztelete jeléül a kötetet neki ajánlja.

Az archaikus imádságok vizsgálatát a szövegek szintaktikai sajátságainak bemutatásával kezdi. A paralelizmus a legfontosabb jellemzője az imádságok felépítésének. Nemcsak az imádságoknak, az orosz daloknak is. Számos példát hozhatnánk itt fel a szerző által előadott népdalok közül is. Érdekes tényként állapítja meg, hogy a magyarban egyébként ritka figura etimologica és alliteráció milyen gyakori a finnugor nyelvekben és a magyar archaikus népi imádságokban. A párhuzamosság, a gondolatritmus, az anaforás kezdet, az ismétlések könnyebbé tették a szövegek memorizálását, továbbadását. A szerző kiemeli a vizuális érzékelés fontosságát is, idézve néhány csodálatos, az archaikus népi imádságokra jellemző metaforát. Népdalaiból folytathatnánk a költői eszközök mesteri példáival.

Lovász Irén úgy érzi, a könyvben is bemutatott eddigi vizsgálatai még mindig megválaszolatlanul hagytak néhány kérdést. Nem sikerült közel kerülnie a lényeghez, arra csak a pragmatikai megközelítés adhat lehetőséget.

Kutatásaira nagy hatást gyakorolt a searle-i beszédaktus-elmélet. Az ima nemcsak szövegként, hanem rituális cselekedetként való értelmezése is azt üzeni, hogy vannak jelek, amelyek szintaktikailag és szemantikailag nem elemezhetők, csak gyakorlati céljuk felől nézve. Az ima esetében ez pedig nem más, mint az, hogy amit megfogalmaz, az megvalósuljon. A szavak, a rituális cselekvéssor erejébe vetett hit különféle műfajokat teremtett. Az egyes műfajok esetében a beszédaktus sikerességének feltételei különböznek. Az ima, az áldás, az átok, a ráolvasás jellemzőit vizsgálva rámutat azonban a szerző, hogy nem könnyű határvonalat húzni egyes típusok között, a szövegek célja sokszor nagyon hasonló. Érdeklődése középpontjában a népi imádságok állnak.

A klasszikus, kérő imák sémája a következő: A megszólítja C- t és kér tőle valamit, ezt nevezzük B-nek. Lovász Irén ezt a típust vizsgálva felteszi a kérdést, hogy az archaikus népi imádságokban a klasszikus példákkal ellentétben vajon miért nem találunk megszólítást, kérést. Megfigyelései alapján azért, mert az imádkozók annyira hittek ezeknek a szövegeknek az erejében, hatásában, hogy feleslegesnek tartották az említett elemeket. Úgy érezték, hogy ezeket az imákat az égiek szava hitelesítette.

A népi imádságok előadásának körülményeiről szólva hangsúlyozza a szerző az imagyakorlat tiltott, titkos voltát. Véleménye szerint ezzel a különös helyzettel magyarázható a sajátos előadásmód, kommunikáció, és ennek köszönhetjük a hosszú időn keresztül, változatlanul fennmaradó szövegeket. Az imádkozók általában otthon, egyedül mondták el ezeket, de nagyon nagy átéléssel, áhítattal. A hivatalos egyház mindezt babonának, tudatlanságnak bélyegzi. Az „Egy ember vallásossága” című fejezetben az említett gondolatok megható, emberi példáival találkozhatunk.

Az archaikus népi imádságok autokommunikatív jellegéről olvasva úgy érezhetjük, hogy a művészi kommunikációnak nagyon hasonló a hatása, és a tudós mögött ott áll az előadóművész. Az ima ugyanúgy megszólítja, megérinti, felemeli az embert és közösséget, mint egy katartikus hatású előadás. A szöveg kódként működik. Az átélést számos más nonverbális érzelmi reakció kísérheti, ami szintén közlés értékű. Az autokommunikatív üzenet a hétköznapi jelentésen túli értelmezési lehetőséggel gazdagítja a vallási szövegeket és minőségi értelemben emeli fel az egyént és a közösséget. Ugyanúgy, ahogy egy színházi előadás vagy koncert a nézőt. A szakrális kommunikációs folyamatban azonban megjelenik egy sajátos, második kód is, amely empirikus világunkban nem értelmezhető, át kell lépnünk egy szimbolikus határt profán és szent között. Ennek feltétele a hit.

Ahhoz, hogy egy hívő vallásosságát tanulmányozni tudjuk, elkerülhetetlen, hogy privát életét érintő kérdéseket tegyünk fel. Ez számos morális problémát is felvethet. Másrészt a reprodukált cselekvés csak hasonlít az eredetihez. Ez a tény az eredmények hitelességét kérdőjelezheti meg. Lovász Irén a kutatói tisztesség szabályait betartva, a nehézségek ismeretében, de ami a legfontosabb, az egyszerű embert tisztelve, becsülve érkezik Margit nénihez, hogy a magnófelvételeket elkészítse és a népi emlékezet archaikus kincseit megőrizze.

Ez a monográfia legemberibb része. Hogyan lehet objektíven kívül maradni, mégis a legnagyobb empátiával, tapintattal kezelni egy ember életének legszubjektívebb tartalmait. Nem minősítve, hallgatva, csodálattal, odafigyeléssel. Margit néni életereje, hite, pozitív életszemlélete a legmodernebb városi ember számára is követendő példa lehet. Megható a levélrészlet, amit Lovász Irén Margit néni családjának írt az asszony halála után. Az ének a sírnál a palóc emberek és táj ölelésében pedig ismét egy szimbolikus emberi, művészi hitvallás. A könyvnek ez a része már nem tudományos nyelven, hanem könnyen értelmezhető szavakkal íródott, az idézett beszélgetés Margit néni nyelvjárását tükrözi, az imádságok pedig az archaikus nyelvet adják vissza. Azt a nyelvet, amelyen az előadóművész elvarázsolja a közönségét.

A könyvet elolvasva talán sokak számára nyilvánvaló, hogy az imádságok és a népdalok gyökere közös, a színpadon látottak értelmezéséhez pedig nem olyan egyszerű a kód. Talán közelebb kerültünk hozzá. Az utószóban a szerző életének irányváltásáról szólva tudományt, művészetet, katedrát, színpadot, nyelvet, zenét mint egymást követő állomásokat említi. Lehet, hogy a sorrend megváltozott, de mindegyik hatása érződik. Csodáljuk teremtőerejét.

Illusztráció: Lovász Irén portréfotó-részlet (Módos Gábor)