Maróthy Csaba: Itt, ott és mindenhol…

…szeretnéd vagy nem, a párhuzamos történetek lenyomatot hagynak a tudatodban

A Jurányi Házban jártam, Pass Andrea és a Dante Casino Itt, ott és mindenhol című előadásán.

Az előadás színlapján megjelölt műfaja és célközönsége: „Zenés körúti road movie fiatal felnőtteknek és az ő ügyeikre nyitott egyébkorú érdeklődőknek.” Nos, én ez utóbbi kategóriába tartozom.

Már ezen a színlapon megteremtődik egyfajta játékosság, kikacsintás a megszokott keretekből. Ennek megfelelően, az előadás is már az első pillanatban átértelmezi a színházi keretrendszert. Először egy filmforgatás helyszínét látjuk, akár azt is hihetnénk, hogy ez a keretjáték fogja végigkísérni az egész történetet, de korántsem, a következő jelenetben máris kiváltunk a forgatási alaphelyzetből, és egy budapesti fiatal albérletében találjuk magunkat. Majd őt követve, újra visszajutunk a forgatás helyszínére, aminek a felütésével kezdődött az előadás, ahol egy csapat fiatal, pénz nélkül igyekszik létrehozni egy filmet, egy műalkotást; mindenki a szabadidejében, baráti szívességből dolgozik. Ismerős alaphelyzet, azoknak, akik kicsit is figyelemmel kísérik a szabadúszó művészek helyzetét. Szimbolikus, hogy a filmben a színházi előadásokban fel nem használt, félig kifaragott szivacsbábokat használják fel. Frappáns ennek az áthallása, miszerint a független művészlét törvényszerűen együtt jár az újrahasznosítással, a kevés pénzből praktikusan, a minimalista típusú „jó lesz a nagymamám régi ruháiban” és „majd próbálunk a nappaliban” megoldásokkal. És persze a színház szintjén is ugyanez történik. Egy frappáns történeti csavarral meg van oldva, hogy a lehető legegyszerűbb bábszínházi eszközökkel lehessen előadást csinálni. Ezzel önmagában persze nincs semmi baj, sokszor a minimalista megoldások a legzseniálisabbak. A téma, amit a darab ezzel a gesztussal problematizál, hogy ez a fajta működés a független művészi létformában szépen lassan természetessé vált.

Ez persze csak egy szelet a sok, etűd-szerűen felmutatott mikrovilág közül.

A látvány végig egy stilizált, szinte üres tér, a háttérben egy-egy ledcsíkkal ellátott fallal, ami imitálja a forgatási szituációt. Az etűdös szerkezet váltásait pedig az adott jelenetekben megjelenő egy-egy díszletelem teszi nyilvánvalóvá. A jelmezeken is tetten érhető a külső és belső világ közti harmonikus egyensúly. A legtöbb jelmez is ezt a hétköznapi világot képviseli, de egy-egy kiemelt, stilizáltabb pillanatban elrajzoltabban, erős színekkel, játékosabb vizualitást is hozva (díszlet: Fekete Anna, jelmez: Osgyányi Zsófia).

Az előadás szerkezete megenged magának egyfajta játékosságot, szabadságot. Folyamatosan váltakozó képkockák között csapongunk. Egy olyan perspektíva rajzolódik ki, ami nélkülözi a linearitást, inkább úgy közöl információkat, ahogy egy nap, mindenféle ingerek érik az embert. Egyik sem egy lezárt narratíva, fel-feljönnek a történetek, különféle impulzusok érnek, amiket viszünk még magunkkal néhány villamosmegálló erejéig, aztán megint történik valami, és máris új történetben találjuk magunkat. Ezen a hullámvonalon szörföl az előadás dramaturgiája, aminek meg kell szokni a ritmusát, a szokatlan történetvezetését, de ez a fajta szerkesztés végül felszabadítja a néző szabadságát is. Erős gesztus, hogy nem csak a történetekben ismerhetjük fel magunkat, vagy a tipikus problémáinkat – bár inkább művészetközeli fiatalokat érintő problémákat tematizál –, hanem maga a történetvezetés gesztusa is gondolkodásra késztet. A célközönség abban láthatja meg magát, ahogy a saját működéseit tükrözi vissza a darab szerkezete. Mivel alapvetően senkinek az élete sem működik kerek, lezárt történetekben, viszont mégis óriási az igény szinte mindnyájunkban a kongruens történetek iránt, hogy mindennek legyen meg a helye, mindennek legyen a vége, jó vagy rossz, de legyen a mondat végén pont kitéve, miközben az élet töredezett, félbehagyott történetekből áll, pont úgy, ahogyan az előadás dramaturgiája felrajzolja.

A színészi játék ebben az etűd-szerű szerkesztésben, hoz egyfajta dokumentarista jelleget. Egyszerű, letisztult a színészek jelenléte, az előadás teret ad arra, hogy csak úgy létezzenek a térben. (Játsszák: Georgita Máté Dezső, Martinkovics Máté, Podlovics Laura, Szalay Bence, Rákos Olivér, Papdi Dániel, Isépy Andor, Tóth Zsófia, Bartsch Kata, Papp Mátyás/ Zöldi Ákos, Szirtes Lili Lujza, Szendrői Csaba)

Az is egy érdekes kettősség, hogy míg figyeljük a fiatalok történetét, a filmben szereplő bábjaikkal létrehoznak egy párhuzamos síkot, a bábok külön életet élnek. Ez a két sík viszont sokszor összekeveredik, és van, hogy a bábok mondanak ki olyan dolgokat, amik a „valós síkon” történtekre reflektálnak. Pont, mint ahogy a színészeken keresztül éljük át a saját problémáinkat. Pass Andrea egy interjúban reflektált is erre a jelenségre: „A színház, mint közösségi élmény az „összelélegzéssel” tud segíteni, azzal, hogy tudatosítja, nem vagy egyedül a problémáiddal.”

Ez a fajta „közöstér-képzés” erősen érezhető a darabban. Az előadás közben sokszor ötlött fel bennem az az érzés, hogy mintha csak a 4-es 6-oson utaznék végig a városon, és az utazás közben a tudatomba beszűrődő párbeszédekre, történetekre látnék egy-egy ránagyítást. Mintha pillanatokra megállna a villamos, vele együtt a hömpölygő tömeg, és ezekben a megfagyott pillanatban egy kicsit lenne időnk egymásra nézni. Pont úgy, ahogy Fliegauf Benedek Rengeteg című filmjében. Aztán megy minden tovább, de ez a megannyi párhuzamosan futó történettel kapcsolatos beszüremkedés a tudatunkba, mégis otthagy egy tompa nyomást az idegrendszerünkben.

(A szerző az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének szakírója)

Illusztráció: Gulyás Dóra fotója