Báthori Csaba: Petőfi angolul

A minap jutott csak el hozzám egy 2024-ben megjelent kétnyelvű kötet, Petőfi huszonkét verse magyarul és angolul. A fordító, Váradi József ajándékozta nekem, most, hogy – egy év vakmerőségtől megedződve – már egy újabb kétnyelvű kötetet jelentetett meg, Dsida Jenő verseit. Lehet-e ez más indulat, mint vakmerőség, tíz ujjbeggyel tapogatózás, romlékony anyagok hódítása? Eleve megilletődést ébreszt, hogy valaki az Óperencián túl, Amerikában két ilyen delejtű-rezzenékeny költőt – Kosztolányi találata –, magyar anyanyelvében folyton merítkezve, második anyanyelvébe, az amerikai angolba szólongat át. Két olyan művészt, akik hittek a szigorú forma erejében, a feszes fordítás hitelében, s általában: a tükröztethető költői tényállások varázslataiban.

Ahogy most először a Petőfi-kötetbe lapozok bele, fellélegezve látom: mint ma már mindenütt Európában, itt is egymás mellett olvashatom az eredetit és a fordítást; már az első pillanatban bizalmat kelt, hogy a fordító-művész (ahogy az öreg Ignotus nevezte a vers-átültetőket egyik korai esszéjében) nem árul zsákbamacskát, hanem megmutatja a mintát, a kiindulópontot, találatainak és tévedéseinek visszfény-rendszerét. Úgy olvasom a könyvet, hogy a jobb oldalon álló eredetit silabizálva át-átkalandozok az angol változatokra; ámuldozom, hüledezem, mérlegelek, meg-megállok a bírálatban, amely többnyire egyetértésbe torkollik, s nem egyszer a lelkesedésig fűti ismerkedésemet. És minek örvendek még, már az első gyanakvások kaptatóit lebírva? Annak, hogy ez a fordító még ma is, a harmadik évezredben a formahű tükrözés híve. Manapság, amikor megannyi – főleg nyelvészeti eredetű – gyanú állja körül a hivatott igyekezet eredményeit, igazi hitvallás és tehetséget sejtető erőfeszítés, hogy valaki igenis megpróbálja legfontosabbnak tekinteni a művészi „át-alkotás” (hogy egy pontos német kifejezést használjak: umschaffen) célját, és a szótári értelemtől hovatovább függetlenedve keresi a másodlagos művészet megtalálásának, igen: megteremtésének módjait. Közhely, hogy a hagyományos versfordítás (persze, sokféle „hagyományos” versfordítás létezik, tudom, tudom) el-elpotyogtatja az eredeti akár fontos hangszíneit, tartalmi elemeit, egyedüli-üdvözítőnek rémlő szótalálati eredményeit. De engem legalábbis megelégít, hogy Váradi József – szinte amolyan „ráhibázó” tapogatásokkal – képes létrehozni a Petőfi-szöveg sokszor megnyugtató származékos alakzatait. Mi, akik Petőfi bizonyos versei nélkül érzelmi fogyatékosok volnánk, persze, berzenkedő ámulattal betűzzük az angol változatokat, és elismerésünk közben csak amolyan selypegő hőkölgetéssel latolgatjuk Váradi megoldásainak minőségeit. Senkinek nincsen itt igazsága. Petőfit csodáljuk, – és közben kérdezzük: elég-e ez az angol megoldás? Vagy lehetett volna szabatosabb? Költőibb? Nem tudom. Mondok példát. A Szeptember végén híres ötödik sorában (Még ifju szivemben a lángsugarú nyár) az ifju jelző vonatkozhat a szívre, de lehet állítmány is: a nyár még ifjú a szívemben. Gondolunk mi erre olvasás közben? A fordító az első lehetőségre szavaz, és ezt kínálja: That midsummer sun brightens my youthful heart. Tekintsünk el attól a zsúfoltan felvitt, az állításokat szinte képtelen komplexitásban egybeforrasztó látomástól, amely az ifjú szív-éppen lecsengett nyár-ifjan lobogó szerelmes ifjú „össztüzét” egyetlen verbális futamban képes villogtatni, – inkább tűnődjünk azon, lehetséges lett volna-e az angolban olyan megoldás, amely mindkét állítást egymásba oltja. A gyakorlatból csak annyit sejthetek, hogy – akár cseppet más fogalmazásban – általában igenis lehetséges a Janus-arcú gondolat érzékeltetése. Itt tanácstalan vagyok, és csupán jelzem, hogy Váradi József ügyes szövegformálása némileg egyszerűsíti a sort; amúgy is karcsúsítja a „lángsugarú” jelzőt „midsummer sun”-ra, tehát a „nyár” helyett is „sun”-t mond („nap”), illetve a nyári lángolást szelídíti „midsummer sun”-ra. Latolgatásom közben, persze, megcsodálom a rímek plaszticitását, az anapesztikus muzsika lüktetését, egyik-másik fordulat szellemességét.

De hamar megérkezem a legszorosabb gordiuszi csomóhoz, a második szakasz első sorához: Elhull a virág, eliramlik az élet… (Váradi fordításában: The flower will wither, a lifetime will vanish…). Ez a sor valóságos akadályfutás: gyötrelembe oltott gyönyörű erőfeszítésre szorít minden fordítót. A két azonos igekötővel bevezetett szó (elhull, eliramlik) a melankóliát fokozott szorongással tölti meg, hiszen az elhull nem csupán a wither szokványos elhull, elfonnyad, elszárad, eltűnik értelmét idézi meg, hanem a hovatovább „harctéri” küzdelem végpontját, a halál beálltát, az élettelen lény földre hanyatlását, semmibe rogyását is érzékelteti. Fontos a függőleges mozgás jelölése, a megsemmisülés képzettársítása, az elkerülhetetlen befejezés. A költészetben éppen a különlegesen jelölt folyamatok verbális amplitúdói teremtik meg a megrendülés atmoszféráját, enélkül nem költészet a költészet. Ha Petőfi csak annyit közölne velünk: elszárad a virág, az is érdekes volna, – de nem több valamely sovány sóhajnál. Azonban így: elhull… így máris a magasság és mélység szakadékai nyílnak meg… A virág nem elhullni szokott, hanem elhervadni, leszáradni, lekókadni stb. Ráadásul az első igét kiegészíti a második, eliramlik: mindkettő roppant aktivitást sugároz, a melankólia érzelmi lejtőjén is. És megint: a vanish – érzésem szerint, és könnyen lehet, hogy nincs igazam – kissé a nejlon-anyagok síkos közönyét közvetíti fülemnek: túl elszürkített közhasználatú szó, nincsen külön költői erőtere, mint az eliramliknak. A magyar ugyanis jelöli a villámgyors elmúlás, a megfoghatatlan letelés tapasztalatát, a pusztító sebesség kaszabolását, az semmi-iram fájdalmát. Az első ige a függőleges irányú fizikai elenyészés, a második az időben zajló föld-szinti elködlés tudását hozza szóba. Megfontolandó lehetne még, hogy a párhuzamosan a tagmondat élére tűzött két ige nem lett volna-e pontosabb helyén az angolban is. Úgy érzem – és tévedhetek is, félvakon tapogatózva az idegen nyelv tüskés-bokros bozótjában –, a két igét angolul is előre kellene helyezni, és aktívabb változatokban felvinni. Utolsó suttogásom ezzel a sorral kapcsolatban az, hogy megpercen lelkesedésem a lifetime főnév olvastán. Úgy rémlik, maga a kopár life szó – valamilyen sistergő ige kíséretében – nagyobb hangsúlyt sugározhatna, miközben a fordító-művész ebben a veszélyes hajtű-kanyarban keresi boldogságát és szerencséjét. (A versfordítást néha szoktam is így nevezni: műlesiklás; mint amott, a cél folyton mozog, és már ezért is bajos pontosan eltalálni.)

Váradi József kitűnő kötete – ami a versválogatást illeti – Petőfi nagy verseiből is kínál ízelítőt (Füstbement terv, A négyökrös szekér, Szeptember végén, Anyám tyúkja, A puszta télen, Egy gondolat bánt engemet stb.). de felmutatja költőnk amolyan árnyékkedvelő darabjait is, kényes ízléssel gyűjtve egy kis csokrot a cicomátlan, szeszélyes lírai krétarajzokból (A Dunán, Rosz verseimről, Kellemetlen őszi reggel, Ivás közben stb.). Mielőtt zárnám, három szempontot pendítenék meg még, dióhéjban.

A legfontosabb mindig az: sikerült-e a fordítónak kimesterkedni azt a lírai tónust, amely az eredetit egyedivé, azonnal elkülöníthetővé, egyszeri alakzattá varázsolja. Itt, azt hiszem (még ha az anyag szűkös terjedelme folytán csak részlegesen is), az olvasó megsejtheti ennek az üstökösszerű jelenségnek bámulatos vonásait: könnyedségét, komolyságát, játékosságát, a póruslélegzés természetes ritmusában lélegző költői-gondolati futamait, tárgyias szemléletének pazar részletgazdagságát (gondolok itt pl. A kutyák dala, vagy A farkasok dala című darabokra), sokrétű látványvilágát, olykor hanyagul kezelt formai szokásait is feledtető mesterségbeli tudását, természetes fogalmazásmódját, a szinte mai modernséggel fel-felcsendülő modorát, és még sok mást. Meglehet, az eredeti páratlanul találékony és metaforákban gazdag fordulatait nem mindig van bátorsága szó szerint (!) visszaadni, mégis érzékelteti Petőfinek, „a természet vadvirágának” zúgást és oltári csöndet verbálisan egyaránt ecsetelni képes zsenialitását.

Ugyanilyen fontos érdeme a fordításnak az, hogy a formai jegyek közül elég gondosan gyűjti be a még mindig érdekes és újdonság erejével ható rímeket, és igyekszik megőrizni a Petőfi-vers ritmikai ujjmutatásait. Talán kissé túl tétova a cezúrák elhelyezése közben, de annál erélyesebb szépséggel alkalmazza az alliteráció hangulatképző eszközeit, és a mondatszerkezet átalakított változataiban is megőrzi az eredeti indulatmeneteit.

A kötetet Bakonyi-Tánczos Vera tömör Előszava nyitja meg, valamint a fordító vallomásos Jegyzetei vezetik be. Mivel a könyv Szendrey Júlia három – a Petőfi halálát követő szerencsétlen és boldogtalan évtizedekben keletkezett – költeményét is tartalmazza, az Előszó a feleségnek, ennek a kissé „irodalmias nőnek” is esélyt ad a párhuzamos jelenlétre, s rövid magyarázattal látja el az özvegy irodalmi hagyatékának kis töredékeit. Váradi József – írja – életének első tíz esztendejét töltötte itthon, és azután Amerikában évtizedek múlva kezdte csak gyümölcsöztetni azt a hajlamát, hogy magyar verseket amerikai angolra ültessen át. Micsoda megilletődés számunkra, hogy épp legnagyobb költőnk csábította vissza a távoli anyanyelvből (hiszen az angol is anyanyelve) még régibb anyanyelvébe, és ezt a visszahajlást éppen a világszabadság költőjének, a liberális reformkor egyik legnagyobb géniuszának életművében hajtotta végre. Talán innen, a legmagasabb pontról saját szókincset kölcsönöz majd többi költői fároszunknak is.

A kötet adatai: Bilingual Petőfi (Kétnyelvű Petőfi). Petőfi Sándor (1823-1849) és fiatal özvegye, Szendrey Júlia (1828-1868) válogatott művei angolul és magyarul. Fordította Váradi József. Kocsis Kiadó, Budapest 2024, 110 oldal