Boldogh Dezső: „Eme eltűnésben törődés tündököl…”

Tudnivaló, hogy nem létezik értékes mai magyar költészet – jelentette ki egy közélettel foglalkozó megmondóember, egy Petőfi és Ady közti űrben vagyunk, sajnos ilyen ez a korszak, és persze az emberek többségét sem érdekli az irodalom, hiszen „nincs olyan költőnk, akire felfigyelhetnének az olvasók…” Szerencsére számos kiváló szerző, beleértve Babics Imrét, nem hallott erről a megállapításról, és a maguk zárvány-tereiben azért még próbálkozgatnak, szűkös ismerős közegek, időnkénti szakmai figyelem mentén valahogy fennmaradva ebben az alig létező irodalmi világban. Babics sohasem tartozott egyetlen oldalhoz, csoportosuláshoz sem, metafizikus költészetének öntörvényű, de hagyományokat megtartó klasszicitása valóban unikum, mint ezt legutóbbi kötete is tanúsítja.

A Poszt a humuszon – ahogy az életmű egésze – a saját sorsképlet, a Hamvas által is gyakran hangoztatott szvadharma beteljesítéséről szól, annak poétikai megvalósításairól, amely egy ilyen kaliberű alkotó esetében sokkal fontosabb, mint maga az élet, ill. annak sikeressége. A szenvedésbe, öregségbe, halálba vetett ember lehetőségei közé tartozik, hogy intuitív sejtelmei legyenek létének valódi eredetéről, amelyből közönséges sorsának időbelisége fakad. Ez a mitikus eredet, a hagyományokban emlegetett aranykor azonban a történeti korok mindegyike számára, úgy tűnik, tökéletesen elveszített állapotok szimbólumaként élt csak tovább. Mint hipotetikus valóság: szükségszerűen jelen van ma is, a teljesség megvalósítható lehetőségeként, adott esetben meghatározóbb érvényességgel, mint járulékai, az ébrenlét és az álom keretei között feltárulkozó tapasztalati világ. Mivel idő feletti eredetről van szó, és nem az ember származásának/teremtettségének titkairól – amelyet több régi szerző, pl. Jakob Böhme szerint, tilos kutatnia – a valódi megismerés, a közönséges emberi létmód kondícióinak elhagyásában is kifejeződhet, vagy akár az igazi poézis érintettsége révén, mint pl. Babics Imre költészetében.

A szerző életműve egyrészt sugalmazásoktól vezérelt, másrészt az intellektuális intuíció segítségével megvalósított felismerés. A versekből megnyilatkozó üzenetek természete hasonlatos az indiai vagy perzsa klasszikus zene motívumaihoz, melyekről azt mondják, valódi befogadói képesek megérezni a közönséges állapotban csak egy-két százalékban tapasztalható, elrejtező fény láthatatlan tartományainak jelenlétét. Babics szvadharmája az olvasónak is támpontokat nyújthat, hogy egy szüntelen figyelem (mondhatni, a hamvasi éberség révén) képessé váljon maga is felismerni saját aranykori mivoltát. Ez az állapot – többek között – a megkülönböztetés képességét is magában foglalja, az ember valóságos sorsának ismeretét, szemben közönséges adottságainak, akarati tevékenységeinek, a létezés köréhez tartozó, ösztönszerűen végrehajtott cselekedeteivel. A lényegi lehetőségek feltárulkozása, más keleti hagyományok szerint, egyenlő a taoval való együtthaladással, az útnak, és ily módon, a mozgást generáló erőknek az ismeretével, amelytől viszont, jellemző módon, eltérni sem igen lehet, hiszen – egy magasabb rátekintés értelmében – az is a tao… Az igazi költészet tud arról, hogy a körforgás egyenlő a létezésen túli teremtő hatalom akaratával, ahol a humusz és a halál csak az átváltozás jelképei. A nyomokból utólag bármi kiolvasható, de csak kevesek számára adatott a rejtezés metaforáinak érzékeltetése.

A Poszt a humuszon című kötetben visszatérünk a gyermekkorba, az otthontalanságba, a 90-es évekbe, az Újvilágba, újfajta disztichonok közé, nagy ívű, poétikai kötött beszédekhez, végtelen kozmikus áradások és apró jel-sejtelmek közegeibe. A kezdő versben, a ma már nem divatos, de Babics köteteiben fel-felbukkanó képi hatást tükröző sorrendezés mutatja, hogy az elmúlt évtizedek nem változtattak költői stílusán, csak magából és sugalmazó angyalaitól merít. A Tau-kereszt letört szárnyú kőangyaláról zuzmók és hangyák közé lecsorgó hajnali harangszóval indul a könyv, hogy aztán a kereszténység és más vallások motívumait, a világot sodró szamszárát, a személyes sors jelenlét-szövő és eltűnt alakjait megidézve, elkezdjük az utazást, Holdidőben. Az Ezerkilencszázhatvanöt egy pályaudvari jelenetet idéz: „Bőrkabátos férfi, legyekkel borított / ‒ kisfiú-szemednek milliónyi léggyel ‒, / vasútállomáson, oldalt fekve aludt / egy padon…” A kép nyers, szinte érezni lehet a nyomorúságot, Belzebub rovarai zümmögésének halk kísérőzenéjével. A gyermekkori emlékből a költői tudat kitágul, „kozmoszt tágít lényedben, széttép, / s szavak légiójával lep el, szívedig”. Az idő itt már spirális: a pillanat a kozmoszba nyílik, a legyekkel borított pária-testből szinte már a szentség deleje árad. Hasonlóan az idő lenyomatát viseli a Gyermekbűnök, ahol „lefejezett dáliák” és „szétmorzsolt hangyák” nem tűnnek el: „létezik … mind, mindahány”. A gyermekkori bűnök maradandók, „régmúlt-kék zúzódásaiként / … tompán egyre szorítanak, nyomnak”. A vers ritmusa – az „ing-ring puhán” lágy hullámzása – egy olyan csendbe simul, amely nem jelent feloldozást, hanem inkább teher, hasonlóan az édenben történt „első bukás utáni fájdalomhoz.” Az Eljegyzés a Vakok Intézetének folyosóin játszódik, ahol „a látássérült lány nem festi ki szemét, / … a látássérült fiú nem köt nyakkendőt”. A szerelem itt nem külsőségekben, hanem a csendben születik, „eredendőbb / ősi ösztönöknél”. A vers csúcspontján: „Isten maga a horizont: sík és idom / egyben, végtelenen túl és ujjbegyeken”, és „hang alkotta ikon / csillan fel s tündököl”. A vakok szerelme a lét szentségét hordozza, olyan liturgiát, amely nem a szemnek, hanem a szívnek szól. Az intézeti lámpák és a fekete hajnalok között, ahol „a Fényről lehull a világegyetem” a szeretet az egyetlen tapintható valóság. Ellentét-párhuzamként egy szintén sok jelentésű – napjainkra, akár közéleti szinten is utaló – zárlat visszaránt a vaskorba: „…Arrafelé, az Ajtósi Dürer soron / ‒ túloldalt jelkép: a Metalimpex-torony ‒, / ott sötétült el teljesen kamaszkorom.”

A hasonló stílusú és többségükben éppolyan színvonalú költeményeket (– ahol esik, ott többnyire a szerző mániákus szótagszám-betartása, és nagyon ritkán túlzott metafora-sűrítései okozhatnak zavart –) a Dísztelen sorok tüzében című disztichon-sorozat követi, e műfajban élvezhetően sokrétű, szellemes eleganciával. A ciklus nyitó sorai – „Gyilkos bálnák: bűntelenek vagy sem? Hisz a bosszút / ismerik és az ölést élvezik olykor azért” – retorikai kérdés és paradoxon, az ölés „élvezetének” érzéki hangsúlyozása – a természet és az emberi etika közötti határok elmosódását is jelöli, hisz mondvacsinált és szentnek vélt okokból világunkban is naponta tapasztaljuk a pusztítás ösztöneit, amikhez a média körítései révén kéne viszonyulnunk – vagy sem. „Költészetből lett a világ, tudomány nem is érti / ‒ tönkretevője ‒, de lesz líra, mi visszateremt” – a kozmikus-misztikus látásmód és az embertelen modern racionalizmus közötti konfliktust dramatizálja. A költészet, mint a logosz szimbóluma, a szerző szemében az egyetlen járható út, mert örök igazság, sőt, a teremtés fázisait is megelőzi. A befejező részben szellemléptek visszhangjait követhetjük, egy hosszú metafizikus vándorlást teszünk az Újvilág költői térképén, Alaszkától Patagóniáig. Az út elején a világ tiszta, mintha még csak most teremtették volna, és a vándor „Hátán a csend, vagy a csend a háta maga” – ahol a természet ritmusa dobban, és van is, meg nincs is bűn, ez az „éterin mocsok”, ahol a lazacok halála is csak annyi: „kíméletlen karmot mind békésen fogad…” A szellemléptek nem botlanak meg a világ tökéletlenségében. A mexikói részben feltűnik a szent peyotl, ami nem csak egy kaktusz, hanem egy kapu, amelyen át a világ kezdete és vége is látható. „Terv, melyet fotonokkal szőttek csillagok”, Amazóniában találkozunk a Bűnbánat hatalmával, „mely angyal szárnycsapásával rokon.” A ciklus egy hindi nyelvű idézettel zárul („Rád nézek, Uram!”), amelyik még metrikailag is illik a befejező vershez. Ahogy Babics Imre a létforgatagot generáló és pusztító erők felmutatásaival képes az aranykorra visszaemlékezni, egy páratlan, értékes költészetet eredményez, ahol maguk a versek a kitekintő ablakok a szellem hanyatlásának szomorú, modern kori környezetéből. Ebből a szempontból is érdemes felülvizsgálni, hogy valóban miként is áll az aligha olvasott jelenkori magyar líra, illetve egyes alkotóinak pozíciója a világi fontosságok tekintetében. A szerző persze, ahogy az igazi költők, a mai állapotokon is túllép, saját törvényei, szvadharmája útján: „Egyik a Semmibe lök megtestesültet, / s eme eltűnésben törődés tündököl, / s eltűnvén tovább gondoskodik a másik / arról: Minden legyen / és eljussanak a körforgásba szültek / valahány előre megírt elmúlásig. / Szúnyog és rák, csiga, kagyló, lepke, bögöly, / ha szólít, elegen // lesznek tétlen szereplők szabad akarat / alkotta drámákban…” (Alaszka)

Babics Imre: Poszt a humuszon (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)