Földeák Iván: A történet folytatásra vár

„Lúdtojás a gólyafészekben”. A cím ne rémisszen meg senkit. Nem ornitológusi szakdolgozatról van szó. Aki erre számít, az kellemesen csalódni fog, ha kézbe veszi Csokonai Attila új könyvét. De ha túljut a borítón, a belső címoldal újabb fejtörésre készteti: „Fociálista reálista dokufikció”.

Hát ez meg mi? Ilyen műfaji meghatározással több mint másfél évtizedes bölcsész és műfordítói pályafutásom alatt még nem találkoztam. A bátorság legyőzi kételyeimet. Még átverekedem magamat az első oldal tömény és alapjaiban eltérő idézetein és belemerülök a történetbe. Ami voltaképp nem is egy történet, hanem legalább három. Egymást váltogatva ölelkeznek, mint a reggeli kalács csábítóan aranyló fonatai.

Kezdjük az elején. A focival. Aminek bűvkörében él a nemzet. Ha vannak, akik táplálják. Mindig voltak – lásd a könyvet. Most is vannak, ezt tapasztalod a mindennapjainkban. Hogy lesznek-e? Azt hiszem, amíg kommunikációs értéke van a bőrgolyó kergetésének, a válasz nem kétséges. Az „aranycsapat” története örök téma. Bizsergető. Ami igazából nem is volt arany, hanem inkább ezüstcsapat. Csokonai mindent tud róla.

Tündöklésük és bukásuk éppen iskolás koromra esett, így természetesen mély nyomokat hagyott bennem. Mélyebbeket, mint aranylábú gyerekeink botladozása manapság. A permanens stadionépítés lázában, amikor lelkesen kutatjuk melyik neves vagy kevésbé neves európai profi csapatba kerül belőlük egy vagy kettő. Mert akkor megtudhatjuk legféltettebb titkaikat s egy időre elfeledkezhetünk a szikár valóságról.

Ahogy ez több mint hét évtizede volt. Mert ez is a része Csokonai múltidéző könyvének.

1954. július 4. Bern. A magyar labdarúgó-válogatott négy éve veretlen. Megleckéztette a híres angol csapatot is, kétszer.

Apám a teraszon ül, a rádió kihangosítva, Szepesi harsog. Múlnak a percek. Nem adják meg Puskás Öcsi gólját. Vége. Oda a reményeknek.

Kétségbeesetten előkaparom gumi labdámat s anyám poroló kapujába egymás után varrom be a gólokat. Közben könnyeimet nyelem. Mit sem tudva arról a világról, ami körülvesz, a felfűtött lázas hangulatról. Magamra maradtam kis bánatommal.

Gyászol az ország. A csapatot eldugva, a tatai edzőtábor kerítése mögött köszönti és vigasztalja Rákosi. És sorra születnek az összeesküvés elméletek, kit kit vett meg és miféle alku köttetett, hogy veszítsünk? És ki mindenki a bűnös?

Ugye ismerős? Megtudjuk azt is, hogy az ördöngösen dribliző Czibor Zoltán kedvenc színésze Szabó Sándor volt. Cyrano alakítását a „Rongylábú”-nak becézett cselkirály többször is megnézte.

Vajh, melyik bőrt kergető aranylábú jár manapság színházba? Szívesebben parádéznak több tízmilliós, puccos autón botoxszal feldúsított ajkú hölgyek mellett. Felkeltve a többnyire nem a nehezen elért sport siker, inkább mutatós külsőségei után vágyakozó serdülő ifjak érdeklődését. Akik a magamfajta, a nyolcadik x közvetlen közelében bicegő íróembertől eltérően nem a grundról indultak meghódítani a világot. Nekünk ugyanis a bőr focilabda nagy kincs volt s fekete klott gatyában és téglabarna, vékony, fekete gumitalpú, féltorna cipőben kergettük a városszéli vagy belterületi üres telkeken a port.

Emlékeim néhány évvel későbbről. Ismét foci, de már nem csillog. Pesterzsébet, EVTK pálya, zsúfolásig megtelt fából emelt tribün és körben betonlépcsős ülőhelyek. Felkészülési mérkőzés egy világbajnokságra, remények és várakozások nélkül. A peremkerületi közönség a nagycsapat maradékát is tisztelettel üdvözlendő, öltönyben, kalapban. Ki nyakkendőben, ki kigombolt gallérú ingben – fehérben, jár a tisztelet a teljesítményért. S az emlékekért. A középpályán még ott van Bozsik Cucu, a kapuban a csempészmúltjától megszabadított „fekete párduc”. A csatársorban az egykori gázóra leolvasó középcsatár, akinek hátrahúzós cselét mindig bevették. Most is. Elegánsan rálép a labdára. A védő elrohan mellette. Igazít a bőrön és beküldi a kapuba. Pofonegyszerű.

Csokonai Attila nem véletlenül választotta egyik cselekményszálnak mindazt, ami a foci, a sport köré épült az 1945 utáni tíz esztendőben. S regénye hősének a szegedi labdarúgó szépfiút, Bella Miklóst, a helyi lányok-asszonyok kedvelt Bel Ami-ját. Aki sport sikereit egy sérülés után másfajta sikerekre váltja fel.

S végigéli mindazt, ami a déli városkában történik azután, hogy bevonulnak a szovjet csapatok s beindul az új élet. Aminek, mint újságíró hűséges krónikása. Beletörődve sorsába. A szovjet katonák – ugye milyen szokatlan? – emberszabású lények. Vannak ezt megerősítő családi élményeink. Apámék soroksári lakásába egy tanárból lett szovjet katonatisztet kvártélyoztak be. Könnyedén elbeszélgetett anyámmal, aki karinthiai édesanyjától hozta német nyelvtudását. Amit a tiszt a háború előtt oktatott. Eljutott a derék, Heinén és Goethén nevelkedett pedagógus hadfi Berlinig? Jó lett volna megtudni. Most már késő.

Miklós szerelmi élete Veronikával, a szovjet katonalánnyal kezdődik, aki se nem felszabadító, se nem megszálló, inkább szemérmes szerető. És amilyen természetesen lép be Miklós életébe, ugyanolyan határozottan távozik is, másfél éves románc után. Megy haza, hogy építse romos hazáját. Miklós pedig tovább csapázik. Módos, a városi puccos élethez nehezen szokó parasztlány lesz a felesége, aki belehal a nehezen elért terhességbe. Mozgalmi életet élő aktivista is bebújik ágyába. Ő meg a rendszerhű rákosista hivatalnok szereleméhes asszonya mellé. Majd végül megérinti az igaz, de be nem teljesült nagy szerelem, az 1956 után szem elől tévesztett iparművésznő Vali.

Lehetne a könyv akár életrajzi regény is, amit a szerző kissé felturbózott a politikai eseményeik forgatagával, melyek között, mint horgonyáról leszakadt hajó hánykolódik a főhős. Lehetne, de nem az, Mert történik valami olyasmi az életében, ami egyszeriben megváltoztat mindent.

A párthoz hű újságíró egy véletlennek – pontosabban orosz nyelvtudásának köszönhetően egy fogadáson szóba elegyedik valamilyen szovjet elvtárssal (nem történelmi személyiség) s odalép a vezér, Rákosi Mátyás. Akinek megtetszik a karakán, őt figyelmesen hallgató és megértőn, bólogatva helyeslő ifjú. Négy alkalommal is meghívja magához, az ötvenes évek négy különböző időszakában. Amikor a politika hullámvasútján le s föl száguldanak a szereplők.

Természetesen ezekre a találkozókra valójában sohasem került sor, de Csokonai elbeszélő leleménye megoldja a feladatot. Emberszabású képet kapunk valakiről, akit többnyire szidni volt ajánlatos. Nem mentjük fel, csak még jobban megértjük. S eligazodunk a hazai személyi kultusz kacskaringós éveiben. Na és persze abban is, ami megelőzte.

S mindez sine ira et studio. Nem szépítve, de nem is propaganda szintre lehozva. Átélve és megjelenítve, talán úgy, ahogy volt. Vagy legalábbis nagyon hasonlóan. Itt megint segítségemre sietnek az emlékek. Kisiskolásként bringámon kenyér után kerekezve kerülgettem 1956 őszén a romokat, igyekeztem nem észrevenni a még temetetlen tetemeket. Az idősebb nemzedék – ide sorolom magamat is – örömmel tapasztalja, hogy nosztalgia nélkül belemerülhet saját, de főként szülei múltjába. Köszönet érte a szerzőnek.

Miklós és Rákosi beszélgetéséből, pontosabban a pártvezér monológjából, mert többnyire ő beszél, kirajzolódik a kor. És még mindaz, ami megelőzte. A világháború, hadifogság. S ami utána jött. A Tanácsköztársaság, az illegalitás és a börtönévek. Közelmúltunk történelme, ahogy még nem írták meg,

Más ez a világ, mint amihez eddig hozzászoktunk a múltidéző munkákból. A cselekményt kissé lelassítják a szerző által találóan, jó szemmel idézett korabeli lapok, melyek tele vannak a szovjet ipar és mezőgazdaság eredményeit bemutató, lelkesítő cikkekkel, a munka hőseinek portréival. Unalmas és érdektelen lenne? Tegyük a kezünket a szívünkre, ugyan miről szólnak ma a népszerű sajtótermékek, weboldalak? A magyar, külhoni és határontúli celebek nem éppen léleknemesítő, a kissé tanultabb olvasó számára unalmas bemutatásáról. Semmi nem változott… Talán Sztahanov elvtárs vagy Pióker Ignác azért többet adott hazájának, mint Győzike, vagy a börtönt is megjárt áramlopó zenész, a Lajos. Esetleg a saját befizethető weboldalán vetkőző, szexelő Anikó. Éljen a sajtószabadság. Most a búzaszemet nehezebb megtalálni a sok ocsú között.

Rokonszenves a rettegett párt főtitkár? Szerepet játszik, vagy őszinte a fiatalemberrel? Az olvasóra van bízva a döntés, aki pedig Csokonaitól várja a választ. Az utolsó találkozás lezáratlan hagyja a kérdést. Utána már olyan események jönnek, amelyek alapjában forgatják fel a Budapestre felköltöző Miklós életét. És nem csak az övét, de az egész országét.

Miután Csokonai Attila végig vezeti hősét az ötvenes évek első felének fordulatos hazai eseményein, belelöki az élet sűrűjébe, 1956 októberének zűrzavarába. Miklós kétszer is megfordul a Köztársaság téren, szemtanúja a pártház ostromának. Meg még sok másnak is. Annak, hogyan végeznek a szovjet katonák dezertőr, a fegyveres ellenállókhoz átállt társaikkal.

Miklós eltűnik, de rátalálnak és a számonkérés nem marad el. Másfél év után szabadul a börtönből. Vali, az igazi már más oldalán találta meg a boldogságát. Apai jóbarátja, a régi mozgalmi ember, az örök és mindent tudó, mindenben eligazodó Detkó Tivadar Szlovákiába menekül. Egy korban hozzá illő asszony mellett éli a derűsen idilli öregkor édes esztendeit. Igazi, mozgalomtól mentes magánéletet az illegalitás viharjaiban elveszített, de újra megtalált szerelme oldalán. Bella Miklós pedig betanított munkásként vegyül bele a Kádár-korszak valóságába.

Hogyan találja meg Miklós helyét a megvalósult szocializmus békés mindennapjaiban? A gulyás szocializmus párnái között?

Csokonai az idáig vezetőn utat mutatta meg könyvében. Erre a kérdésre hiába keressük a választ. Csak remélni tudjuk, hogy valamikor, következő könyvében erre is sort kerít. Lehet, hogy nem focilógiai köntösbe öltöztetve. Vagy szerelmek nélkül.

Csak biztatni tudom a szerzőt, vigye tovább a történetet. Már azért is, mert a magyar focit krónikáját ismerve, a marseille-i bukást követően már nem eshet bele a fociláz bűvkörébe. Mi váltaná fel? Jó kérdés. Csokonai Attila epikus alkatát ismerve biztos vagyok benne, hogy tudná mivel helyettesíteni. S ez egy cseppet sem ártana a történet tovább írásának.

A könyvet ajánlom azoknak, akik csak hallomásból ismerik a kort. S azoknak is, akik – mint jómagam – tinédzserként élték meg. Sok mindenre ráismernek, sok mindent másképp látnak majd. Hogy nyitottabb szívvel és érettebb élettapasztalatokban gazdagabb lélekkel éljék meg a jelent.

Csokonai Attila: Lúdtojás a gólyafészekben (Üveghegy Kiadó, 2025)