Próza

augusztus 1st, 2025 |

Vicei Károly: MEGLELTEM APÁMAT?

Anyám, Kapos Elena ezerkilencszázhetvenhét nyarán szült meg engem a zentai kórházban, ahonnan szinte szökve távozott, és úgy hagyott ott, hogy még csak nevet sem kaptam tőle. A nővérek és az orvosok versengtek, hogy gyámjaimról gondoskodjanak; jó pár gyermektelen házaspár állt sorban a hozzám hasonlóan eltaszított fattyakért.

Anya kiadós csavargás után telepedett le itthon, és egy ideig a Dominó kocsmában pincérkedett. Hat hónapja terhes volt, amikor beleszeretett egy üzemi portás, Berényi József, aki nem tudott kibékülni kedvesének várandóságával, így hát elhatározták, hogy a megszülető gyermeket sorsára hagyva meglépnek, és Németországban próbálnak szerencsét. A kórházi adásvételtől anyai nagymamám, Kapos Ilona, Ilus mama mentett meg. A Mama jó kapcsolatokkal rendelkezett a városban, és napok óta figyeltette mindenórás, minden rosszra kapható, szeleburdi lányát, és még idejében értesült a szülészet híreiről. Rögvest elhagyta munkahelyét, a távolsági autóbusz-állomás utasoknak rendelt illemhelyét, és sógornőjével megerősítve, na meg a szükséges iratok birtokában, plusz a gyámhatóság segítségével karjaiban vihetett haza engem, otthonába.

Az az otthon egy kiszuperált szeneskamra volt, sufni a tömbházi lépcsőház alján. Csecsemőként nem élhettem ott, így hát óvodás koromig kézről kézre adtak a mama rokonai, ismerősei; olyan családok, amelyekben hozzám hasonló korú gyerek volt. Amellett, hogy nem volt normális lakásunk, mama se ért rá velem foglalkozni; pénzt kellett keresnie eltartásunkhoz. Egy időre a községi Kommunista Pártbizottság helyezte állásba a mamát mint temetői gondnokot, kárpótlásul, amiért ’44 őszén állítólagos partizánok többedmagával puskacső elé állították, amit ő egyedüliként, a csodával határos módon megúszott. Az esti sötétségben sikerült kivergődnie a népkerti tömegsírból.

Sose ment férjhez, bár megtehette volna; a férfiak mindig is legyeskedtek körülötte, és nem egy, komoly kérője is akadt. Akkor se adta be a derekát, amikor gyermekáldás elé nézett; egyedül fogadta a kis jövevényt, anyámat, meg ki tudja, kit még, és kitől…? A gyerek természetesen mama után kapta a Kapos családnevet. Lányanya utódjaként én is ezt a nevet vittem tovább, amihez még keresztvíz alatt járult a Jolánka.

Eszmélésem idején és itthoni életemben mindvégig vécés néni volt nagyanyám a buszállomáson. Időm java részét ott töltöttem. Onnan jártam óvodába, majd pedig iskolába. Télidőben elhagytuk a fűthetetlen szeneskamrát. A mama gondozásra szoruló idős embereket kutatott föl, és azoknál húztuk meg magunkat tavaszig. A Győri család is többször befogadott bennünket, messze a külvárosban. A házban nálamnál nagyobb gyerekek voltak; Zorica és az öcs, Gábor, aki állandóan pizsamában ült az ágy szélén, és előre-hátradülöngélt. Mamám besegített a háztartásba: főzött, varrt, mosott, vasalt, de, ami levette lábáról Teréz gazdasszonyt, az a kávéjóslás volt; mama olyanokat olvasott ki a zaccból, amik a néni kedvére valók voltak.

A klozetos jövedelmet ki kellett egészíteni, ezért minden szabad időnkben – főleg vasárnap – nyikorgó kerekű kis kocsival jártuk a várost, hogy a boltok előtt összeszedjük a kartondobozokat, s az értük kapott pénzért meleg leveshez jussunk. Amikor csak tehette, a mama vett nekem böreket a piacon, a vásárban pedig krumplicukrot… Ugyanakkor megtörtént, hogy ő maga kukázott, piacon eldobott satnya gyümölcsöt, zöldséget evett. Ha éppen nem tudott ellátni, elvitt öccséhez, sógornőjéhez; adjanak ennem.

Én a nélkülözésbe, a nyomorba és igénytelenségbe belenőttem, s az olykori kis örömök, étkek, filléres ajándékok rendkívül boldoggá tettek. A mama nagy szívének ölelésében semmi hiányt nem éreztem. A vele töltött kilenc évem gyermekkorom legboldogabb évei voltak. Nekem ő volt a mindenem, és így mindenem megvolt. Harmadikos elemistaként már én is segíthettem édes mamán; az iskolai menzán kapott repetát megosztottam vele.

Egy napon megjelent a mama munkahelyén a gyámhatóság hivatalnoka mondván; jelentették neki az iskolából, hogy én tetvesen, szurtosan megyek oda, ami ellen már több szülő is tiltakozott a tanító bácsinál. A kontyos, szemüveges, elhízott néni leteremtette nagyimat, amiért állandóan a klozet előterében pitlikelek, s emiatt bűzt árasztok a tanórán. Azzal fenyegetőzött a mérges néni, hogy gondoskodni fog jobb elhelyezésemről. Mama megnyugtatta a cvikkeres nőt, hogy hamarosan jő édesanyám Németországból, és rendezi sorsomat. Jött is anyukám, de csak azért, hogy válóperét intézze. Azt mondta, szó se lehet arról, hogy két gyereke mellé egy harmadikat is vállaljon.

Más viszont nagyon is magához vett volna. A buszállomás közelében egy elegáns, pörgekalapos úr szállt ki luxuskocsijából. Vele volt a városházi gyámhivatal már ismert képviselője és egy puccos nagysága. A mama csípőre tett kézzel fogadta őket a vécéajtóban. Én hokedlin ülve lábaim lógáztam, és élénken figyeltem.

– Ez a házaspár hajlandó gyámként gondoskodni Jolánkáról – mond a tisztviselőnő.

– Amikor kis babaként pelenkázni kellett, nem jöttél érte, most pedig elvinnéd a kész kisleányt!? Hát, amíg én élek, nem adom! – ordította mamám, remegve az indulattól.

A házaspár révetegen nézett maga elé; nem avatkozott be. Pityeregve nyaláboltam át nagyi derekát. A pödört bajszú, úrias bácsi melegbarna, szomorú tekintete a lelkembe ivódott.

– A Riporter úr várja önöket – mondta, és sarkon fordult.

Bender Iván Riporter úr a sufnilakásunk fölötti negyedik emeleten lakott. A többszörösen elvált, egyedülálló férfi sokat adott külsejére, mondhatni, túlápolt volt: frissen beretvált ábrázata fénylett, fekete haja lenyalva, kackiás bajsza, pörge kalapja karikatúrát csinált belőle, szemben azzal a szép emberrel, aki gyámom akart lenni. Mama gyakran takarított nála, így hát alaposan le tudta festeni nekem. Ez a fess piperkőc élére vasalt nadrágban, öltönyben, nyakkendősen sétifikál a belvárosban, majd a cukrászdai teraszon illatfelhő övezi. Nyájasan köszönget jobbra-balra, de modora fölényes, lekezelő. Urizál és kurvázik is. Nem válogatós. Nagyanyám ezért is kerüli újabban, és engem küldözget föl havonta azért a borítékért, amely titkos támogatóm adományát tartalmazza. Az örökbefogadási kísérlet után vastagabb lett a boríték.

Mama 1986 nyaráig titkolta előttem, hogy van egy, anyámnál fiatalabb lánya is. Az a lány, Emma, tizenhárom évesen szökött el először otthonról; befogadta őt az egyedülálló anyjával élő gimnazista selyemfiú, kis családi házuk padlásán. Amíg a pultos anyuka éjszakai szolgálatban volt, éjfélig enyelegtek a fiatalok a szobában, majd a fiatalúr a létrán fölkísérte zsenge ágyasát, és az udvar végi kazalból vett szalmán megaltatta. Az anyuka délelőttbe nyúló pihenése alatt kisurrant a kis csaj. A nagy kamaszt hamar lebuktatta anyja, mert az udvaron elhullajtott szalmaszálak elvezették a fönt rejlő kvártélyig. A gyereklány cókmókját madzaggal átkötötte, és kitette a kapu elé. Emma egy ideig meghúzta magát otthon, elcsábítója pedig fejmosást kapott a gyámhatóságtól és a rendőrségen is.

Emma csavargással teli, kalandos életének az vetett véget, hogy húszévesen férjhez ment egy, városunkban katonáskodó dalmát fiúhoz, és követte őt az Adriához közeli hegyi faluba. Hat évig nem hallatott magáról.

Mindezt mama mesélte el nekem, és a végén közölte, hogy jó kezekbe kerülök, mert kisebbik lányának családja örökbe fogad engem. Az a család pedig autóval hazalátogatott; az átalsó házban a mama öccsének, Kapos Lászlónak a vendégei.

Gombosnál gördültünk át a Duna-hídon, és föltűnt, hogy még az út menti kukoricagórék is tetszetősebbek, mint a mögöttünk hagyott tiszai Délvidék omlatag házai. Pihenőket beiktatva tíz óra alatt tettük meg a bő hatszáz kilométeres távot.

Lenyűgöző szépségű tájban állt Matovics Jovan háza, ahol kiszálltunk a kocsiból.

Amíg a felnőttek a konyhában kibeszélgették magukat, én a szomszédos szobában a féléves Igorral foglalkoztam. Átjött a mama elbúcsúzni. Ígérte, hogy mostantól mindenem meglesz, nem fogok éhezni, lesz saját ágyam, ruhásszekrényem. Fürödhetek…

Fejtetőmre téve tenyerét elcsukló hangon szólt.

– Jövök hozzád gyakran.

A háziak megágyaztak nekem, és kocsin vitték a mamát a legközelebbi vasútállomásra.

A rám törő árvaság érzése szívem hasogatta. Elhagyott egyetlen támaszom, védelmezőm, vigaszom. Zokogtam, patakokban folyt a könnyem. A sírásban kimerülve aludtam el.

A háziak hosszú időn át kedvesek voltak hozzám. A kedvemért hintát szerelt föl Jovan az udvarban. (A művelet szakmájába vágott; géplakatos volt egy autószervizben, de komolyabb munkát nem bíztak rá. Ő nem is bánta, mert fő bevétele embercsempészésből eredt. Ezt Emma nenámtól tudom, egy vasárnap mondta el nekem, amikor Jovan az olasz határon szöktette át román, bolgár vagy magyar megbízóit…)

Mama csak két év múlva jelent meg, egy szikár öregúr kíséretében. Emmáék boronálták össze a két öreget. A mama végre révbe jutott a nyugdíjas katonatiszt oldalán. Megint ígérte, hogy gyakrabban fog látogatni, de sajnálkozott, hogy én nem mehetek hozzá, mert az ura nem szereti a gyerekeket. A szomorúságtól fájt a szívem, de jó volt látnom nagyi boldogságát, amit nagyon megérdemelt.

Lassacskán kezdtem megszokni „családomat”. Legnagyobb örömöm a kis Igor ajnározásában telt.

A kényelmen kívül más nem is kötött a helyhez, mert úgy éreztem, én se vagyok itt fontos senkinek.

Nevelőszüleim egyre többet veszekedtek. Egyszer Emma bezárkózott Jovan elől a fürdőszobába. A férfi toporzékolt a dühtől.

– Csak a kurvák zárkóznak el hites uruktól!

Amikor aztán megjátszott békülékenységgel kicsalta Emmát, úgy megverte, hogy az maga alá vizelt. A vadember megcibálta az én hajam is.

– Te is cafka vagy a fajtáddal együtt! – üvöltötte.

Az engem rendszeresen látogató gyámügyesnek féltem beszámolni a történtekről. Ha tehettem, elvonultam a teraszos udvar végébe. Letekintettem a tágas völgybe, és álmodoztam. A mama most biztosan aggódva gondol rám. Talán még édesanyámnak is eszébe jutok néha. Az az ember pedig, aki egykor luxusautón jött értem, hogy magához vegyen, de a mama nem adott, az a melegbarna tekintetű, szép, szomorú bácsi most itt közeleg a kerítés menti dűlőúton, minden bizonnyal engem keres, és mindjárt mosolyogva ölel magához…

Épp akkoriban maradt el a gyámtiszt látogatása, amikor terrorrá fajult Jovan viselkedése. Nyár volt, tizenhárom éves lettem. Emma nena több napra elutazott, az is lehet, hogy a családi pokol végleges elhagyásának szándékával. Emiatt is rajtam töltötte ki bosszúját a ház ura, Matovics Jovan. Más szemmel méregetett, mint azelőtt.

– Idejössz! — parancsolta egy reggel az ágyból.

Engedelmeskedtem. Tenyeremet dudorodó gatyájára vonta.

– Tudod, mi ez?

– Hááát…

Ledöntött, rám tehénkedett, ruhámat letépte, és valami furcsát, rosszat, fájdalmasat tett velem. Halálos rémületem csak pillanatnyi volt, mert elájultam.

Bizonytalan időre a rijekai Gyámügyi Intézet Otthonába kerültem, nehéz sorsú gyerekek közé. Nehéz volt elviselni a személyzetet is, amely hivatásból aggódott értem, és mindenféle rácsokkal védte biztonságomat. A rendőrségi kihallgatások után itt is sokat kérdezősködtek. Tőlük tudtam meg, hogy alighanem meg lettem erőszakolva. A tettes mostohaapám, aki bírósági eljárás elé néz.

Legszívesebben megszöktem volna – Emma nena vére csörgedezik bennem – de a kerítésnél nem jutottam tovább. Ám kintről jött a „segítség”; Emma és Jovan leste megjelenésemet, hogy jó belátásra bírjanak.

Emma erősen falazott Jovannak, de az én szavam volt a döntő a vád megfogalmazásában. Ha terhelem az elkövetőt, akkor három év börtönt is kaphat. Jovan azzal ijesztett rám, hogy még a börtönből is elintézi megöletésemet, amit elhittem neki. Így hát a sok „nem tudom”, „nem emlékszem” után a vizsgálóbíró elbizonytalanodva halasztgatta a letartóztatási parancs kiadását. Eközben én „önként” visszatértem mostoháimhoz, mégpedig úgy, hogy Jovan átsegített az Intézet kerítésén. Akkorra már összecsomagolt a család, Emma és Igor a kocsiban ült, szökve hagytuk el Tudjman új köztársaságát, és a kezdődő jugoszláv polgárháború első menekültjeiként Magyarországra költöztünk.

Egy kis faluban, Zalapernyén éltünk, kezdettől fogva gondtalanul. Emma megdumált mindenkit, futott paphoz, polgármesterhez, és aki csak tehette, segített rajtunk. Bérletmentes házunkat bebútorozták, elláttak ruhával bennünket. Jovan lakatosként állásba lépett, én pedig az elemi iskola hetedik osztályába iratkoztam.

A családon belüli terror folytatódott. Emma elégette útlevelemet, amivel reménytelen fogságra vetett, nem indulhattam mama keresésére.

A tanáraim kérdezgették, miért vagyok tele kék, zöld foltokkal? Válaszom mindig: elestem, leestem, megbotlottam. Egyik tanárnőm nem hitt nekem; elindította az eljárást. Egy este útját állták mostoháim, ruhájára sósavat spriccelt nevelőanyám, mondván, hogy állítsa le az eljárást, mert különben a szemébe kap legközelebb. Másnap a tanárnő félrehívott, rettegve közölte velem, hogy semmit se tehet érdekemben.

Láttam, hogy magamra vagyok utalva. A mamával töltött, legboldogabb kilenc évem után újra és újra a kiszolgáltatottság mély posványába taszítanak azok, akiknek gondoskodniuk kéne rólam. Engem mindenki cserben hagyott; rólam, az újszülöttről lemondott az anyám, a mama is csak kilenc évig törődött velem, aztán elhagyott; nevelőim kegyetlenek hozzám, nem szeretnek. Elképzeltem, hogy van egy hős apukám, aki folyton engem keres, és egy reggel úgy fogok ébredni, hogy jött értem, elvisz… Ez a fantázia segített a kitartásban. A könyveimbe menekültem, olvastam, tanultam. Amikor verekedés volt, igyekeztem Igorkát megvédeni.

Tizennyolcadik születésnapom után is kitört a balhé főiskolai terveim miatt. Nevelőanyám azt mondta, nem megyek sehova, amíg nem térítem meg tízévi eltartásomat. Nagyot kacagtam, mire ketten püföltek, rugdostak, ahol értek. Tépett ruhában iszkoltam ki a kapun, amit rögvest bezártak: vissza csak akkor mehetek, ha hajlok a parancsszóra…

El innen bárhova!

Szembejött velem – az első férjem.

Szerelem nélkül öt évig tartott ez a házasság.

Tanultam, diplomát szereztem, remek állásom van, vállalkozóként is szilárd lábon állok. Férjhez mentem megint; három a gyermek.

Emma visszatért Horvátországba, magára hagyva Jovant a zalapernyei házban. Igor a megyei székvárosban él.

Rokonok segítségével sikerült anyámhoz eljutni, Németországban. Apámról ezúttal sem vallott. Talán akarva se tudott volna. Kezdtem gyanítani, hogy közeli nőrokonaim egyike se tudhatta bizonyosan, kitől szült gyereket, ideértve anyát, a nenát és a mamát is. Pláne az tévedhetett, aki apának vélte magát…

Amikor kétezerben otthon jártam, szülővárosomban, én mégis kutattam apám után.

A Riporter Bender Iván úr pörge kalapja és a Mama egykori kapcsolatai vezettek nyomra.

Nagyim a világháború alatt mindenes cseléd volt Vitay Marci kocsmájában. Ott melegedett össze Vajda Miska kalapossal, és a barátság sok évtizeden át tartott. Vajda mester időről időre csak két barátjának gyártotta a remekbe szabott pörge kalapot. Az egyik megrendelő Bender Iván, a másik Martinov Béla volt.

Miután a kalapos megözvegyült, elesettségében odaköltözött hozzánk, a mama koszos odújába, a nyolcvanas évek elején. Aztán hamar jött egy fiatalember, talán a fia, és korholás közepette elvitte a bácsit. Az öreg talán tudott volna mesélni a kalapjait használó haverok viselt dolgairól, nőügyeiről; főleg Martinov Béla érdekelne. Neki talán minden oka megvolt rá, hogy egykor örökbefogadási szándékkal jött értem a mamához, hiába…

Senki se él már, aki származásom rejtélyét segíthetne kikutatni. Rég elhunyt a jó öreg Vajda úr, meg az ő barátai; Bender Iván és Martinov Béla. A mama is elment.

Éppen szülővárosomba készültem, amikor Igor fölhívott, és elmondta apja tragikus végét…

Jovan nyugdíjasként visszavonultan élt tőle külön élő, de el nem vált Emmával közös, zalapernyei házban. A nej megtiltotta, hogy Jovan nőt fogadjon otthonában, így hát hol itt, hol ott találkozott cigány barátnőjével, Csöpivel. Egyik délben Csöpi riasztotta Igort, hogy Matovics Jovan már reggel óta nem reagál a telefonhívásra. Igor munka után, késő este Tapolcáról autózott Kanizsára, Csöpiért, és együtt mentek a zalapernyei házhoz. Az utcára nyíló garázsból hiányzott az autó. Kulcs híján nem tudtak bemenni az épületbe. Kihívták a rendőrséget. Az ablakon behatoló közeget vérengzés nyomai fogadták. Tizenhét késdöfés végzett Jovannal. Egy napon belül elfogták a gyilkost: Marcsi huszonhat éves vejét, és annak új, tizennyolc éves kedvesét.

Szóval brutális gyilkosság áldozata lett Jovan, ami mindenkit megrázott az ismerősök körében. Engem is. Matovics Jovan nem volt mindig jó ember, nem kevés lelki sérülést okozott nekem is, amíg ő és Emma felelt értem. Kezdtem hinni, hogy a múltbéli jó és rossz tettek elnyerik jutalmukat vagy büntetésüket. Az egykori súlyos bűnök nem maradhatnak megtorlatlanul. A Jovan lelkéért – mindazok ellenére, amiket tett velem – elmondtam egy imát.

Idén májusban megint apakeresőben jártam őseim földjén.

Mama munkahelyét, az autóbusz-állomást lebontották klozetostól, nem volt rentábilis, helyén Lidl-áruház épült.

Kerítettem egy helyi telefonkönyvet, és hívogatni kezdtem a Vajda nevűeket. Volt bőven. A hívottól megkérdeztem, ismert-e valaha kalapkészítő mestert? Többen emlékeztek Lóczy László műhelyére, de a legizgalmasabb választ Vajda Jenő adta: ő maga is kalapos, apja örökében.

Még aznap délután szívélyesen fogadott, feleségével együtt. Az ebédlőasztalon egy halom fénykép, Martinov Béla hagyatékából. A Martinov házaspárt a végsőkig gondozták Vajdáék, így jutottak a családi album birtokába. Jenő úr lázba jött attól a hasonlóságtól, amit az engem ábrázoló csecsemőkép és a Martinov-csemeték fotói között észlelt. Az ajak- és fogforma tetszetős szabálytalansága és a szélesen kivirító felső fogíny meggyőző egyezést mutatott. Különben is: a születésem előtti hónapokban Jenő mester saját szemével látta, amint Martinov Béla gyakran autóztatta állapotos édesanyámat. A filmsztár külsejű szoknyavadász szeretőket tartott, de védelmezte házasságát, nem akart kitérni belőle. Ám esetünkben szerelemmé fajulhatott a dolog, mert abból legalábbis a születendő gyereket meg akarta szerezni magának. Tett is egy próbát: felesége is elkísérte. De egy nyakas nagymama elhárította…

Másnap az alvégi Szent Anna temetőben virágot tettem Martinov Béla sírjára.

Belenyugvással abbahagytam a további kutatást.

Illusztráció: V. Michelini