Próza

augusztus 25th, 2025 |

Hoppál-Kovács Edit: Ha láthatnál repülni (részlet)

Augusztus 17.

Úgy érzem magam, mint akit kidobtak egy repülőből a Mojave-sivatagba. Törölték az adataimat, és mostantól bárki lehetek, mert nem az vagyok, akinek hittem magam harminckilenc évig. Rögzítenem kell a gondolataimat, hogy ne tébolyodjak meg.

Lilu szólongat, kaparászik a szobám ajtaján, nem vár választ, bejön. Két napja ki sem dugtam az orrom, a fiúk néha belém erőltetnek pár falatot.

– Hoztam neked valamit, nem tévé van benne – kuncog, megfogja a kezem, az ágyam szélére ül. A méretes, Samsung feliratú kartondobozt óvatosan az íróasztal lábához támasztja.

– A meglepetésekre mostanában nem reagálok túl jól – grimaszolok, a combjára fektetem a fejem.

– Ez nem fog fájni, dormiglione. Meglehetősen régóta őrizgetem. Nem volt megfelelő alkalom, hogy odaadjam neked, most viszont van, mert akárki is az anyád, a mi történeteink nem változnak. Te az a Rubi vagy, aki a szakadékban várt rám, és én az a Lilu, aki kihúzott téged. Az a Rubi vagy, aki megtartott, amikor otthonról menekültem. Mi vagyunk azok, akik együtt számolják a hulló csillagokat augusztusban, és ez ma is így lesz!

A szőnyegre fekteti a dobozt, nekem kell kibontanom. A számomra legkedvesebb képet festette meg Amritától, az Alvó nőt. Vörös hajjal, mit mondhatnék, őrülten zavarban vagyok. Kapok tőle egy kemény fedeles, kulcsra zárható naplót is, amibe írhatok az úton, ha kedvem tartja. Lassan textil zsebkendőre kell váltanom, ha nem akarok csődbe menni.

– Tudnod kell, Rubi, hogy csodaszép vagy, okos és nagylelkű. Az átoknak vége. Este azt fogom kívánni, hogy ez a kép méltó helyre kerüljön. Oda, ahol igazán boldog leszel még vagy száz évig.

– Én nem árulom el, mit kívánok, de annyit mondhatok, hogy köze van a dilinyós bátyámhoz.

Ülünk csendben és várjuk, hogy felragyogjanak a csillagok.

Augusztus 24.

Állapotom az eufória és a depresszió között ventilál egyik óráról a másikra. Lilu folyton azzal idegesített régebben, hogy minden okkal történik. Évek óta először érzek morzsányi hálát Péter iránt, amiért rászoktatott a futásra. Naponta tizenöt kilométert ledarálok, mostanában néha többet is. Ez az egyetlen kapaszkodó, ami miatt elhiszem, vagy inkább csak remélem, képes leszek végigmenni az úton, mert apa így akarja.

Nem használok múlt időt, tudom, hogy itt van, velünk tart majd egy darabon. Marcello ugyan nem szerepelt a tervben, de az sem, hogy egyedül vágjak neki. Apa listát írt, mit érdemes magunkkal vinni. Amikor összepakolt, nem foglalkoztunk vele különösebben, hogy melyik utat választja Santiago de Compostelába. Száz kilométerenként üzent, nem rabolták el az űrlények. Amikor hazaért, egy-két fotót mutatott, amit a mobiljával lőtt. Azt hittük, nem akar beavatni bennünket, ez is egy séta a sok közül, egy nagyon hosszú séta. Nem firtattuk, miért döntött váratlanul az egyik nyári szünetben, zarándokútra megy. Most értettem meg.

Az „északi út” szeszélyesebb, mint a többi. Dávid megpróbált lebeszélni. Miért nem indulok inkább jövőre? Tudom, hogy most kell mennem. Marcello szerint, ha elviseljük egymást esőben, sárban, akkor bármire képesek leszünk együtt. Vadul dobog a szívem, miközben elönt a hideg veríték.

Eszter leveleit magammal viszem. Nem volt bátorságom kinyitni egyet sem. Vajon képes leszek-e mást is érezni, mint dühöt és keserűséget? Fogom-e egyszer anyának szólítani?

Mi vár ránk az úton Marcellóval, és mi lesz utána? Apa kihajtogatható térképet is ragasztott az utolsó lapra. Nyolcszázhúsz kilométer, harminchat éjszaka. A gyakorlott caminósok szerint ez a tempó egyáltalán nem megerőltető, de azt is írják, hogy a Norte egészen más, lenyűgöző, de a legnehezebb útvonal. Perfetto. Már a második blogbejegyzést olvasom a neten ágyi poloskákról, telt házas zarándokszállásról, megvilágosodásról, vízhólyagokról, fertőzésről, spontán találkozásokról, életen átívelő barátságokról, csodaszép tájakról, és közben úrrá lesz rajtam a szorongás. Évente több ezer zarándok jut el Santiagóba. Mi van, ha nekem mégsem lesz erőm hatkilós csomaggal a hátamon napi huszonöt kilométert megtenni a tűző napon, ködben, viharban, dacára Marcello üdítő társaságának? Mi lesz, ha kiderül egy hét után, hogy egymás agyára megyünk?

Azt mondják az út első harmada a testről, második része a lélekről, az utolsó pedig a szívről szól. Nem hagyom cserben apát. Oka van rá, hogy a határaimat feszegeti. A tapasztaltak szerint tudni fogom, mit kell tennem, és igenis lesznek csodák, pusztán észre kell majd vennem őket.

Dávid kifizette a ház rám eső részének a felét, egyelőre nem érzem ezt a pénzt sajátomnak. A megnövekedett számlaegyenleg mégis ad némi nyugalmat.

Kínosan félek a bogaraktól, a kisképzős táborok óta egyetlenegyszer sem aludtam sátorban.

Van egyáltalán valami, amitől nem rettegsz?, szegezte nekem a kérdést Péter az utolsó, förtelmes veszekedésünk alkalmával. Az én Caminóm megadja erre a választ? Felébredhetnék egy reggel úgy, hogy már nem akarom megtervezni, kontroll alatt tartani a napom minden percét. Csak szimplán létezni, mint a festővászon előtt állva, félelem nélkül elmerülni és feloldódni a színek ölelésében.

Egyelőre nem érzem a vibe-ot, hogy éppen most fogom megkapni az oldást az élettől. Nem is segítem túlzottan a spontán pillanatok világrajöttét, listákat, jegyzeteket készítek. Bevillan, hogy a túrabakancsom Lilu pincéjében lapul. Muszáj érte mennem, mert kifejezetten felhívja rá a figyelmet az összes zarándok blogger, hogy új cipőben neki se induljak, mert napokra járóképtelen leszek.

Marcello hangján enyhe aggódást éreztem először, de tudom, hogy büszke rám, azt mondja, olyan lesz, mint a hegyen, ezentúl nem lehetnek kifogások, meg se kottyan majd egy háromezres. Tanácsokkal látott el, ultravékony hálózsákot rendeltem, ha már van rá pénzem, és lehet kapni.

Egy pillanatig arról ábrándozom, hogy miniatűröket festek majd az emlékezetesebb helyekről, számomra kedves emberekről, hangulatokról, de olvasva a korábbi beszámolókat, be kell látnom, hogy ezt elengedhetem. A testemet fogom vonszolni egy jó ideig. Újabb levelet küldök a tanítványaimnak, idén már csak október második felétől tudok órákat vállalni, főként online. Szeretném hinni, hogy Marcellóval sikerül egy új „egészet” kiraknunk törött darabjainkból.

Liluval a Duna-parton sétálunk, búcsúzkodunk, Dávid bevállalta Barnit, később isteni bolognaival várnak bennünket. Andristól kínai balzsamot kapok, a szokásos piros tégelyben.

Még mindig kételkedem benne, hogy én vagyok az, aki holnap repülőre ül, és hamarosan legyalogol nagyjából nyolcszáz kilométert. Egy észbontóan vonzó férfival az oldalán, tegyük hozzá.

Augusztus 27.

San Sebastián méltán az egyik legkedveltebb turistacélpont, rengetegen blogolnak csodás tájairól, kifinomult gasztronómiájáról, kulturális eseményeiről és vibráló életstílusáról. Szerencsénk van az indulással, mert a filmfesztivál miatt egyetlen megfizethető szállást sem találnánk szeptember közepétől.

Kora reggel busszal indultam Irúnból, Marcello ragaszkodott hozzá, hogy együtt tegyük meg az első lépéseket az „úton”. Délben találkozunk a Buen Pastor, azaz a Jó Pásztor katedrálisnál. Az estét San Sebastiánban töltjük.

Apa szerint hagyjam átfolyni magamon a várost. Hangolódjak, ne rohanjak. Szemerkél az eső. Van térdig érő poncsóm, mégis valahogy úgy képzeltem, legalább az elején süt majd a nap. Meglehetősen óvodás elképzelés. Apa térképét nézegetem, összehasonlítom az applikáció által feldobott útvonallal. Néhány ponton eltér a kettő, állítólag nemrég több szakaszon építkezésbe kezdtek.

A zarándokútlevél felkutatásával megvárom Marcellót.

A város tele van turistával, akiket a tengerpart vonz leginkább, a La Concha strand bársonyos homokja. A madridi elit ide menekül a hőség elől. Az egyik utcai árustól tizenhat euróért kis zsebkalauzt vásárolok. Az ajánló szerint azonnal meg kell kóstolnom az óvárosban a baszk szakácsok büszkeségét, a pintxos kavalkádját és le kell öblítenem txakolival. Lilunak, Dávidnak, Andrisnak és persze Julinak is elküldöm az első „minden szuper” üzenetet, és nekivágok egy szerényebb felfedezőútnak, kulináris gyöngyszemekkel kecsegtető délelőttnek. Egyelőre nem érzek mást, csak az ismeretlen város idegenségét. Átlagos turista vagyok, átlagosnál nagyobb szomorúsággal. Gombóccal a gyomromban várom, hogy láthassam Marcellót.

Fél órával korábban érkezem a katedrálishoz, nem bántam meg, hogy beadtam a hátizsákomat egy közeli csomagmegőrzőbe, a téren is óriási a tömeg. Vajon, hogy fogjuk megtalálni egymást? Kérdezősködöm, DeepL alkalmazással megtámogatott zéró spanyoltudásommal megtudom, hogy beszerezhetjük az útlevelet a katedrálisban is. Letölthetném a QR-kódos applikációt, de hagyományos könyvecskét szeretnék, sok-sok színes pecsétnyomattal. Leülök a lépcsőre, egészen oldalra, itt kisebb a forgalom. Kinyitom az útikönyvet.

A székesegyház San Sebastián egyik impozáns és jelentős építészeti látványossága, amely a város szívében, a modern városközpontban található. Ez a neogótikus stílusú katedrális 1897-ben készült el, és azóta a város egyik ikonikus jelképe. A Buen Pastor különlegessége nemcsak a méretében rejlik – tornya közel 75 méter magas –, hanem részletgazdag kialakításában is. A katedrális belsejében lenyűgöző ólomüveg ablakok találhatók, amelyek színes fényekkel árasztják el a teret, különleges atmoszférát teremtve. Az épület homlokzatát finom kőfaragások díszítik.

Egy biztos, egészen lenyűgöző. Eszembe jut, hátha Marcello is megérkezett, esetleg bent várakozik. Belesimulok az áramló tömegbe, hagyom, hogy vigyen a sodrás. Nem túloz a könyv, az ablakok varázslatosak. A sorokat pásztázom, a padokban ülő turistákat, két idősebb nő mellett megpillantom az ismerős, sötétbarna, vállig érő dús hajat. Marcello időnként körbenéz, hátrafordul, és amikor végre meglát, félrebillenti a fejét, mosolyogva feláll, elindul felém, én pedig a legközelebbi padsor karfájába kapaszkodom. Nem emlékszem, mikor izgultam ennyire.

Marcello már tegnap foglalt szállást, összeszedjük a hátizsákokat, egy üveg vörösbor társaságában elindulunk a háromcsillagos panzióba, hogy megtervezzük az előttünk álló heteket. Szerinte a Camino nem a teljesítményről vagy a kilométerek megrögzött gyűjtögetéséről szól. Az útnak számtalan kezdőpontja lehet, és csak egyetlen fix pontja, a vége, Szent Jakab apostol sírja a galíciai tartomány fővárosának katedrálisában.

A szobánk a másodikon van, szűk utcára nyíló hangulatos erkéllyel. Marcello kinyitja az üveget, kerítek két poharat, kiülünk a kényelmetlen kovácsoltvas székekre. A sikátor hangulata és a testes spanyol bor bőségesen kárpótol. A férfi, akire csak lopva merek nézni, a második pohár után szokatlanul hosszú monológba kezd. Szeretné, ha tudnám, hogy ez elsősorban az én utam, alkalmazkodik hozzám. Ha akarom, mehetek egyedül, ő majd mögöttem halad néhány kilométerre, ha a társaságára vágyom, együtt gyalogolunk. Egyetlen kérése van, ami, lássuk be, nem teljesíthetetlen. Olyan szállásokat foglaljunk, ahol kettesben lehetünk. Gyorsan belátom, hogy nem a rettegett ágyi poloskák és a horkoló zarándokok társasága az egyetlen lehetőség, ami elhozhatja a lelki békét és a megtisztulást, vagy bármi is legyen az, amit remélek. Megosztom vele a tervet, útközben fogom elolvasni Eszter leveleit, és azt is tudnia kell, hogy fogalmam sincs, milyen hatással lesz rám mindez. Lehet, hogy végig fogom zokogni az egész utat, nézek rá pimasz mosollyal.

Elfogyott a meleg víz, talán nem is volt. Cserébe Marcellóhoz simulva számolhatom a szoba sarkait. Fair enough.

Augusztus 28.

Fanfárok nélkül indulunk. A zárban hagyjuk a kulcsot, óvatosan lépkedünk lefelé a lépcsőn, még csak hat óra van. Szürkületben tesszük meg az első kilométereket, de az app szerint napsütésre is van esély. A hajamat szorosan két copfba fontam, a vékony vászonkalap jobban simul a fejemre. Hátizsák, botok, kulacs. Getaria az első célpont, nagyjából huszonnégy kilométer. Úgy mondom ezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy meg is teszem.

Orio előtt elég hosszan meredek köves út vezet lefelé, Marcello megfogja a kezem, jobb lesz az első napot bokaficam nélkül túlélni. Nincs kiforrott taktikánk, kevesen járják ezt az utat, de amint megpihenünk nagyjából az első tíz kilométer után, mellénk telepszik egy szikár, ősz hajú férfi. Megtudjuk, hogy svéd, és azt is, hogy agysebész, ez a hatodik Caminója. Kiveszi az éves szabadságát, és eggyé válik az óceánnal, magyarázza nevetve. Útmutatást is kapunk, felváltva tegyünk meg hosszabb és rövidebb utakat, jobban fogjuk bírni. Ha Ovideónál a Pireneusokat választjuk a parti út helyett, akkor tulajdonképpen becsatlakozunk a Camino Primitívóba. Marcello rám kacsint, ha rajta múlik, akkor az igazi magaslatok felé vesszük az irányt. Nem adom be ilyen könnyen a derekamat, ráadásul addig még megszámlálhatatlanul sok kilométer tornyosul előttünk.

Orio kedves kis halászfalu. Felmászunk a város melletti kisebb hegyre, majd a túloldalán az autóút szélén ereszkedünk le a következő városhoz, Zarautzhoz. A strand mellett haladunk, tökéletes az idő és a hullámok is elég méretesek, legalább tízen szörföznek. Megállunk egy cortadóra, kicsit kínos, hogy folyton zabtejért rimánkodom, időnként sikerrel járok, például most. Egyszer már volt szerencsém Marcellónak bemutatni, milyen az, amikor tej kerül a szervezetembe. Mozarttal ebben is egyetértünk, viszont, ha akad némi hal vacsorára, nagy baj nem lehet. Hiányzik a morcos, zöld szemű kis szörny. Carla pár nap gondolkodás, szervezkedés után befogadta, amíg úton vagyunk.

Nem akarunk hosszabban időzni, alig egy fél órával később már mai célpontunk felé tartunk. A vádlimat alig érzem, a hátam közepe egyetlen hatalmas görcs. Marcello pontosan tudta, ha rögtön útnak indulunk, az első közös esténk biztosan más irányt vesz. Cseppet sem bánom, hogy útitársam gyakorlott túrázó.

A Getariáig hátralévő négy kilométert a parti autóút melletti kényelmes sétányon tesszük meg. Izgalmas sziklaformák felett haladunk a hullámverés lassú ütemű, nyugtató zenéjétől elvarázsolva. Kis koromban, amikor nehezen aludtam el, apa A tenger hangjait tette be a CD-lejátszóba. A távolban feltűnő középkori város látványa kitartásra biztat, a félsziget hegyének alját meglehetősen elcsúfítják az Oliveri halásztársaság ipari csarnokai.

Augusztus 29.

Minden lépés egy csodálatos kérdőjel, földből, égből, napfelkeltéből, naplementéből, ismeretlen arcokból, a levegőben elkapott illatokból, dallamokból és szavakból áll, amelyek talán nem véletlenül jutnak el hozzánk. Megyünk tovább, mert nem tudunk és nem akarunk megállni.

Szeptember 1.

Három nap alatt hatvankilenc kilométert tettünk meg, Marcello örömére folyamatosan emelkedünk. Eddig mindennap eláztunk. Az elmúlt három napban megtanultam újságpapírral cipőt szárítani, három perc alatt menetkészre pakolni a felszerelésemet. Marcellónak mindez ujjgyakorlat. Arra eszmélek, hogy egy jó kávén, napi kétszeri maroknyi ételen és friss forrásvízen kívül alig van másra szükségem. Bár a futás kitartásra tanít, a napi tizenöt kilométer, amit eddig meg sem éreztem, nem hasonlítható össze azzal, ahogy a hátizsákommal haladok a sárga úton, mint egy hatalmas csiga. Reggel óta tompán fáj a bokám, folyamatosan használom a botokat. Marcello végül az egyik zarándokszállás mellett letette az övét, az úton ez a szokás, a feleslegesen magunkkal hozott holmiktól megszabadulunk, olyan helyen hagyjuk, ahonnan más elveheti, ha szüksége van rá.

Nunca caminarás solo, soha nem mész egyedül. Ez áll az egyik kőkerítésre festve. Akkor is így lenne, ha nem lenne mellettem Marcello. Különös hangulatba kerülök. Megállunk egy utcai csapnál, a nyakamra is bőven locsolok vizet. Bár az időjárás meglehetősen változékony, egyáltalán nincs elviselhetetlen hőség. Lassan haladunk, ma különösen, Marcello nem is foglalt reggel szállást, még nem tudjuk, mekkora távot sikerül megtennünk. Én vagyok a szűk keresztmetszet. Ráadásul meredeken haladunk fel a hegyre, leheletnyit enyhít a kínomon, hogy utunk gyönyörű erdei környezetben kanyarog. A hegy tetején kis templom, lélegzetelállító kilátással. Letesszük a zsákokat és pihenünk egyet, még a zoknit is lerángatom, a nedves fű jótékonyan hűsíti felforrósodott talpamat. A nap fénypontja.

Marcello szorgalmasan dokumentálja a telefonjával, ami kedves neki, én pedig mégis papírra vetek néhány skiccet a tájról a Lilutól kapott kulcsos naplómban. Friss bagettet és konzervhalat ebédelünk, a pihenő után új erőre kapok, Gernika is összejöhet estig. Marcello a szálláslehetőségeket nézegeti. Egyre kevesebbet beszélünk, mint két összeszokott tangótáncos, apró jelekből, pillantásokból, érintésekből tudjuk, mire van szüksége a másiknak. Körülöttünk barna szőrű tehenek legelésznek, a sok esőtől féktelenül burjánzik a növényzet. Nagyjából hat kilométerrel Gernika előtt megállunk pihenni és behabzsoljuk a tegnapi sajtkollekció maradványait. A térkép szerint elég erős menet következik. Tegnap óta nem kapcsoltam be a telefonomat, Marcellóra bíztam magam, már nem jegyzem fel a kis falvak nevét, visszanézhetem majd az útikönyvben, egyszerűen csak létezem, hagyom, hogy vizes legyen az arcom, sáros a ruhám és kócos a hajam.

Szeptember 4.

Bilbaóban, a Manoli panzió legfelső emeleti szobájában ülök az ágy szélén, rémülten nézegetem a kétszeresére dagadt bokámat, Marcello mélyen alszik, mozdulatlanul fekszik mellettem, mint egy zsák. A lábam lekapcsolta magát az agyamról, úgy döntött, hosszabban megpihenne ebben a nagy franciaágyban, én pedig a nyitott erkélyajtón át bámulom a szemközti téglavörös geometriai alakzatokkal díszített házfalat és a sötétbarna faberakással keretezett erkélyajtót. Lesz ideje megszáradni a ruháinknak. Óvatosan kibújok az ernyedt karok öleléséből. Jelentős mennyiségű bort ittunk mindketten, ezúttal én bírtam jobban. Szánalmas előnyöm mint erőtlen hópihe olvad el, hasogat a fejem, lilás-fekete foltok pulzálnak körös-körül. Kávéra van szükségem, de ez Marcello nélkül aligha fog menni. Megfontolt, kétdimenziós mozdulatokkal araszolok az ágy végéhez. Összerándul, magzatpózba gömbölyödik. Kis időre belefeledkezem, bámulom a dúsan ívelt fekete szemöldököt, a feszes homlokot keretbe foglaló barna hullámokat. Lassan a kőpadlóra ereszkedem. Jólesik a hűvös a lábamnak. Eszembe jut a kínai balzsam, Andris hisz benne, én is próbálok. Fenéken csúszom a hátizsákig, a legkisebb cipzáras zsebből előkotrom a tégelyt. Már csak vissza kell másznom az ágyra, a bal lábam csak enyhén duzzadt, ennek ellenére éles fájdalom a válasz, amikor ránehezedem.

Egy szavam sem lehet, romantikus környezetben sikerült lerokkannom. Marcello egészen jó áron szerezte meg, tegnap délelőtt egy nagyobb csoport váratlanul lemondta a foglalást. A bookingos fotókat nézegetve, mi kaptuk a legszebb szobát. Kicsi, de nagyon hangulatos. Sokszor beúszik az érzés mostanában, mintha valamiféle próbanászúton lennénk. Fegyelmezni próbálom magam, de a gondolatrendőrségem szerepe egyre jelentéktelenebb. Ilyenkor szokott következni az újabb pofára esés, villámcsapás és földrengés, kuncog a fülembe a sötét oldal. Többé nem hagyom, hogy bekavarj, válaszolok a fejemben hepciáskodó kis szörnyetegnek.

Talán most van itt az ideje, hogy elolvassam Eszter üzeneteit. Kényszerpihenő extrákkal. Kibontom az összes borítékot, dátum szerint sorba rendezem és az éjjeliszekrény fiókjában talált méretes biztosítótűre fűzöm az egész paksamétát. Eszter mindegyik levélbe tett egy fényképet. Remeg a kezem, ahogy egymás után huszonnyolcszor a szemébe nézek, másodpercek alatt peregnek előttem az évek. Tényleg gyönyörű, és bármennyire próbálom a gonoszt látni benne, nem igazán megy. A lágy ívű szemöldök, a vörös loknik, a szeplők az orra körül, a zöld szempár, mindez én is vagyok.

Marcello nyolc körül ébred. Az utóbbi két napban alig tettünk meg összesen negyven kilométert, mégis mindketten kimerültünk. Én biztosan. Felém fordul, kisebb csatatér közepén fekszik, először az ágyon elrendezett képeket pillantja meg, a jókora duzzanatot csak ezután veszi észre. Azt sem tudom elhallgatni, hogy egy órája bőgök. Mohóságából arra következtetek, hogy mielőtt gyógyszertárba indulna, kézrátéttel fogja elősegíteni a gyógyulásomat, biztos, ami biztos, nehezen definiálható testmasszázst kapok a fájós lábamtól a fejem búbjáig. Felkapja a legkevésbé nedves rövidnadrágját, vadászatra indul. Gyógyszer, fásli, sok-sok csoki, sajt és narancslé, sorolom nevetve, a „mit hozzak neked” kérdésre. Forgatja a szemét, kirázza az összes holmiját a hátizsákból, belátom, nem lesz elég a szokásos bevásárló szatyorka.

Egyedül maradok a gondolataimmal. Byung-Chul Han elméletében most én vagyok a kivétel, ami erősíti a szabályt, miszerint a világból lassan eltűnik a sóvárgás, leépül a szerelem. A filozófus két éve Budapesten is előadott. Vicces volt, és rettentően jóképű. Felvettem az egészet. Beszélt a digitalizáció okozta kiüresedésről, mert hiába a gyakori online kapcsolódás, fizikailag sokkal ritkábban kerülünk közel egymáshoz. Szerinte a szabadság álcája mögött a saját parancsainkkal éppen mi lökjük magunkat kényszerpályára. Bárki, bármikor elérhető. A saját igényeinknek megfelelően megszabhatjuk az algoritmusnak, hogy milyen paraméterű emberekkel társítson össze. A lassú, élő, intenzív párbeszédek néhány soros pötyögésekké degradálódnak. Han szerint eltűnik a valódi vonzerőt jelentő aszimmetria, megszűnik az izgalmas feszültséget fenntartó negativitás. Elszivárog a távolság az emberek között, ha pedig nincs távolság, akkor közel kerülni sem lehet már. A számomra legfontosabb gondolatait ironikusan „bepötyögtem” a telefonomba még akkor, az előadás közben.

Erósz képessége az, hogy kiragadja a szubjektumot saját magából és a másik felé mozdítja. Kivezeti az egyént a saját nárcisztikus poklából – hozzátette, hogy a valódi szerelem megélésekor egyszerre kell éreznünk magunkat erősnek és kiszolgáltatottnak. A sikeres kapcsolódást a másikhoz az elgyengülés jelenti. Azt hiszem, ez pipa.

Marcello tíz körül ér vissza beszerző körútjáról. Mindenféle varázslatot csinál a lábammal, végül gyengéden befáslizza, miközben én egy isteni, karamellával töltött spanyol csokoládéval vigasztalódom. Kezébe veszi Eszter fotóit, adnod kell neki egy esélyt, néz rám a melegbarna szemeivel. Azon vagyok, hogy képes legyek rá, sírom el magam. A nagyja már reggel kijött, viszonylag gyorsan összeszedem magam. Eszembe jut, hogy nem is kell összeszednem magam. Ez a lényeg. Végre lehetek, aki vagyok, tehetem, amit akarok, még ha előttem is homályos, hogy pontosan mi lesz az. Marcello kitoloncolja a fotelt az erkélyre, ölbe kap, betakar egy kétes tisztaságú pléddel, a műanyag székre feltehetem a lábamat.

Talán valamelyik utcai árusnál vett nekem egy apró csengettyűt, nem bírom abbahagyni a nevetést, amikor a kezembe nyomja. Olvashatom a leveleket nyugalomban az erkélyen, ő filmet néz, csak rázzam meg a cuki harangot, ha bármire szükségem lenne, egyedül meg ne mozduljak. Az erkélyajtót résnyire nyitva hagyja. Negyed hét, mire a levelek végére érek. Némelyik csak pár sor, de időnként szünetet kellett tartanom, hogy ne kapjak pánikrohamot. Marcello a szeme sarkából követhette a bennem tomboló viharokat, mert éppen a legjobbkor tett az asztalra egy kancsó limonádét, néhány kekszet, vagy egy pohár vörösbort, majd szó nélkül visszament.

Hagyok még pár percet magamnak, mielőtt megrázom a csengőt. A hűvös szél egészen megélénkül, furcsa borzongás fut végig a testemen, érzelmi turbulencia, suttogja apa. Itt van velem, talán végig itt volt, meglebbenti a lapokat, játékosan összekócolja a hajamat, a homlokomat simítja, apa annyira hiányoztál.

Arra ébredek, hogy Marcello szólongat, hosszan megcsókol. Istenem, ma még fogat sem mostam, villan át az agyamon. Visszatelepít a szobába.

Vacsora után kockázatos kísérletbe kezdek. Tudnom kell, mit olvas, ismernem kell a kedvenc filmjeit, a zenéket, amelyeket szívesen hallgat. Tudnom kell, jókor gyengülök-e el. A zsigereim tudják a választ. „Megadom, neki megadom magam.” A kis szörnyeteg a fejemben mégis arra biztat, legyek óvatos. Hát, jó. Lássuk a közös metszetet.

Kedvenc könyvek – Hesse Pusztai farkas, Stefánsson Ásta, Cognetti Nyolc hegy. Kedvenc filmek – Arizónai álmodozók, Melankólia, A francia kiadás, Egy zuhanás anatómiája. Kedvenc zenék – Marcus Miller, Parov Stelar, Zaz, De Phazz, Berlioz.

A szörny nem próbálkozik tovább, dohogva odébb áll, kisebb szerencsével végleg megszabadultam tőle.

Marcello elindítja Nate Smith Fly című dalát, átölel, karját a derekamra fonja, egészen magasra emel, a lábujjaimat nyújtóztatom, a vállába kapaszkodom, eltűnik a fájdalom, lágyan ringat, lebegek. „If you could see me fly, you’d smile with me.”

Apa, ugye, itt vagy még?
Bárcsak láthatnál repülni.

Illusztráció: A. Sérgil