Magyar Miklós: Charles Baudelaire és Gustave Courbet barátsága

Charles Baudelaire fényképe és Gustave Courbet önarcképe

A 19. század közepének Franciaországa a társadalmi forrongás és a művészi forradalmak időszaka. A romantika korszaka letűnőben, a realizmus és az újfajta modernség születőben volt. Ebben a korszakban bontakozott ki két különleges alkotó, Charles Baudelaire (1821–1867) és Gustave Courbet (1819–1877) intellektuális barátsága. Egyikük költőként, a másik festőként próbálta meghaladni az akadémikus hagyományokat és kifejezni a kortárs valóságot. Barátságuk nemcsak személyes tiszteleten alapult, hanem mélyre ható esztétikai és világnézeti kérdések köré szerveződött. Kapcsolatuk színtere a realizmus volt, de nem azonos módon értelmezték azt. Baudelaire számára a realizmus költői transzfigurációt jelentett, míg Courbet-nek anyagszerű, érzéki és társadalmi valóságot. Baudelaire és Courbet az 1840-es évek végén ismerkedtek meg, a párizsi művészkörökön belül, különösen a Szalonok és az irodalmi kávéházak világában. Courbet ekkor már feltűnést keltett botrányt okozó képeivel, különösen a Temetés Ornans-ban (1849) című művével, ami megkérdőjelezte a festészet társadalmi szerepéről, témáiról és esztétikai elveiről alkotott hagyományos felfogást. A botrány hátterében elsősorban esztétikai, társadalmi és politikai tényezők álltak. A Temetés Ornans-ban egy falusi temetést ábrázol a művész szülővárosában, Ornans-ban. Helyi lakosok szerepelnek a vásznon, életnagyságban, részletező realizmussal, idealizálás nélkül. A vászon mérete hatalmas (315 × 668 cm), olyan, mint egy történelmi vagy vallásos témát feldolgozó festményé. A monumentális méret általában hősies, mitológiai vagy történelmi eseményekhez volt fenntartva, Courbet viszont egy „jelentéktelen” falusi temetésnek adott ekkora teret. Ez sokak számára a festészet „megszentségtelenítésének” számított. A szereplők közönséges emberek, nincsenek idealizálva, az arcokon unalom, fásultság és undor látszik. A néző számára a kép nem közvetít esztétizált fájdalmat vagy felemelő tanulságot, csak egy szürke hétköznapi eseményt. A festmény az antiklerikalizmus gyanúját is felvetette: a pap alakja jelentéktelen, a kereszt háttérbe szorul, a vallásos elem nem uralja a kompozíciót. Ez Courbet republikánus, ateista nézeteivel is összefügg, amit a konzervatív közönség ellenszenvvel fogadott.

Courbet: Temetés Ornans-ban

1848 körül Courbet megfestette barátja arcképét, amely különleges helyet foglal el mind a festő, mind a költő életében. A képen Courbet barátját, a fiatal, még nem kanonizált Baudelaire-t örökíti meg, és ezzel egyúttal a 19. századi francia művészeti és irodalmi modernség két kulcsfigurájának találkozási pontját is dokumentálja. A festményen a költő félprofilból, ülő testhelyzetben látható. Fekete kabátja és nyaka köré tekert sálja a klasszikus romantikus pózt idézi, ugyanakkor az arc kifejezése, a szemek sötétje és a homlok ráncolása belső feszültséget, intellektuális nyugtalanságot közvetít. A háttér sötét, nincs térmélység, nincs konkrét környezet, ami felerősítené a pszichológiai portré hatását. A festő nem anekdotikus vagy reprezentatív képet akart festeni, hanem az individuum belső valóságát ragadta meg: Baudelaire-t nem mint költőt, hanem mint érzékeny, rejtett energiákat hordozó egyént mutatja be. Courbet ecsetkezelése érzéki és nyers. Az arc plaszticitása, a haj sűrűsége, a ruha sötét szövete, mind sűrű festékrétegekből áll. A valósághűség itt nem az idealizálás elutasítása, hanem az igazság festői feltárása; egy olyan igazságé, amely nem ragyog, hanem súlyos, rejtett és komor. Courbet-nek sikerül megragadnia a modern szubjektum belső kettősségét. A festmény előrevetíti azt a Baudelaire-t, aki Romlás virágai költőjeként majd a szépség és bűn, vágy és undor, spiritualitás és testi gyönyör ambivalens univerzumát teremti meg. Courbet érzékenyen ragadja meg ezt az ambivalenciát: nem karikatúra, nem apoteózis, hanem belső portré. Courbet Baudelaire-portréja nem csupán egy festő baráti gesztusa egy költő iránt. A kép a realizmus és a modernség metszéspontján áll, ahol a valóság megragadása nem egyszerű másolat, hanem pszichológiai és spirituális mélységek feltárása. Ez a portré egy olyan korszak dokumentuma, amelyben a művészet egyre inkább önreflexívvé vált, és ahol a művész már nem a szépség szolgája, hanem a valóság kérlelhetetlen tanúja, akár festékben, akár verssorokban.

Courbet: Charles Baudelaire portréja

Baudelaire több alkalommal is foglalkozott Courbet festészetével a Szalonokról szóló esszéiben. Bár rendszerint elismeréssel írt róla, bírálta is, mert túlságosan nyersnek és pusztán materiálisnak érezte. „Monsieur Courbet egyike azoknak a kevés művészeknek, akik az igazságot nem könyvekből, hanem a természetből olvassák ki. De az igazság nem minden, a képzelet is szükséges.” – írta. Baudelaire számára a művészet csak akkor éri el célját, ha túllép a puszta látványon, és a láthatóban a rejtett szépséget, az „esztétikai ideát” is megragadja. Ezzel szemben Courbet konokul ragaszkodott a „realitás elvéhez”, amely szerint a művészet forrása kizárólag a közvetlen tapasztalás. Baudelaire bírálataira Courbet 1855-ben készült, programadó festményével válaszolt. A festő műterme: valóságos allegória, amely művészi (s erkölcsi) életem hét évének egy szakaszát határozza meg című monumentális kép a realizmus kiáltványának is tekinthető. A 361 × 598 cm-es festményt Courbet saját szervezésű Pavillon du Réalisme-ben mutatta be, miután a hivatalos Szalon elutasította a kiállítását.

Courbet: A festő műterme

A festmény három részre osztható. A bal oldalon a társadalom kitaszítottjai és nincstelenjei: egy vadász, parasztok, egy cigány nő, egy zsidó kereskedő, egy halászfiú és gyerekek. Courbet itt a „való világ” szenvedő alanyait ábrázolja, a realisták szociális érzékenységének megfelelően. Nem idealizáltak, hanem az élet nyomorúságának valódi reprezentánsai.

Courbet: A festő műterme (részlet)

A középső részen maga a művész ül, ecsettel a kezében, háta mögött egy francia táj festménye látható. Előtte meztelen aktmodell áll, mellette egy ártatlan tekintetű kisfiú. Ez a három alak allegorikusan a művészet forrásait szimbolizálja: a valóságot, az érzékiséget és az ártatlan befogadót.

Courbet: A festő műterme (részlet)

A jobb oldalon Courbet szellemi társai és mecénásai jelennek meg, többek közt Jules Champfleury, műkritikus és regényíró, Pierre-Joseph Proudhon filozófus, Alfred Bruyas műgyűjtő és Alphonse Promayet zeneszerző, közöttük Charles Baudelaire olvasás közben. Ők a művész választott közönségét és intellektuális hátterét jelenítik meg.

Courbet: A festő műterme (részlet)

Jeanne Duval alakjának előtűnése és eltávolítása

A festmény előkészítő rajzai és kortárs beszámolók tanúsága szerint Courbet Jeanne Duvalt, Baudelaire múzsáját és szeretőjét is megfestette a jobb oldali csoportban, egy oszlop tövébe állítva. Kevés szerelmi kapcsolat szült annyi szenvedélyt és botrányt, amennyi fájdalmat és költői ihletet, mint Charles Baudelaire és Jeanne Duval több mint húsz éven át tartó, viharos viszonya. E szerelem egyaránt volt testi vonzalom, lélekemésztő megszállottság, költői mitológia és társadalmi tabutörés. Jeanne nem csupán múzsa volt, ő lett Baudelaire femme fatale-ja, kísértő démona és titokzatos madonnája, akiben az érzékiség és a halál, a vágy és a romlás szimbólumai testet öltöttek. Jeanne Duval – valószínűleg haiti vagy kreol származású, egzotikus külsejű, félig színésznő, félig kurtizán – az 1840-es évek elején jelent meg Párizs művészvilágában. A korabeli források homályosak: neve, származása, életének tényei szinte eltűnnek a róla szóló legendák sűrűjében. Ami bizonyos, hogy egy fiatal, barna bőrű nő volt, aki a párizsi szalonok peremén, de a dekadens esztéták képzeletének középpontjában mozgott. Baudelaire alighanem 1842–43 táján ismerte meg őt. A találkozás sorsdöntő volt. Jeanne élete végéig a költő szeretője, múzsája és gyötrelmének forrása maradt. Kapcsolatuk sosem volt békés, gyakoriak voltak a veszekedések, különköltözések, majd újabb és újabb egymásra találások. A nő betegség, szegénység és prostitúció árnyékában élt, Baudelaire pedig súlyos testi és lelki válságokon ment keresztül, gyakran éppen Jeanne miatt. Baudelaire Jeanne Duvalt számos versében megörökítette, különösen A Romlás virágai ciklusában. Az Egzotikus illat című szonett érzéki és képzeleti dimenziói mögött ott sejlik Jeanne Duval személyes jelenléte. Testének illata, bőrének egzotikus volta, nőiségének mámorító hatása olyan erős emlék- és vágyforrás, amely a versben egzotikus tájjá, paradicsomi kikötővé alakul. Baudelaire számára Jeanne nemcsak szerető, hanem múzsa, menedék és veszély is, egyszerre hús‑vér nő és költői szimbólum. A vers így nem csupán érzéki vallomás, hanem intim és belső mitológia, ahol Jeanne a költő saját „elveszett szigete”.

Olykor, lezárt szemem, ha tikkadt őszidők
Estéin szívre szívom keblednek hév szagát,
Kigyúlni látja szebb táj szikrázó évszakát,
Egy partot, napban égőt s ragyogni nem szünőt;

Egy lusta szigetet, hol furcsa módra nőtt
Ágakra a természet ízes gyümölcsöt ád,
A benszülöttnek edzi hajlékony derekát
S őszinte szemüvé csodásítja a nőt;

Igy illatod ha ringat, rám édes ég sugároz
S egy távol révbe réved szemem, hol sok-sok árboc
S vitorla, sós habok fáradtja, vesztegel,

Míg zöld tamarin-ágról alákering az illat
A légbe s orrlikam duzzasztva lelkemig hat
A matróznép dalával vegyűlve s veszve el.

Fordította: Tóth Árpád

Jeanne „fekete Vénuszként” jelenik meg, sötét szépsége a szexualitás és a dekadencia megtestesülése. Baudelaire vágyai nem tiszták, nem idealizáltak: Jeanne – mint A romlás virágai nőalakjai általában – ambivalens lény, egyszerre menny és pokol. A nő nemcsak a gyönyör forrása, hanem a testi és erkölcsi romlásé is. Ebben az értelemben Jeanne nem egy személy, hanem egy esztétikai princípium allegóriája: a modern költészet örök ambivalenciájának megtestesítője. Kapcsolatuk nemcsak a költő lelkében kavart vihart, hanem a párizsi társadalom prüdériájában is. Egy fehér, középosztálybeli költő és egy fekete nő szerelme a 19. századi Franciaországban önmagában is provokáció volt. Baudelaire anyja mélyen elítélte Jeanne-t, és próbálta fiát eltávolítani tőle. A kortársak gúnyolták a nőt mint „a Fekete Vénusz-t, aki megbabonázta Baudelaire-t.” A faj és a nemiség kereszteződése Jeanne alakját a francia romantikus és orientalisztikus képzelet határmezsgyéjére helyezte: ő volt az ismeretlen, a sötét, az elfojtott vágy kivetülése. Baudelaire művészetében ez a kapcsolat szimbolikus szinten is működik: Jeanne által a költő a nyugati civilizációból kiszorított vágyakat tematizálta, és egyben a szépség új, dekadens formáját hozta létre. A kapcsolat utolsó évei tragikusak voltak. Jeanne betegeskedett, szegénységben élt, Baudelaire pedig szifilisz következtében fokozatosan összeomlott. Halála előtt nem sokkal a költő még pénzt küldött Jeanne-nak, akit sohasem tagadott meg. Az utolsó levelek tanúsága szerint köztük még mindig fennmaradt valami a hajdani kötődésből, akár szeretet, akár a megszokásban elfojtott függőség formájában. Jeanne 1862 körül tűnt el a nyilvánosság elől. Sorsát homály fedi, halála évét sem tudjuk pontosan. Ahogy az életében, úgy halála után is árnyként maradt fenn, nem önálló alakként, hanem mint egy másik, híresebb név holdudvara.

Jeanne jelenléte Courbet festményén provokatív lett volna: fekete nőként, művészeti inspirációként lépett volna be egy fehér, intellektuális világba. Baudelaire azonban – aki ebben az időben szakított szerelmével − feltehetően nyomást gyakorolt Courbet-ra, aki végül eltávolította Jeanne alakját a végleges festményről. A rétegzett festői technika azonban nem törölt teljesen. A pigmentek és festékrétegek öregedése miatt Jeanne Duval alakjának szellemszerű nyomai idővel előtűntek a felület alól.

Jeanne Duval a festményen

Baudelaire és Courbet barátságát tovább árnyalta a politikai nézeteltérés is. Courbet a párizsi kommün egyik aktív résztvevője volt, míg Baudelaire gyanakvással tekintett minden tömegmozgalomra, és több ízben konzervatív, monarchista nézeteket vallott. Mindezek ellenére Courbet mély megrendüléssel fogadta Baudelaire 1867-es halálát. Több nyilatkozatában is megemlékezett a költőről, akit nemcsak barátnak tartott, hanem feltekintett arra a művészre, aki valóban megértette. A festő műterme egyik örök értéke éppen az, hogy egy korszak egyik legnagyobb festője és költője ugyanabban a térben, egyetlen allegóriában szerepel.

Illusztráció: fh. Brouet, Bocourt