Válogatás Györgyi Csaba »Lépések Könyve« című irodalmi naplójából*
*a szerző rajzaival
*
A Hold 549.142.857 lépésre van tőlem.
Ez itt az első!
*
66. lépés
– Óceán! – mondta az óceán.
Do Eternity
67. lépés
Az akár csak pillanatokra is elnéptelenedő, külvárosi térszeletek egy közös világba hullanak fel, hogy egy változékony, autonóm peremvárosszerűséget hozzanak létre. Ha képes vagy valahol úgy létezni, hogy ott és akkor éppen senki se legyen, akkor van egy ötletem azzal kapcsolatban, hogy hová helyezd át az esti sétáidat.
*
71. lépés
Amikor réti virágok jelennek meg a hídlábakhoz támasztott könyvtárak büféinek kis ablakaiban, északon nemsokára tavaszodni kezd.
*
73. lépés
Hallottatok már a három léghajó legendájáról? Ezeket a tökéletes optikai álcázással felszerelt, futballpálya méretű, teljesen önellátó, égi járműveket a cirkatiánok építették nagyjából az 1300-as évek derekán. E kicsiny, de büszke nép egy mára már teljesen feledésbe merült, csodálatos anyag, a cirkatia bányászatából élt annak egyetlen földi lelőhelyén, egy Cirkati nevű, aprócska, Földközi-tengeri szigeten. A cirkatiánok évszázadokon át bányászták a cirkatiát, amelynek hatására hosszú-hosszú generációk alatt teljesen citromsárgává vált a szembogaruk, s kiemelkedően magassá az intelligenciájuk. Amikor aztán Cirkatin teljesen kimerültek a cirkatia-bányák, a cirkatiánok, maradék cirkatia-készleteikért cserébe, a fejlett afrikai magaskultúrák kereskedőitől minden szükséges dolgot beszereztek három nagy léghajójuk: Blahfuti, Temmelir és Niauhd megépítéséhez.
Hát eddig a legenda! De mi a valóság? Annak, hogy a cirkatiánok keze benne volt-e a nagy francia forradalom kitörésében, a Kennedy-gyilkosságban vagy az első Holdra szállásban, alighanem csak Cirkatippa, a cirkatiánok nagyistene a megmondhatója…
*
79. lépés
Az élet nagyjából egy henger. Tévednek, akik abban bizakodnak, hogy egy felfelé szélesedő kúpról van szó. Azoknak sincs igazuk, akik egy felfelé szűkülő kúp miatt szoronganak.
Életünk hengerének természetesen van alja is, teteje is, szóval nem érdemes egy végtelen magasságú hengerben reménykedni. Egymás melletti hengereink egy nagyobb henger felületébe ágyazódnak. A nagyobb hengerekből is nagyon sok van. Ezek aztán még nagyobb hengereken helyezkednek el, és alighanem ez így megy tovább, a végtelenségig.
Ha van kiút, és szerintem van, akkor az valószínűleg nem a hengerek világából vezet kifelé, hanem a szavakéból.
*
110. lépés
A Dugovics Titusz Általános Iskola felső tagozatos tanítónője reggelre belázasodott, s mivel éppen nem volt hadra fogható paidagógosz a horizonton, így hát Jenő bát, a nyugdíjas portást kellett beültetni a 7.C azonosítójelű osztályba, hogy az a két tucatnyi ördög csikaja ne kapja szét apró darabokra a tantermet, a hozzá tartozó biológia-szertárral egyetemben (pedig általános iskoláról volt szó…)!
Nem alábecsülve a lebetegedett Ilonka néni emberi és szakmai kincsestárát, a gyerekek – legalábbis közoktatási szituációban – még soha nem érezték magukat ilyen jól, s nem is gyarapodtak ennyit bölcsességben, mint ezen a rendhagyó iskolanapon!
Mi történt? Semmi olyan, ami nem történhetett volna meg egy amatőr írók által celebrált írósuliban. Miért, ott mi történt volna? Köszönöm a kérdést, nem is számítottam rá! Na jó, akkor vágjunk is bele!
Első feladat: adott egy történet eleje és vége! A nyitóképen egy nagyon öreg, japán nénike sietősen, bicegve vág át a Blaha Lujza téren. Az utolsó képkockán egy kapucnis alak egy lerobbant, külvárosi romházban egy hosszú számsort tartalmazó papírlapot éget el. Mi a teljes történet?
Count
138. lépés
A kastélyvároska feletti Hold-metronóm ütemadásának holt fényében délceg madárember-maskara ropja lassítva a nemes tolvajklánok elkésett, esti táncát. A tereken illatos, fiatal szerelem-avar forgószelek kapkodnak az erkélyekről lefelé nyújtózó macskaindák telt gyümölcsei után. Most kell lenni! Még a kő is mámor, hisz’ messze még a hajnal imát bontó, bő leple. Csöndeske, ezeréves leányalak ül ki illedelmesen a nagytemplom ódon, kongó tömbje előtti kis szökőkút ezüst színére, és tavaszi éhségét egyetlen ruhadarabja, hosszú, vörös szalagos dámakalapja épphogy csak eltakarja.
*
145. lépés
Szeretettel köszöntjük vendégeinket Kétszáztíz Éves Házak programsorozatunk első állomásán, Ilonaváros egyik aprócska utcájának utolsó házában!
Ahogy belépünk az ódon épületbe, mintha időutazás venné kezdetét, azonban erről, higgyék el, kérem, természetesen szó sincs! Valószínűleg már tudnánk róla, ha ez lehetséges lenne! Az udvar hátsó traktusában áll egy hatalmas, büszke, ám kopár fa. A faágak között látszólag nincsen semmi, azonban a fa körüli kordon, illetve a fa törzsének támasztott, kétlábú sámli mind azt sejtetik, hogy valami egészen különlegessel állunk szemben! Kérem, hogy egyenként lépjenek a kordonon belülre, és egy-egy percre foglaljanak helyet azon a kis széken! Amit tapasztalni fognak, azt a kollégáimmal Kovács Rezsőné rétnek neveztük el!
Élt valaha ebben a házban egy idős nénike, Kovács Rezsőné, aki nyugdíjas életének utolsó, negyvenhét esztendejét ezalatt a fa alatt, ezen a sámlin töltötte el. A kopár fa ágai-bogai ezalatt lassacskán felfogták és összegyűjtötték a néni felfelé szálló, éber gondolatait, illetve gyakori elbóbiskolásai alatti álmait, amelyek újra meg újra egy szélesen nyújtózkodó, tágas rét képét idézték fel. Kovács néni gyermekkori emlékeiről van szó, amelyek oly intenzitással manifesztálódtak a lelkében, hogy azokat a hozzá legközelebbi élő szervezet, vagyis ez a fa még az idős hölgy halálát követően is megőrizte számunkra!
Kérem tehát, hogy csendes áhítattal töltsenek el Önök is pár feledhetetlen, varázslatos pillanatot Ilonaváros egyik csodájában elmerülve, a Kovács Rezsőné réten!
*
150. lépés
Az intézet veteránjának százhuszonegyedik születésnapjára ezúttal mindenki összegyűlt. Ott volt a csapat apraja-nagyja. Protector Ivanu kérdésére az öreg egy kicsit felemelkedett a helyéről, aztán visszahuppant, majd beszélni kezdett:
– Hogy-hogy melyik volt életem leghosszabb estéje? Nekem az egész életem egy hosszú este, a házfalakról visszaverődve önmagukat bennem kereső fények estéje, a valóságnak értetek rajtam fájdalomcsillapítás nélkül és szándékos lassúsággal végigballagó ösvénye. Ez azért így szép, nem?
Thrice
162. lépés
Úgy lett a lét, hogy nem-létét
a szerelmek a létbe beölelték.
*
163. lépés
Néztem a vihart.
Roppant ég, faág, lélek.
Ima lett ez is.
*
174. lépés
Az egyik sikátorban felfigyeltem egy csinos kis árnyékra, megszántam és magamhoz vettem.
Évtizedeken át kószáltunk együtt a tengermellék romvárosaiban, miközben Naptól is, Holdtól is óvtam törékeny alakját.
Leghosszabb sétáink kelyhévé éppen azok a csillagokkal teleszórt, időtlen éjek váltak, melyek során a magány félredobott ágyasaiként gabalyodtunk egymásba.
Hát így ismertem meg a sötétség igazi természetét, s veszítettem el azt a képességet, hogy igazi fényforrás híján saját árnyékom lehessen.
Fractal
178. lépés
Mindig is vándoroltunk, mert a vándorlás jó cél! A háborúk és a túlnépesedés akkor szökkentek szárba a történelmünk folyamán, amikor egyes embercsoportok – ki tudja, miért – egyszer csak lecövekeltek, és a többiektől eltérően, már egyáltalán nem akartak szépen és illendően továbbvonulni az útjukon. Az utánuk vándorlók természetesen a sarkukra léptek, és emiatt az ő sarkukra is rátapostak azok, akik addig tisztes távolságban követték őket.
Az ember lényegében vándor, ilyen a természete! Még az az ember is vándor, aki éppenséggel nem tesz meg naponta több tíz kilométert, csak éppen nem érzi jól magát a bőrében: a lakóhelyén, a munkahelyén, vagy példának okáért a házasságában, hiszen belülről feszíti valami… mehetnékje van!
Az ember eredendően vándor, s az ideális, kiegyensúlyozott emberi társadalom egyfajta magántulajdon nélküli, helyét folyamatosan változtató, boldog coachsurfer-ekből – afféle modern indiánokból – kellene, hogy álljon!
Civilizációnk jelenlegi szintjén egyébként meglehetősen közel állunk ahhoz, hogy ezt meg is tudjuk valósítani. Első lépésként világszerte egymástól egy napi járóföldre olyan gépesített, önműködő és önfenntartó létesítményeket kellene létrehozni, amelyek biztosítják a vándorló embercsoportok számára a minimálisan szükséges élelmet, ruházatot, valamint a kényelmi, egészségügyi és higiénés feltételeket… Így egyúttal végre egy hasznos feladatot is találnánk a lassan a fejünkre növő mesterséges intelligenciának!
Ezután végre-valahára kezdetét vehetné fajunk határtalan szabadságának tökéletes megvalósulása, vagyis a soha véget nem érő, elektromos kerítések, talkshow-k, kutyakozmetikumok és páncélozott, lánctalpas, harci járművek nélküli, csodálatos vándorlás, amely során már csak olyan dolgok hiányozhatnának az életünkből, amikre voltaképpen soha nem is lett volna szükségünk!
Csak el kell indulni, barátaim – lehetőleg minél hamarabb! Aztán már csak arra kell nagyon ügyelni, hogy azután soha, de soha ne álljunk meg még egyszer!
*
196. lépés
Vettem egy helyes kis kalyibát Tibet és Bhután határán, jó másfél mérföldre az utolsó, foghíjas, magashegyi falucska felett, melyet széljáró angyalok mindig álmos, mindig vén leszármazottai laknak.
Az üggyel-bajjal megközelíthető sziklapárkányon álló háztól erős kőhajításra patak, a ház mögött nyújtózkodó, napos szélárnyékban pedig keskeny földsáv, amely egy szorgos embert éppen el tud látni elegendő harapnivalóval.
Azt kérdezitek, mikor indulok, hogy mindent hátrahagyva végleg odaköltözzem? Ki tudja? Talán már régóta ott is lakom. Tulajdonképpen mindegy is, hiszen a ház mindig lakatlan volt, és az is marad egészen az idők végezetéig, sőt, alighanem még azután is.
*
(Az itt nem közölt részek, illetve a folyamatosan gyarapodó Lépések Könyve című napló itt érhető el)
*
Illusztráció: a Kalota c. rajzzal
Ezek is érdekelhetik!
Handó Péter: énbörtön (vers, grafika, multimédia) →
Joó Tamás: Korhadó faék (versek és fotók) →
Bertalan Tivadar: Búcsú szerszámaimtól (írások, műalkotások) →
