Fordításmű

augusztus 27th, 2025 |

Alekszandr Kuprin: GÉPESÍTETT IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS (Földeák Iván bevezetőjével, fordításában)

Földeák Iván

A FORDÍTÁS FANTASZTIKUMA
avagy A FANTASZTIKUM FORDÍTÁSA

Félszáznál több kötetet fordítottam és még kétszer annyit, amelyikben társfordítóként, válogatóként, szerkesztőként részt vettem. S közben lassan szakmám, bocsánat, hivatásom kihalásával fenyeget a mesterséges intelligencia, a gépi fordítás.

Fantasztikus világ, az irodalom galaxisa vesz körül s kialakulásában nekem is – igaz csak közvetve – részem volt.

Süldő fordítóként hozott össze a sors gyermekkorom dédelgetett sztár költőjével, Kuczka Péterrel. Ekkor már csak az íróasztala fiókjának írta a verseit. Viszont meghonosított és a magasba emelt egy műfajt, a science fictiont. Röviden és becézve a sci-fit, magyarul a fantasztikus irodalmat.

Nem kellett biztatni, hogy beálljak csapatába. Verne gyermekkorom kedvenc olvasmányai közé tartozott. Vele repültem a Holdra, ereszkedtem le Nemo kapitány tengeralattjáróján az óceánok mélyére. És micsoda nagyszerű hősök, láthatatlan és kétéltű emberek népesítették be fantáziámat. Űrhajón szálltam a csillagok közé, mígnem bekövetkezett az igazi űrkorszak. A csillagok leköltöztek hozzánk. Ma már nehéz csodákat kitalálni. Nehezebb, mint létrehozni.

Emlékszem, hogy kisiskolás koromban micsoda nagy dolog volt erzsébeti házunkban a fekete bakelit telefon. Ma gyufásdoboznyi kütyüvel bárhol videobeszélgetést folytathatok Londonban élő unokáimmal. 1957 vagy talán 1958 karácsonyán apám egy nagy dobozzal állított be. Szürke ablakából a nagyvilág nézett le ránk. Ma másfél száz csatorna ontja a híreket, ismereteket, olcsó vagy értékes filmeket.

És jöttek egymás után az izgalmas könyvek, űrkalandok, rejtélyes történetek. Megannyi kihívás, amit élvezettel vállaltam. Ám a technikai ötletek helyébe lassan a valóság képzelet ingerelte bemutatása lépett. Nem ritkán görbe tükörben. A Sztrugackij-testvérpárt nem az űrkalandok ösztönözték, hanem a szikár valóság bemutatása, amelyben akarva-akaratlan élniük kellett. Jevgenyij Zamjatyin Orwellt megelőzve megsejtette, a zsarnokság miféle veszélyei várnak az emberiségre.

Öregkoromra jött a felfedezés. A fantasztikum nem új találmány. Az orosz irodalomban sem. Gogol emberré vált orra kétszáz éve ott sétál a szemünk előtt. Bulgakov ördöge, Mestere és Margaritája a felhőkben repked.

Ugyan mi vonzotta a nagy oroszokat a fantázia világába? Talán az, hogy a fantasztikum leplébe bújtatva szabadon mondhatták el véleményüket. Ahogy Andrej Platonov tette. Vagy Konsztantyin Pausztovszkij. AlekszejTolsztoj kalandok világába elkalauzoló Garin mérnöke. A sziporkázón szellemes ifjú Valentyin Katajev.

Kutakodni kezdtem az orosz irodalom gazdag tárházában. A fantasztikumot kerestem. Meglepve fedeztem fel, hogy a Tolsztoj-család egyik ágának korai sarja, Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj írta talán a világirodalom legszebb Drakula történetét a vérszívó szörnyről. Igaz, ő a nemesen archaikus „vérszipoly” nevet adományozta neki.

Meglepetés meglepetés után ért. Ifjúkorom kedvenc olvasmánya volt Alekszandr Ivanovics Kuprin „Párbaj” című regénye. Ifjú, álmodozó lelkű katonatiszt hőse önként vállalja az áldozatot, hogy megvédje szerelme, egy tiszti feleség hírnevét s a megbeszélt helyett halálosra forduló párbajban végzi életét.

Kuprin a régi világot jól ismerte, és nem kívánta vissza. Az új megrettentette. Nem volt türelme végiggondolni a választ a honnan és hová kérdésre. A forradalom után előbb Tallinba, majd Finnországba emigrál, 1919-ben Párizsba költözik. Itt sem találja a helyét. „Élsz egy csodálatos országban, okos és derék emberek, egy óriási kultúra emlékei között. És mégis, kínoz a néma, tompa vágyódás, hogy már nem sírsz álmodban, már nem látod a Znamenszkij bulvárt vagy az Arbatot, csak egy sötét lukat…” A Párizs környéki nyaralón még a természet sem volt kedvére. „Az orgonának kerozin szaga van”.

Vlagyimir Petrovics Patyomkin, a párizsi szovjet nagykövet pontosan tudta, mit jelent Kuprin az orosz irodalom számára. Levelet küld Sztálinnak az író hazacsalogatása ügyében, és a generalisszimusz 1936 októberében rábólint javaslatára. 1937 tavaszán a nagybeteg író megérkezik szülőföldjére. Leningrádban a viborgi oldalon kap a korban luxusnak számító lakást, később dácsát is. Nem sokáig élvezi a haza vendégszeretetét, hamarosan meghal.

Kuprin ízig-vérig realista. És mégis. Hitted volna? Van egy sor a századelőn megjelent, klasszikusan tiszta fantasztikus novellája. Alkotói sokoldalúságának bizonyítéka. Érdemes vallatóra fogni az orosz irodalmat, mert igazgyöngyökre találsz. Fogadják szeretettel. A fantasztikum örök. Fordítani pedig fantasztikus élvezet.

Alekszandr Kuprin

GÉPESÍTETT IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS

A földszint, az emeleti páholyok és a kakasüllő a kormányzósági nemesi ülés termében dugig volt emberekkel. Ennek ellenére a közönség olyan síri csendben ült, hogy amikor a szónokló egy pohár korty vizet ivott, mindenki hallotta, ahogy az ablaknak ütődik egy magányos, elkésett légy.

Az úrhölgyek fehér, rózsaszín és kék ruhái, csábos meztelen válluk és kecses fejecskéjük között kéken villogtak az egyenruhák, feketéllettek a frakkok és aranyosan csillogtak a váll-lapok. A közoktatási minisztérium formaruhájába bújt fekete szakállú, fekete, csillogó szemüvegű, sárgás arcú, langaléta, sovány előadó az asztalra támaszkodva állt a pulpituson.

A közönség figyelő tekintetét azonban nem ő, hanem egy különös, masszív, embernél jóval magasabb, viaszosvászon huzattal borított, fölfelé keskenyedő tárgyra vonzotta, ami közvetlenül a rivalda szélén szürke piramisként emelkedett a magasba.

Az előadó, miután oltotta szomját, köhintett, majd folytatta:

– Röviden összegzem, ami elhangzott. Tehát, uraim, mit látunk? Azt látjuk, hogy a dicséretek, kitüntetések és elismerések ösztönző rendszere egyesekben irigységet és rosszindulatot vált ki, míg másokban nem kívánatos dühöt. A pedagógusi sugallás, ha gyakran ismétlődik, elveszti hatását. Letérdeltetni, sarokba, óra vagy lámpa mellé állítani és a többi hasonló büntetés gyakran nem példaértékű a többi diák számára, inkább derűs móka, kacagásra ingerlő bohóckodás. A karcerbe zárás határozottan káros, nem is szólva arról, hogy értelmetlenül elvonja az időt a tanulástól. A kényszermunka magát a munkát fosztja meg magasztos és szent értelmétől. Az éheztetés ártalmas az agy felfogó képességére. Az eltávozás megtagadása a zárt intézményekben csupán feldühíti a tanulókat és elégedetlenséget vált ki a szülőkből. Mi marad? Csapjuk ki az alkalmatlan, rakoncátlan nebulót, hivatkozva a szentírásra, ami azt ajánlja, hogy jobb lemetszeni a beteg testrészt, mintsem hagyni, hogy az egész test megfertőződjék? De óh, az effajta intézkedés gyakran éppen annyira elkerülhetetlen, mint elkerülhetetlen sajnos a halálbüntetés bármelyik jóléti államban. Ám mielőtt az utóbbi, visszafordíthatatlan megoldáshoz folyamodnánk, nézzünk körül…

– És mi van, ha elfenekeljük? – tette fel mély basszusán az első sorból egy ősz hajú, mackós termetű, süket vénember, a helyőrség parancsnoka s széke alatt nyomban haragosan és rekedten felhorkant egy mopszli.

A tábornok mindenhol bottal, hallókészülékkel és öreg, fuldokolva lihegő mopszlijával jelent meg. A szónok meghajolt feléje és udvarias grimaszt vágott.

– Nem kívántam ilyen kurtán és határozottan kifejezni magam, de a kegyelmes úr lényegében kitalálta a gondolatomat. Igen, kedves urak és még kedvesebb hölgyek, még nem beszéltünk egy nagyon hasznos, régi és tősgyökeresen orosz intézkedésről, a testi fenyítésről. Ez ott bújik meg a dicső orosz néplélek legmélyén, nemzeti érzésünkben, hazafiságunkban s isteni gondviselésbe vetett hitünkben. Az apostol hagyta ránk: „kinek az ige, kinek a virgács”. A „Domosztroj”, a középkori orosz írásbeliség felülmúlhatatlan történelmi ereklyéje is ezt ajánlja atyai szigorral. Emlékezzünk zseniális reformer cárunkra, Nagy Péterre, és híres botjára. Idézzük a halhatatlan Puskin, aki így kiáltott fel:

…Őseink elmúlt korokban,
nem szűkölködtek a botban…

És végül emlékezzünk lenyűgöző Gogolunkra, aki egy egyszerű, műveletlen jobbágy szájába adva mondta ki, „a muzsikot ütni kell, mert örömest rakoncátlankodik…” Igen, uraim, ki merem mondani, hogy a megvesszőzés vörös fonalként húzódik végig az orosz történelem bővizű folyamán és nemzeti sajátosságunk mélyén gyökeredzik.

A múltba merülve és konzervatív nézeteket vallva, kedves uraim és hölgyeim, ennek ellenére kitárt karokkal megyek a legliberálisabb humanisták elébe. Minden kertelés nélkül és fennhangon elismerem, hogy a testi fenyítés, abban a formában, ahogy idáig gyakorolták, sokban sérti a bűnöst és megalázza a büntetés végrehajtóját. Nyílt erőszak egy másik embertársaddal szemben óhatatlanul mindkét fél részéről gyűlöletet, félelmet, ingerültséget, bosszúállást, megvetést és végül káros, kölcsönös makacsságot kelt a bűnben és bűnhődésben s eljut egyfajta állati élvezetig. Tehát, uraim, azt mondják, hogy elutasítom a testi fenyítést? Igen, elutasítom, de csupán azért, hogy az embert géppel felcserélve, újból megerősítsem. Több éves munkálkodás, töprengés, kutakodás után kidolgoztam és megvalósítottam a gépesített igazságszolgáltatást. Jól vagy rosszul: most megítélésre a tisztelt gyülekezet elé terjesztem.

A szónokló férfi oda biccentett, ahol az amatőr színjátszók díszletei voltak. Nyomban a színpadra ugrott a derék szakállas portás, s kapkodva lehúzta a ponyvát egy a színpadon, a rivalda szélén álló furcsa szerkezetről. A jelenlevők előtt új, fémes alkatrészeivel csillogva egy gép jelent meg. Hasonlított azokra az automata mérlegekre, amelyek a vidám parkokban 5 kopejka bedobása után megmérik a látogatók súlyát. Csupán kissé bonyolultabb és lényegesen nagyobb volt.

A nemesi gyülekezet termén meglepett sóhaj futott végig, a fejek jobbra-balra forogtak.

Az előadó karját széttárva a berendezésre mutatott.

– Íme, a gyermekem! – jelentette ki izgatottan. – A gépezet, amit joggal nevezhetünk a gépesített igazságszolgáltatás eszközének. Felépítése rendkívül egyszerű s árát tekintve elérhető még a legszerényebb költségvetésű iskola számára is. Kérem, figyeljék meg a felépítését. Először is látnak egy kis, rugókra támaszkodó, vízszintes felületet, melyhez fémes lépcső vezet. A platformon áll egy kis pad, puha bőrrel bevont háttámlája szintén meglehetősen elasztikus rugókból áll. A pad alatt, amint látják, csuklókon sarlós karok rendszere mozog. Súly hatására a pad rugói és a platform karjai, feladva egyensúlyi helyzetüket, félkört írnak le és a nyomástól függően a pad fölött, úgy öt és tizennyolc hüvelyk magasságban összekapcsolódnak. A pad mögött függőleges, üreges öntöttvas oszlop ágaskodik, szögletes keresztirányú rovátkákkal. Belsejében erős, óraszerkezethez hasonlító mechanizmus, ami mozgásba hozza a négy pudos súlyokat és a spirális rugókat. Az oszlop oldalán kis ajtócska a szerkezet tisztogatására és szellőztetésére, de a kulcsok hozzá, kettő van belőlük, – uraim, ezt kérem jól jegyezzék meg, – csak a kerület gépesített regulázó rendszerének felügyelőjénél és az adott tanintézet igazgatójánál vannak. Ilyenformán ez a berendezés, ha egyszer működésbe hozták, képtelen megállni, míg el nem végzi dolgát. Hacsak nem rongálják meg szándékosan, ami azonban kevéssé valószínű, tekintettel egyszerű és masszív, tartós alkatrészeire.

A beindított óramechanizmus a szerkezet belsejében fogaskerekek segítségével mozgásba hoz egy rudat, egy vízszintes tengelyt, melynek a felületén nem teljes kört leíró, spirális vonalban, merőlegesen, acél csíptetőkbe nyolc hosszú és hajlékony nád vagy acél vesszőt fogtak be. Kopás esetén ki lehet őket cserélni. Feltétlenül magyarázatra szorul, hogy a tengelynek van némi csavarmenetes mozgása balra és jobbra, amivel meghatározhatjuk az ütések különböző helyeit, tehát a tengely mozogni kezd s vele együtt spirális köröket leírva mozogni kezdenek a vesszők. Minden vessző teljesen szabadon mozog lefelé, azonban függőlegesen felfelé akadályba ütközik – egy keresztrúdba. Ebbe először felső végével belekap, majd miután megállt, félkörben kifelé görbül s megszabadulva az akadálytól lecsap. Miután ezt a keresztrudat két fogazott léc mentén kedvünk szerint le és fel mozgathatjuk s reteszekkel bármilyen magasságban rögzíthetjük, világos, hogy minél lejjebb engedjük, annál hosszabban bújik ki a vessző s annál erősebb az ütés. Ezzel szabályozhatjuk a büntetés erejét, ezt szolgálják a léceken a nullától huszonnégyes értékig terjedő beállítások. A nulla – a legfelső s csak akkor alkalmazzák, amikor a büntetés csupán feltételes, úgymond szimbolikus jelentőségű. Hatos értéknél már jelentős fájdalom érzékelhető. Az alsóbb iskolai osztályok esetében a tízes erejű ütés a határ, a középiskolákban a tizenötös, a hadseregben és a járási hivatalokban és az egyetemi hallgatóknál a húszas, míg végül a lefogott bűnözőkkel, sztrájkoló munkásokkal szemben a maximális érték, azaz a huszonnégyes is megengedett…

Nos, lényegében ez találmányom vázlata. Már csupán a részletek maradtak hátra. Ez a kar oldalt, pontosan olyan, mint egy verkli karja s arra szolgál, hogy felhúzzák vele a belső, spirális rugót. Az oszlop legtetején üveg alatt egy számoló berendezés. A benne megjelenő számok, először is lehetővé teszik, hogy ellenőrizzük a berendezés működését, másrészt statisztikai és korrigálószerepük van. Utóbbira tekintettel a mérőszerkezet úgy van beállítva, hogy hatvanezer a maximális érték. Végül uraim, az oszlop lábánál látnak egy urnához hasonló tárgyat, melynek aljában teáscsésze alátét nagyságú nyílás van. Ide kell egyet bedobni ezekből a zsetonokból, ami után az egész szerkezet azonnal működni kezd. A zsetonok eltérő nagyságúak és súlyúak. A legkisebb, akár egy ezüst ötkopejkás s ennek megfelelően a minimális, öt ütésre elegendő. Az ezüstrubel nagyságú bedobása után a gépezet pontosan kétszáz ütést oszt ki. Különböző kombinációk segítségével öttől háromszázhatvanötig bármilyen öttel osztható számú ütést abszolválhatunk. De… – az előadó szerényen elmosolyodott – félbehagynánk feladatunk megoldását, ha megállnánk ennél a végértéknél…

Uraim, engedelmükkel, kérem, jegyezzék meg s őrizzék meg emlékezetükben azt a számot, amit jelen pillanatban a mérőszerkezet mutat. Mellesleg az igen tisztelt publikum meggyőződhet róla, hogy a zsetonok bedobásának pillanatáig tökéletes biztonságban állhatnak a platformon.

Tehát… a mérő kétezerkilencszázat jelez. Következésképp a fenyítés befejeztével… háromezer kilencszáz ötvenet kell, hogy mutasson… Úgy tűnik, nem tévedtem?..

Elegendő behajítani az urába bármilyen, hosszában vagy keresztben kerek tárgyat, növelhetik az ütések számát, ha nem is a végtelenségig, de hozzávetőlegesen legalább addig, amíg a felhúzott rugó engedi, vagyis nagyjából hétszáznyolcvanig, nyolcszázig. természetesen arra is gondoltam, hogy a kollégiumokban, nagyon is lehetséges, hogy a zsetonokat közönséges pénzérmékre cserélik. Tekintettel erre az eshetőségre, minden gépesített deresen van egy összehasonlító táblázat, hány ütést váltanak ki az egyes réz, ezüst vagy arany pénzérmék. Itt tekinthetik meg, az oszlop oldalán.

Azt hiszem, már befejeztem… Maradt még néhány részletkérdés a forgó lábazat, az imbolygó padocska és a sarló alakú karok kapcsán. Ám miután ez kissé bonyolult, az igen tisztelt publikumnak inkább működés közben mutatom be, amit most tisztelettel el is kezdek.

A fenyítési procedúra az alábbiakból áll. Először is gondosan megvizsgáljuk a bűneset motívumait és jellemzőit, meghatározzuk a büntetés mértékét, vagyis az ütések számát. szaporaságukat és erejüket, néha a vesszők anyagát is. Majd a berendezést irányító személy rövid jelentést táplál a gépbe vagy telefonon közli vele. A gépész mindent előkészít, ahogy kell és gyorsan távozik. Jegyezzék meg, uraim, ember nincs jelen, csak a gép marad. A berendezés szenvedélymentes, befolyásolhatatlan, nyugodt és igazságos.

Most rátérek a kísérletre. A bűnöst egy bőr babával helyettesítjük. Hogy a gépet leglátványosabban mutassuk be, feltételezzük, hogy a legelvetemültebb bűnözővel lesz dolgunk.

– Portás! – kiáltott az előadó a kulisszák mögé. – Készítse fel a gépet, erő huszonnégy, lassú korbácsolási sebesség.

Az általános és feszült csöndben a bajszos portás felkurblizta a gépezetet, leengedte a keresztrudat, beállította a számláló mutatóját és eltűnt a kulisszák mögött.

– Most már minden készen áll – jegyezte meg az előadó, – és a szobában, ahol az automata korbácsológép áll, egy lélek sincs. Már csak az maradt hátra, hogy rákötözzük a gépre a bűnöst, elmagyarázzuk neki bűntettének súlyát és a büntetés mértékét. És aztán ő maga – jegyezzék meg uraim, ő maga! – kiveszi a ládából a megfelelő érméket. Természetesen rendezhetjük úgy is, hogy a zsetonokat nyomban betáplálja az asztalon levő nyílásba, onnan pedig azok egy külön csatornán lehullanak, egyenest az urába… Ez azonban már részletkérdés, lényegtelen és roppant könnyen megvalósítható.

Ettől a pillanattól kezdve a bűnös teljes egészében a gép hatalmában van. bemegy az öltözőbe, ahol levetkőzik. Kinyitja az ajtót, feláll a lépcsőkére, betáplálja a zsetonokat az urnába és… ennyi. Az ajtó hermetikusan bezárul mögötte. Álldogálhat a kis lépcsőn akár a második büntetésig is, ám végül az egész azzal ér véget, hogy a zsetonokat bedobja az urnába. Ugyanis, kedves uraim és hölgyeim, – kiáltotta az előadó diadalmas nevetéssel – a kis előkét és a platformot úgy állították be, hogy a késlekedés minden egyes perce a delikvens súlyától függően öttől harmincig növeli az ütések számát… Ám alighogy behelyezi az érméket, a platform forogni kezd, alulról felfelé és előre. A kis pad ugyanakkor függőlegesen felemelkedik s a hátára fordított bűnöst a sarló alakú karok. É nyakánál, a derekánál és a lábánál megragadják és a pad visszatér a korábbi vízszintes helyzetbe. Mindez egy szemvillanás alatt megy végbe. És a következő pillanatban lecsap az első ütés. És már nincs erő, ami megállíthatná a gép működését, sem csökkenthetné az ütések erejét, lassítaná vagy gyorsítaná a tengely forgását mindaddig, amíg az igazságszolgáltatás maradéktalanul nem tejesül. Kulcs nélkül ez fizikailag lehetetlen.

– Portás, hozza be a próbababát. Kérem a tisztelt publikumot, hogy adja meg az ütések számát… egyszerűen mondjanak egy számot…. ajánlatos egy háromjegyűt, de háromszázötvennél nem nagyobbat. Kérem önöket…

– Ötszáz! – kiáltotta a helyőrség parancsnoka.

– Hrr! – mordult fel széke alatta a mopszli.

– Az ötszáz túl sok, – tiltakozott tapintatosan az előadó. – De tekintettel a kegyelmes uram által mondottakra, maradjunk a maximális értéknél. Legyen akkor háromszázötven. Helyezzük az urnába az összes rendelkezésünkre álló zsetont.

Közben a portás hóna alatt behozta a torz bőr próbababát és hátulról támogatva felállította a színpadon. Girbegurba lábában, lecsüngő karjában s hátracsuklott fejében volt valami kihívó és nevetséges.

A kis lépcsőn állva az előadó folytatta:

– Kedves urak és hölgyek! Még egy utolsó szó. Nem kétlem, hogy gépesített igazságosztó berendezésemet a közeljövőben a legszélesebb körben használni fogják. Előbb–utóbb bevezetik az összes iskolában, tanintézetekben, tantestületeknél, gimnáziumokban és szemináriumokban. Mi több, bevezetik a hadseregben és a flottánál, a falusi mindennapok része lesz, használják majd a polgári és katonai börtönökben, katonai alakulatoknál, a tűzoltóságoknál és minden mélységesen orosz lelkületű családban.

A zsetonokat fokozatosan és óhatatlanul kiszorítják a pénzérmék, ennél fogva nem csak hogy megtérül a szerkezet ára, de még jövedelmet is hoz, amit jótékony és népművelő célokra költhetünk. És magától eltűnik pénzügyeink ostora, az örökös hiány, mert a bevételek begyűjtésénél ezt a berendezést használva a paraszt óhatatlanul rá lesz kényszerítve, hogy az urnába tegye a rá kimért összeget. Eltűnnek a vétkek, bűntények, megszűnik a lustálkodás, nemtörődömség, virágzásnak indul a munka szeretete, a mértékletesség, józanság és takarékoskodás…

Nehéz előre megjósolni mélyebben a gép jövőjét. Talán a nagy Gutenberg, miközben felállította a maga naiv szedőasztalát, előre látta azt a hatalmas változást, amit a könyvnyomtatás vitt az emberiség fejlődéstörténetébe? Távol áll tőlem azonban a gondolat, hogy feltalálói hiúságomon kéjelegjek, annál inkább, mert csupán az alapötlet az én érdemem. Találmányom kidolgozásában a leglényegesebb segítséget az itteni négyes számú gimnázium fizika tanárától, N-től kaptam és H mérnöktől. Kihasználom az alkalmat, hogy köszönetemet fejezzem ki nekik.

Kitörő tapsvihar rázta meg a termet. Két férfi állt fel az eső sorban és ügyetlenül és szégyenkezve meghajolt a közönség felé.

– Ami engem illet, – folytatta az előadó – végtelen örömömre szolgál érdekmentes elismerése annak a haszonnak, amit találmányom szeretett közösségemnek hozott. Íme, kegyes figyelmük jelei, amit a napokban bátorkodtam átvenni: névvel ellátott óra őfelsége, a cár arcképével és érem a kurszki nemességtől a felirattal: Simila similibus.

Leakasztotta és magasan a feje fölé emelte a méretes, nagyjából fél font súlyú, öreg kronométert, a tekintélyes méretű aranymedál egy különleges rövid láncon himbálódzott.

– Végeztem, uraim – tette hozzá az előadó halkan és ünnepélyesen meghajolt.

Ebben a pillanatban a gépezet sípolni és csattogni kezdett. A lépcső felfelé mozdult, a pad ugyanarra dőlt, lent villantak az összekapcsolódó acélkarok, a levegőben meglibbent a frakk két szárnya s jól kivehető, éles csattanás futott végig a termen, majd nyomban követte a feltaláló tanár üvöltése.

– 2901! – kattant a számláló.

Nehéz lenne gyorsan és szemléletesen leírni mindazt, ami az ülésteremben történt. Hirtelen mindenki megdermedt néhány másodpercre. Az általános csendet a vétlen áldozat üvöltése, a vessző süvöltése és a számláló ketyegése törte meg. Mindenki a színpadhoz rohan…

– Isten szerelmére! Isten szerelmére! – rimánkodott a szerencsétlen előadó. –Isten szerelmére!

Ám segíteni nem lehetett. A bátor fizika tanár már nyújtotta volna a karját, hogy megragadjon egy vesszőt, de nyomban vissza is rántotta, s valamennyien egy hosszú és véres csíkot pillantottak meg rajta. A mozgásba hozott tengely semmilyen erőfeszítésre nem adta meg magát.

– A kulcs! Gyorsan a kulcsot! – kiabálta a tanár. – A nadrágom zsebében van! Gyorsan!

A hűséges portás odarohant, hogy kikutassa a zsebeit, de alig tudott félreugrani az ütések elől. A kulcs nem volt ott.

– 2950-2951-2952-2953 – kattogott tovább a számláló.

– Nagyságos uram! –könyörgött könnyek között a portás. – Engedje meg, hogy lehúzzam a nadrágját. Kár lenne érte… Vadonásúj… A nagyságák pediglen… majd csak elfordulnak…

– Eredj a pokolba, ostoba! Óh, óh, óh!.. Uraim, az isten szerelmére!.. Óh, óh… Elfelejtettem… A kulcs a kabátomban van… Óh, siessenek!

Kirohantak az előtérbe a kabáthoz. Ám a kulcs abban sem volt. Nyilván otthon hagyta. Hívattak valakit, hogy kocsizzon oda értük. A nemesség elöljárója felajánlotta a lovait.

A csapások másodpercnyi szünettel, szabályosan, szaggatottan követték egymást, a tanár üvöltött, miközben a számláló közömbösen jelezte:

– 3180-3181-3182…

Egy helyőrségi hadnagy előkapta a kardját és elkeseredetten aprítani kezdte a gépet, ám az ötödik vágás után már csak a kard markolata maradt a kezében, miközben az elugró penge lábon vágta a helybéli parasztközösség elnökét. A feltaláló nadrágja felül már cafatokká rongyolódott. A legszörnyűbb az volt, hogy még csak nem is sejtették, mikor áll le a gép. Az óra nagyon nehéznek bizonyult. A kulcsért küldött férfi még nem ért vissza, a számláló pedig már régen túljutott a feltaláló által megadott értéken, de nyugodtan számolta tovább:

– 3999-4000-4001.

A tanár már nem ugrált. Tátott szájjal és kiguvadt szemmel feküdt, végtagjai csak ritkán moccantak meg.

A helyőrség parancsnoka reszketett felháborodásában. Fülig vörösen, kutyájával szinkronban üvöltötte:

– Felháborító! Micsoda fejetlenség! Hihetetlen! Hívják a tűzoltókat!

Ez volt a legbölcsebb gondolat. A kormányzó nagy híve volt a tűzoltó kivonulásoknak és büszke volt gyorsaságukra. Kevesebb, mint öt percen belül megérkeztek a tűzoltók. Éppen abban a pillanatban, amikor a számláló elütötte a 4550-et. A derék tűzlovagok fejszékkel, feszítővasakkal és horgokkal felszerelkezve felrohantak a színpadra.

A csodálatos gépesített deres örök életre kilehelte a lelkét s vele együtt kimúlt a nagyszerű ötlet is. Ami a feltalálót illeti, elég sokáig lábadozott, míg felépült testi és lelki sebeiből, majd visszatért iskolai kötelezettségeihez. Ám a tragikus eset alapjaiban megváltoztatta. Egész életére csendes, szelíd, melankolikus emberré változott és annak ellenére, hogy latin és görög nyelvet tanított, gyorsan diákjai kedvence lett.

Találmányához soha többé nem tért vissza.

1907

Fordította: Földeák Iván