A tél lehelete – Horváth Szabolcs versei
*
Átok vagy áldás
Mióta töprengsz már
a vágyakozás szamárlétráján?
Van értelme még cukormázba
forgatni az érzések fellegvárait
és öngyilkos hajlamait?
Ki hozta házad küszöbére
a valódi rontást? Ő csupán
tiszta volt, mint a boríték
a ládában, amelyre írva volt,
hogy a hűség számlája.
Az utolsó garast is kirázta
belőled a sors. Mert a szerelem
szegénységet szül köréd, de
a lelked teszi gazdaggá.
De látnod kell még a Napot,
ahogyan arcán megcsillan fénye.
Szükséges, hogy érezd annak
melegét az ölelésében.
Úgy lesz emléked, amit
felidézhetsz a következő
ötven évre.
*
A hajnal retorikája
Ébressz fel lehetőség!
Ruházz fel a szerencsével
és lökd félre a balsors
minden falra vetett árnyékát!
Az ecsetet se hagyd otthon,
amellyel örömöt festesz
az arcomra. A színek tudom,
hogy megérintenek abban
a pillanatban, amikor nem várom.
Ma érzem, eljuthatok addig
a pontig, ahol sosem ér el
a sötétség. Lefegyverezhetek
egy végtelenbe nyújtózó
ütközetet a romhalmazok közepette.
Mert aki engem látott
sosem hallott, de aki
kinyitotta a fülét, az
látott csak szárnyalni igazán.
*
Levél a sárban
Ne keresd az öregedést
a fának kérgén. Ne próbálj
jósolni a sáros falevélből.
Az elmúlásban boldogságot
kutatni az egyik legnehezebb
küldetés. Az eső ritkán áll
a hátad mögé. Lefolysz a
csatornába, minek sosem
tudhatod hol a vége.
A nyomokat a múlt hagyta,
s mindig a jövő felé mutatnak.
A menetelés nehéz sors
az iszapban, valaki örökké
ottmarad a mederben.
De te még küzdj egy kicsit
korosztály. Hogy a növendékeid
megtapsolják a lábnyomodat.
*
Merengő
Ne várd az asztali
képtől a hitvesi csókot.
A levegő besűrűsödött
az éterben, s a szoba
megpróbálja kipréselni
belőled a lelket. A tüdő
sem kér most több
levegőt a vacsorához.
Húzd össze magad a
fiókok kereszttüzében.
Nyisd tágra szemeid,
ahogy az ablakokkal tetted.
Tekints körül a csend
szimfóniájának közepette.
S ha visszatalálsz a
kiindulópontra, tedd félre
a gyűrűt a nagy napra.
Ám előbb add be
a válópert a magánynak.
*
Esti révület
Rám kapcsoltad a villanyt.
Hagytál kihűlni a sötét éjszakában.
Reggel meleg öleléssel fogadtál.
Azóta csak a koporsó zár örök szívébe.
*
Séta a holdfényben
A gondolat karolt beléd
a legutolsó sétádon.
Karjaid közt megremegett
az önzetlen szerelem.
A tűz nyelvei néha felcsaptak
a mogyoró szemekben.
Meghalni jöttél e fákkal
ültetett csendbe, mert a
kilátód lábait elgáncsolták rég.
A gyermeksikolyt is
hazaviszik a játszótérről,
és elteszik a fiók
aljára a fogócskázást.
Az utolsó majd a
szökőkutat is lekapcsolja,
az ki a fényekért
vállalt teljes munkaidőt.
De te itt maradsz a végső
ajkak közti csókban. Tiéd
hát a megtiszteltetés, hogy
fényt csavarozz a falevelekre.
*
A tél lehelete
Végigkúszol a porcok
között, és besettenkedsz
a pamutkesztyűbe.
A zúzmarára áldást adsz,
pedig nem kért kristályokat
a zöld gyep. Én sláger
maradnék a nyárban.
Örökzöld a sistergős
frekvencián, de nem ily
teremtményként estem
le a futószalag legvégéről.
A feladónak sokszor
visszaküldtek volna.
E lélek silány termék,
mire még garanciát sem
adott az Isten. Kinek most
teste azt próbálja fakockából
felépíteni, hogy a depresszió
egyszer az életben adhasson meleg
ölelést egy kísérleti egérnek.
*
Horváth Szabolcs a 2025-ös Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
*















