Hetedhét

december 5th, 2025 |

Nichita Stănescu: 11 elégia

Első elégia
***Ajánlom Daidalosznak, aki megalapította
***a művészek híres nemzetét, a Daidaloszokét

I.
Önmagával kezdi és önmagával
végzi.
Nem hirdeti dicsfény, nem
követi üstökös csóvája.

Nem sugárzik belőle
semmi, ezért nincs arca,
sem alakja. Hasonlít valamelyest
a gömbhöz,
melynek legnagyobb testfelületét
a lehető legszorosabb bőr
borítja. De neki még annyi bőre sincs,
mint a gömbnek.

Ő a tökéletes belső,
és
bár határa nincs, mélységesen
korlátozott.
Látni nem látható.

Nem követi önnön
mozdulatainak története úgy,
ahogy patkónyom követi
bizalommal
a lovakat…

II.
Jelene sincs,
habár nehéz elképzelni,
miért is nincs neki.

Ő a tökéletes belső,
a pont belső tartománya, görcsösebben
összetömörítve, mint maga a pont.

III.
Senkibe és semmibe
bele nem ütközik, mert
kívül nincs, mit odaajándékozzon,
s nincs, mivel ütközhetne.

IV.
Itt alszom én, ő körülvesz.

Minden mindennek a fordítottja.
De nem száll szembe vele, és
még kevésbé tagadja:

Nemet csak az mond, aki
ismeri az Igent.
Ő azonban, aki mindent tud,
a Nem és az Igen lapjait kitépte.

És nemcsak én alszom itt,
hanem férfiak egész sora,
akiknek nevét viselem.

A férfiak sora rátelepszik
egyik vállamra. A nők sora
a másik vállamra.

És el sem férnek. Ők
a tollazat, a láthatatlan.

Verdesek szárnyammal és alszom –
íme,
a tökéletes belső,
mely önmagával kezdi
és önmagával végzi,
dicsfény nem hirdeti,
üstökös csóvája
nem követi.

Második elégia, a géta
***Vasile Pârvannak*

Minden üregbe helyeztek egy istent.

Ha megrepedt egy kő, hamar hoztak és
odaraktak egy istent.

Elég volt, ha leszakadt egy híd,
hogy a szakadékba beleüljön egy isten,

vagy ha az országúti aszfaltban gödör támadt,
hogy odaüljön egy isten.

Ó, meg ne vágd a kezed vagy a lábad
se véletlenül, se akarattal.

Azonnal odatesznek sebedre egy istent,
mint mindenhová, mint körös-körül,
odahelyeznek egy istent,
hogy hozzá imádkozzunk, mert ő oltalmaz
minden önmagával meghasonlót.

Vigyázz, harcos, el ne veszítsd
a szemed,
mert hoznak és a szemüregedbe
helyeznek egy istent,
és majd ott áll megkövülten, és mi
akkor hozzá emeljük lelkünket és őt imádjuk…
És még te magad is neki öntöd ki a lelked
és neki hódolsz, akár az idegeneknek.

*Vasile Pârvan (1882-1927) román régész leghíresebb munkája a Getica (1926), amelyben a román nép eredetéről azt állítja, hogy a római uralom volt a legjelentősebb hatással a dákokra, akik később más (szkíta, kelta, szláv) népekkel vegyülve is megőrizték a római hatásokat. Bár ez az eredetelmélet végletes (politikai) túlzásokhoz vezetett később, Pârvan Kant és Hegel követőjeként a szellemtörténet fontosságában hitt, ezáltal a sovinizmus illetve a kozmopolitizmus buktatóit elkerülte.

Harmadik elégia
***Elmélkedés, időhiány és újabb elmélkedés

I. Elmélkedés

Ha felébredsz,
íme, mire juthat az ember:

Hirtelen kiüresedik a tekintet belülről,
mint egy alagút, a látás
eggyé válik veled.

Íme, mire juthat
a tekintet, ha felébred:

Hirtelen kiürül, mint
egy ólomcső, melyen keresztül
csak a kékség utazik.

Íme, mire juthat
az éber kékség:

Hirtelen kiüresedik belülről,
mint egy ütőér véráram híján,
melyen át az álom folyékony tájai
láthatók.

II. Időhiány

Oh, jaj, rövid bánat, zöldbejátszó rovar,
ti szelíd tojások, kik széttört üstökös
magvában laktok, s két letakart tenyerem vonalaival
alkottok új, más díszlethez új örököst.

Kiömlik a szoba az ablakokon,
emléke nyitott szememben meg nem marad.
Kék angyalok harca, árammal sújtó lándzsasor
dúl szivárványhártyám alatt.

A tárgyakkal vegyülve verekszem vérig,
hogy megállítsam hulltukat,
de a párkányba vágódnak, s ömölnek végig,
követik más rendelte sorsukat.

Oh, jaj, rövid bánat, köröskörül
csak a tátongó űr marad!
Ülök középen, és egyenként, sorra
homlokom, halántékom, minden ujjbegyem
látni kezd.

III. Elmélkedés

Egyszerre a levegő felüvölt…
Minden madarát a hátamra rázza,
sűrű fürtökben fúródnak vállamba,
ellepnek egészen, nincs több leszállópálya.
A nagyobb madarak hátába
fúródnak a többiek.
Ledöntik őket konok kötelékek,
vízi növények.
Már nem is tudok egyenesen állni,
összeroskadok fénytükröző köveken,
kapaszkodom nemlétező vizek fölött
ívelő híd oszlopába.
Csőrükkel egymást vagdosó,
egymásba vájó madarak folyama
ömlik hátamból egy befagyott,
meg nem feketedett tenger felé.
Haldokló madarak folyama,
hol hegyesorrú bárkákat indítanak
a barbárok, kik örökké vándorolni fognak
északi, lakatlan vidékek felé.

IV. Időhiány

Mintha felhasadna egy sír
és a folyamba ömölne
egész rejtelme…

De mégis inkább
a tekintet, az ejt rabul minket,
a szem sarka megtermékenyít.

Szopik emlőnkön, amennyit bír,
úgy tesz, mintha feltárná
előttünk a fák és más
látványok angyalait.

A fák látnak minket,
nem mi a fákat.

Mintha felhasadna egy falevél
és belőle ömölne
zöld szemek patakja.

Teherbe estünk. Lógunk
egy tekintet végén,
amely belőlünk táplálkozik.

V. Merengés

Villámgyorsan előtűnt egy világ,
hamarabb, mint ahogy kiejtjük az á betűt.
Csak annyit tudtam: létezik,
bár a lombok fonákján fel sem tűnt.

Az emberállapotba visszahulltam
oly hirtelen, hogy saját testem megütött,
sajogva fájtam és ámultam,
hogy énem testbe öltözött.

Nyújtóztattam a lelkemet jobbra-balra,
hogy két karom üreges hosszát kitöltse.
És nyújtottam a vállam fölötti gömbbe
és összes tagomba, hogy kösse mindet össze.

Görcsösen feszültem, hogy eszembe jusson
a világ, a villámgyorsan felfogott,
mely büntetésből engem e lomha beszédű
testbe hajított.

De nem emlékeztem semmire.
Csak arra, hogy valami Mást, valaki Mást
valahol Máshová értem el, mire ők
visszalöktek, s elzárták előlem a tudást.

Szívem vonzástörvénye azóta
minden értelmet visszaszólongat
szüntelen. Téged is ekképp hív,
mágnesmezők rabja, gondolat.

Negyedik elégia
***A zsigeri és a valós közötti küzdelem

Odakint a középkor
legyőzetett, és visszahúzódott vérem
vörös és fehér sejtjeibe.
A remegő falú katedrálisba húzódott vissza,
hogy feldobja és elnyelje a hívőket szüntelen
egy abszurd áramkörön,
egy abszurd zónát át,
a holdból nagyokat harapott,
mert élni vágyott,
lopva falatozott, éjszaka,
amikor a világ szeme szunnyad
és
csak az álmukban beszélők fogai
láthatók a sötétben,
mint mikor záporban örvénylenek
ragyogó üstökösök,
ütemesen fel-leszállnak.

Odakint a közékor
legyőzetett, és visszahúzódott énbelém
és
saját testem már nem
ért meg engem
és
saját testem gyűlöl,
hogy életben maradhasson,
engem gyűlöl.

Ekképpen
megsemmisülni törekszik
álmában
estéről estére,
és télen
mind szorosabban körültekeri magát
jégrétegekkel,
rázkódik, reng és belém ütközik és
alámerít mélyen önmagába,
meg akar
ölni, hogy szabad lehessen,
és nem öl meg,
hogy mégis valaki élhesse őt.

II
De bennem mindenhol máglyák
várakoznak
és terebélyes, borongó körmenetek
a fájdalom dicsfényében.
A világ kettéhasadásának fájdalma
égesse szemem, mind a kettőt.

A világ hangjai kettéhasadásának
fájdalma
doboljon halántékomon, mind a kettőn.

A világ szagai kettéhasadásának
fájdalma
döfje orrüregemet, mind a kettőt.
És te, jaj, te belső felépülés,
te, két fél összekapcsolása, magad vagy
az ölelés, ahogy férfi öleli asszonyát,
oh, te, és te, te, és megint te,
ünnepélyes koccanása
a kettészakadt párnak,
lassú a láng, oly lassú a láng,
hogy majdnem egy életig tart
a felállítása,
a meggyújtása, a máglyák várva várt,
megjósolt, megváltó
meggyújtása.

Ötödik elégia
***A valóság csábítása

Sohasem haragudtam az almákra azért,
hogy almák, a lombokra azért, hogy lombok,
az árnyakra azért, hogy árnyak, a madarakra sem azért, hogy madarak.
De az almák, a lombok, az árnyékok és a madarak
egyszerre megharagudtak énrám.
Hát elmentem a lombok törvényszékére,
az árnyékok, az almák és a madarak törvényszékére,
gömbölyded törvényszékek, légies törvényszékek,
keskeny, hűvös törvényszékek.
És hát elítéltettem tudatlanságért,
unalomért, nyugtalanságért,
mozdulatlanságért.
Ítéletek a magok nyelvén megírva.
Vádiratok lepecsételve
madárürülékkel,
hűvös szürke penitenciák, rám szabottak.
Állok fedetlen fővel,
próbálom kibetűzni, mi jár nekem
tudatlanságomért…
és nem, nem tudok semmit
kibetűzni,
és ez a lelkiállapot, ez maga
haragra lobban irántam,
és elítél, kibetűzhetetlenül,
véget nem érő várakozásra,
az értelmezések belső feszegetésére,
míg végül felveszem formáját az almáknak, a lomboknak,
az árnyaknak,
a madaraknak.

Hatodik elégia

***Afázia

Ülök két bálvány között és egyiket sem vagyok
képes választani, ülök
két bálvány között és szemerkél az eső,
és egyiket sem vagyok képes választani
és a várakozásban elfásulnak
a bálványok a szemerkélő esőben. Ülök
és nem vagyok képes két fadarab közül
választani, és szemerkél az eső és nem vagyok
képes a rohadt esőben választani. Ülök,
és a fák, az a kettő, mutogatják a bordáikat,
hogy kifehéredtek a szemerkélő esőben.
Ülök két ló csontváza között és nem
vagyok képes egyiket sem választani, ülök
és szemerkél az eső, felolvasztja a földet a fehér
csontok alatt, és nem vagyok képes választani.
Ülök két gödör között és szemerkél az eső
és a víz kirágja a földet kiéhezett
patkányok fogaival.
Ülök egy lapáttal a kezemben két gödör között,
és nem vagyok képes a szemerkélő esőben
választani, hogy melyik gödröt töltsem fel előbb
a szemerkélő esőtől összeharapdosott földdel.

Hetedik elégia
***A valóság választása

A lombok nevében élek, ideges vagyok,
a zöldet sárgára cserélem és
hagyom, hogy elveszejtsen az ősz.
A kövek nevében élek és hagyom
magam kockakővé veretni az utakon,
hol gyors kocsik járnak.
Az almák nevében élek és
van hat magom, melyeket fogai rostáján át
szórakozottan kiköpött egy lomha ebonittáncokon
merengő fiatal lány.
A téglák nevében élek
mindkét kezemre rámerevedett
habarcskarkötőkkel, miközben ölelem
a létezések létezhető sárgáját.
Szent sohasem leszek. Jobban,
túlságosan jól elsajátítottam a többi
valós alakzat képzeletét.
És emiatt nincs is időm
gondolkodni
a saját életemen.
Íme. A lovak nevében élek.
Nyerítek. Átugrom a kidöntött fatörzseken.
A madarak nevében élek,
de főleg a repülés nevében.
Hiszem, hogy vannak szárnyaim, csak
nem látszanak. Mindent a repülésért.
Mindent
azért, hogy az, ami van, nekitámaszkodhasson
annak, ami lesz.

Nyújtom egyik kezem, melyen ujjak helyett
öt kéz található,
melyen ujjak helyett
öt kéz található,
ujjak helyett
öt kéz található.

Mindent az ölelésért,
aprólékosan, mindent,
hogy tapintsuk a meg sem született tájakat
és karmoljuk őket
vérig
egy jelenléttel.

Nyolcadik elégia, a hüperboreászi

I
Így szólt hozzám, mikor látta az általam
létrehozott tárgyi dolgokat:
Szeretném, hogy fussunk a Boreászon túlra
és megszüljelek,
ahogy az őzsuta fiadzik a havon,
miközben futkos és rí
az éj csillagaira aggatott hosszú hangokon.

A hidegbe velünk és a jégre!
Testemet majd levetkőztetem
és fejest ugrom a vizekbe, lelkem védtelen,
határai lesznek
a tenger állatai.

Az óceán dagadni fog, biztosan dagadni fog,
míg minden egyes molekulája akkora
nem lesz, mint a sas szeme,
vagy
annál is nagyobb,
mint a bálna teste.

Egy ilyen felduzzasztott vízbe fogok fejest ugrani,
beleütődöm a Brown-mozgás látványaiba,
egy sietős, kétségbeesett mozgásba,
cikkcakkban fogok haladni: amint beleütődöm
nagy, homályos, hideg molekulákba,
Herkules híveibe.

Elsüllyedni képtelenül és
járni és repülni képtelenül –
csak cikkcakk és cikkcakk és cikkcakk,
rokonságot kötök a páfránnyal,
mint ki gyarapodni kényszerül…

Szeretném, hogy fussunk a Boreászon túlra
és megszüljelek,
ríva, futkosva, összetörten a lilába játszó kék
ég fogaskerekeitől,
repedő jégen szerteszórt jéghegyek
hátán lilába játszó kék ég alatt.

II
Egyszer csak fényt gyújtott,
a térde mellett nyúlánk fényt,
piruló lánykalap
alatt.

Bokám elé hajított egy
ékírásos könyvet.
Kilapított angyalok, mint a préselt virágok
hulltak szerte, összetörten az ékjeles táblákon.

Megfeketedett angyalok az ékjelek között,
a felső és alsó lapok közötti térben,
keskenyen, szikkadtan és hűvösen,
borzasztó élesen…

Hogy összevágjanak a tekintetükkel,
melyek beleegyezésem nélkül megnőttek –
míg én az eleven tógát, érdes szomorúságomat
jégcsap-kapoccsal magamra öltöm.

A Hüperboreászon, ott – szólt ő,
és jobb kezünkkel, a nem repülővel
tarkón ragadtuk egymást –
alámerülünk a vízbe a jég alá.

A Hüperboreász halálos vidék,
az értelem mesterei félik,
kőbabák szülőföldje, hol szoborként
kőbe csak a szenteket vésik.

A Hüperboreász fehér, fekete,
arany-ezüst,
felismerés, nemfelismerés, világtalanul
futkosó bánat-üst.

III
Egyszer csak a fejét felemeli:
fölötte fehér bolygók szaladnak,
a borús ég zöldes csíkjait kergeti.

Égitest látható hegyek sötét foltjaival,
melyet csőrükkel odaszegzett madarak
nehéz szárnycsapásokkal forgatnak.

Persze, a repülés eszménye itt beteljesedett.
Láthatunk termetes gólyákat sziklába fúrtan
lomhán mozogni. Láthatunk
hatalmas sasokat, fejük kövek közé temetve,
szárnyuk fülsüketítően verdes, és láthatunk
egy mindennél nagyobb madarat,
csőre akár egy kék tengely,
mely körül négy évszakával
kering a planéta.

Persze, a repülés eszménye itt beteljesedett,
s egy zöldesbe játszó dicsfény jósolja
egy még vadabb eszmény jövetelét.

Persze, a repülés eszménye itt beteljesedett,
és zöldesbe játszó dicsfény jósolja
egy még vadabb eszmény jövetelét.

A tojás elégiája, a kilencedik**

Egy fekete tojásban hagyom, hogy melengessen
a bennem lakozó repülésre várakozás;
egyik ül a másik mellett, letéphetetlenül,
én az én mellett.
Egy szárny érzete csordul végig a hátamon,
a szem káprázata keres egy szemüreget.
Ó, te nagy sötétség,
te kővé vált születés undora!
Rám telepedett egy gondolat
és kikölt mint anya.
Most minden, ami van,
gömbölyded, szilárd és meleg.
Előpattan belőlem egy csőrféle
minden irányba és egyszerre.
A lényegi, meghajlított anyaghalom
nem kíván emlékoszlop lenni.
Beszakítom bőröm héját, megégett,
egészen a lelkemhez ragadt,
hogy maradjon visszafordítatlan
a járás első próbálkozása.
Leugranak a fekete héjak, hahó!
Nagyobb lettem és röptelen,
hozzáragadtam ama hova-hovához,
melyet körös-körülvettek egy boltozattal.
Valótlan tekintetű szemet meresztek,
jobbra, balra, fel és le,
sorba szülve király-állatokat,
akik tudják, hogyan kell szépen meghalni.
Kinyújtok egy tollat is, áttetszőn
eléri a homorú feketét.
Egyszerre leugranak a fekete héjak
és íme, ismét itt vagyok, törékenyen,
bezárt egy sokkal nagyobb tojás,
kiköltött egy még nagyobb gondolat,
félig sárga, félig madár,
egy lopakodva lépegető játékban.
Te nagy tojás! Te elüvöltött, folyton
megszakítva gyarapodó szótag,
mennyezet nélküli, becsapott
sztalaktit.
Körkörös tojások, feketék, mind összetörtek
sorban és egyenként.
Repülni nem engedett madárfióka,
tojásból tojásba jár,
a föld középpontjától a Nagy Göncölig,
egy ismétlődő, táguló visszhangban.
Az „én” próbál az „énből” kiszállni,
szem a szemből, és mindig
maga győzi le önmagát,
mint egy súlyosan szakadó, fekete hóesés.
Egyik tojásból egy nagyobb másikba
vég nélkül születsz, röppenéstelen
szárny. Csak az álomból
ébredhet fel mindenki, –
az élet héjából senki,
sohasem.

**A tojás elégiája, a kilencedik Stănescu 1966-os 11 Elegii [Tizenegy elégia] című kötetében nem jelenhetett meg; helyette a következő, számozatlan elégia, A rés-ember [Omul fantă] állt. A tizenegy elégia így valójában tizenkettővé vált. Vö. a forrásszövegekkel: Nichita Stănescu: 11 Elegii, Tineretului, București, 1966; Nichita Stănescu: Poezii, Minerva, București, szerk. Cristian Moraru, 1983, 63-88; Nichita Stănescu: Opera Magna, SemnE, București, 1. kötet szerk. Alexandru Condeescu, 2004, 395-430.

A rés-ember***
***Hódolat Georg Wilhelm Friedrich Hegel előtt

A rés-ember messziről származik.
Kívülről érkezik:
a lombokon túlról,
a védelmező fényen túlról,
sőt éppenséggel
önmagán túlról.

Míg jön, létrejön.
Ekképp megtelik
a lét peremeibe borzasan kapaszkodó
változó formájú képekkel,
vagy egyszerűen
kiszimatolja a létezést
és létrejön, miközben
hagyja magát a léttől felfalatni.

Nem tudható, ki fal fel kit.
A rés-ember az űr nagy piramisait
hajítja
át széles sivatagokon.

Közeleg, közeleg.
Találkozik a gömb-égitesttel,
és a levegő és a számunok
látásával lát.

Elrág egy falevelet,
de belülről rágja meg.
Kívülről ő a has,
belülről száj fogakkal.
Nem tudható, ki fal fel kit.

A rés-ember körbeutazza a világot
és csak annyira létezik, amennyire ismeri
a létet.

A holtak lelke alkotja
a föld légkörét.
Belélegezzük a holtak lelkét;
a holtak lelke egy-egy ujjal mélyen beledöf
lélegzetünkbe.

A rés-ember meghal,
hogy megismerje a halált.
Hagyja magát belélegezni,
és a maga során
belélegzi
a lelkes és lelketlen tárgyakat,
mintha csak levegőből volnának.

Nem tudható, ki lélegez be kit.
A történelem fennkölt szavakká alvad;
a jövő egy a mi szájunknál jóval
tökéletesebb szájak által elmondott
beszéd
alakját ölti fel előttünk.

Az ő „lenni” földje
az ő „nem lenni” földjének
levegőjét szívja.
Nem tudható, ki lélegez be kit.

A rés-ember jön és lát.
Nem tudható, hogy az ő szeme és
a dolgok szeme közt
létezik-e bármilyen tér, ahol látni lehet.

A rés-ember retinája hozzátapad
a dolgok retinájához.
Egyszerre látják egymást,
egyik a másikat,
egyesek a többieket,
mások a többieket,
többiek a többieket.
Nem tudható, ki kit lát.

Nincs helyük a jeleknek,
az útbaigazításoknak.
Minden mindennel összetapad.

A rés-ember kívülről jön,
jön a túlon innenről
és a messze túlon túlról is.
Ha már megjött,
tovább nem tudható, ki jött
és valójában ki származik a túlon innenről
és ki a messze túlon túlról.

Minden mindenhez tapad:
has a hashoz,
lélegzet a lélegzethez,
retina a retinához.

***Ez tehát a második kilencedik elégia. A cím valójában szójáték a fant-om- (kísértet, rémember), és az om-fantă (hasadék, rés és ember) szavakkal.

Tizedik elégia
***Vagyok

Beteg vagyok. Sajog egy sebem,
melyet belém vasalt rohanó lovak patája.
A láthatatlan szerv,
a nevesincs, mely maga
a nemhallás, a nemlátás
a nemszaglás, a nemízlelés, a nemtapintás
a szem és a halánték között,
az ujj és a nyelv között:
az estével egyszerre illant el belőlem.
Jön először a látás, aztán szünet,
nincs ahhoz szem, ami jön;
jön a szaglás, aztán csend,
nincsenek orrlyukak ahhoz, ami jön;
aztán az ízlelés, a nedves remegés,
aztán megint a nincs,
aztán a dobhártyák, mérni a lomha billegést,
hol napfogyatkozás a kincs,
aztán a tapintás, a simogatás, a csuszamlás
egy elnyújtózó hullámháton,
a mozdulatok dermedt tele
egy örökre behavazott tájon.
De én beteg vagyok. Beteg vagyok
valamitől a hallás és látás közti félúton,
egyfajta szem, egyfajta fül bánt,
mit fel sem találtak a századok.
A test lombtalan faág,
szarvastestszerű, gyérül
a szabad térben, egyedül
a csont törvényei szerint,
védtelen hagyta rám
a bolygó nyájas szerveit
látás és hallás, ízlelés és szaglás között,
falait rakva a hallgatásnak.
Beteg vagyok a faltól, a faltól, melyet ledöntött
a dobhártya-szem, a szaglósejt.
A levegőben tapostak rám
az absztrakt
állatok, míg rettegve menekültek absztrakt
vadászok elől, akik rettegtek egy absztrakt
éhségtől, s belük korogva ébresztette őket egy absztrakt
éhezésből.
És áthatoltak a húst és ideget, dobhártyát és retinát
magára nem öltözött, és a világűr kénye-kedvére
és az isten kénye-kedvére
hagyott testen.
Hanyatló szervezet, kinyújtott test,
eszmékben rejtőzködő test, mint a csillagok
alázatos fénye, mint sarkantyúnak mondott
csontja Akhillésznek,
melyet halálos nyílvessző talált;
testrész, mely a szigorúan vett
márványtesten kívül repdes, és egyet
szokott meg, csak a halált.
Íme, itt vagyok, egy oly seb betege, melyet
a Sarkcsillag, a Canopus, az Arcturus és az esti
Kassziopéia közé helyezett a képzelet.
Megöl egy seb, mely bele sem fért sebekre
fogékony testembe,
szavakkal ejtett, a vámokon sugárzással adózó
sebekre.
Íme, itt vagyok, fekszem kövek közt
és nyögök, minden egész összetört,
és a mester, jaj, bolond, mivel
a mindenséget szenvedi el.
Fáj, hogy az alma alma,
beteggé tett mag, kő, a négy kerék,
üstökösök szemerkélő zápora,
sátrak, pecsétek halma.

Fűnek mondott szervemet lelegelték a lovak,
bikának nevezett szervemet letaglózta
a villámgyors torreádor és a ziggurat,
melyre épült a te arénád.
Felhő-szervem szertefoszlott
szakadó záporesőkre,
Tél-szervemet, hogy ne légy romlott,
mindegyre veszed űzőbe’.
Fáj az ördög és az ige,
fáj a réz, a nadragulya,
fáj a fa, deszkák díszlete,
fáj a nyúl, a sas s a kutya,
Az atommag sajogva fáj
és a borda, mely távoltart
(a test határain őrt áll)
minden földi és égi kart.
Beteg vagyok. Sebem sajog,
tálcán őrzöm és hordozom,
mint Szent János véres fejét
tánccal szerzett vad örömért.
Nem bírom, mi nem látható,
nem ehető, nem hallható,
szagtalan vagy nem fér bele
szűk agytekervényeibe
személyem aszott csontjának,
bárgyú világ látványának,
alig várva más halált, mint
mi történhet világ szerint.
Beteg vagyok nem daloktól,
hanem széttört ablakoktól,
az egyes szám tett beteggé,
mivel nem osztható ketté,
két emlőre, szemöldökre,
két sarokcsontra és két fülre,
két folyton szaladó lábra,
hol egyik is meg nem állna.
Hogy az egy sosem lesz két szem,
két tévelygő, két szőlőfürt,
két bömbölő oroszlán sem,
sem két mártír, ki máglyán sült.

Tizenegyedik elégia
***Nekifogunk a tavaszi munkáknak

Szív, a testnél nagyobb,
minden irányból egyszerre szökken
és omlik vissza minden irányból,
a test fölé,
akárcsak egy pusztító lávaeső,

te, a formánál nagyobb tartalom, íme
az önismeret, íme,
az anyag fájdalomban önnönmagából születik,
hogy meg tudjon halni.
Csak az hal meg, aki ismeri önmagát,
csak az születik meg, aki
önmaga tanúja.

Futnom kellene, mondtam magamnak,
de ehhez előbb oda kell
fordulnom lelkemmel
nem mozduló őseimhez,
akik visszahúzódtak saját csontjaik tornyába,
akár a csontvelő,
nemmozdulásuk
a befejezett dolgokhoz hasonló.

Futhatok, mert ők énbennem vannak.
Futni fogok, mert csak ami önmagában
mozdulatlan, csak az
képes mozdulni,
csak aki egyedül van önmagában,
azt kísérik el; és tudja, hogy láthatatlanul, a szív
még erősebben visszaomlik saját
középpontja felé,
vagy
bolygókra szakadozva hagyja, hogy megszállják
teremtmények és növények,

vagy
elterülve hever piramisok alatt,
akár egy idegen mellkas fonákja.

II
Minden egyszerű, olyan egyszerű, hogy
érthetetlenné válik.

Minden annyira közel van, olyan
közel, hogy
visszahúzódik a szemek mögé,
és már nem látható.

Minden olyan tökéletes
tavasszal,
hogy csak ha az egészet körbeveszem én magam,
akkor veszek róla tudomást,
mint ahogy a sarjadó fűről tanúskodnak
a száj kimondta szavak,
tanúskodik száj a szívnek,
a szív saját magvának,
a benne lévő mozdulatlannak, akárcsak
a föld önnön magvának,
mely a gravitáció végtelen
karjait terjeszti ki maga körül,

mindent magához ölel és egyszerre
olyan szorosan ölel,
hogy karjai közül kiszabadul a mozgás.

III
Futni fogok tehát, minden irányba
hirtelen,
tulajdon szívem után fogok futni,
mint egy harckocsi után,
melyet minden irányból egyidejűleg
húz megostorozott lovak ménese.

IV
Futni fogok, míg a haladás, a hajsza
maga túlhalad engem
és eltávolodik tőlem,
akárcsak a gyümölcs héja a magtól,
míg maga a futás
maga fog futni és maradni.
Én pedig omolva
ráborulok, ahogy ifjú férfi
üdvözli szerelmesét.

V
És miután kész leszek arra is, hogy a futás
felülmúljon engem,
miután
a magától mozgó futás úgy megáll,
mintha kőből lenne vagy
még inkább, mintha higany
vagy tükör foncsoros
fonákja lenne,
akkor minden dologban majd magamat nézem,
magamhoz ölelem magam
egyszerre az összes dolgot,
és a dolgok
visszahajítanak, ha már
mind, amily dolgok bennem megvoltak,
régesrég túltesznek rajtam, a dolgok.

VI
Íme,
maradok aki vagyok,
a magány zászlaival, a fagy pajzsaival,
visszafelé magam felé futok,
tépem magam minden irányból,
tépem magam magam elől,
magam mögül, jobbról és
balról, magam fölül és
magam alól, távozom
mindenhonnan és ajándékozom
mindenhol az emlékezés jegyeit:
az égnek – csillagokat,
a földnek – levegőt,
az árnyaknak – lombos faágakat.

VII
…furcsa test, aszimmetrikus,
ámul önmagán
az égitestek jelenlétében,

ámul a nap előtt,
várja türelemmel, hogy a fénynek nőjön
megfelelő teste.

VIII
Saját földedre támaszkodni,
amikor mag vagy, amikor a tél
hosszú fehér csontjait engeszteli
és a tavasz győzedelmeskedik.

Saját hazádra támaszkodni,
amikor, ember, egyedül vagy, amikor üldöz
a szeretetlenség,
vagy egész egyszerűen, amikor a tél
oszlik és a tavasz
megmozdítja a maga gömbölyű tereit,
akárcsak a szív,
középről a szélek felé.

Megtisztultan indulni a tavaszi
dologidőbe,
szólni a magoknak, hogy ők a magok,
szólni a földnek, hogy ő a föld!

De mindenekelőtt,
a magok mi vagyunk, mi vagyunk
akiket hirtelen meglátnak minden oldalról,
mintha éppenséggel egy tekintetben laknánk,
vagy egy mezőn, ahol fű helyett
tekintetek nőnek – és mi magunk
hirtelen, keményen, majdnem fémesen
kaszálni kezdünk, hogy ekképp a füvek
hasonlítsanak az összes dologhoz,
melyek között élünk
és amelyek
a mi szívünkből eredtek.

De mindenekelőtt,
a magok mi vagyunk és készülődünk,
hogy magunkból átváltozzunk valami mássá
valami sokkal magasabbá, valami mássá
ami a tavasz nevet viseli…
A jelenségek belsejében lenni, mindig
a jelenségek belsejében.

Mag lenni és saját
földedre támaszkodni.

Fordította: Kiss Zsuzsánna