Ádám Tamás: Fénylő tulipánok a kozmoszban

Halmai Tamás Hangtáj című hármaskötetéről

Aki valamennyire járatos az irodalomban, jól tudja, mennyire szerteágazó tevékenységet folytat Halmai Tamás: versek, prózák, esszék, kritikák, kismonográfiák. Leginkább a nyelvvilágokról szóló esszéírói munkássága kapcsán kötődik a nyelvészethez is. Olyan természetességgel vándorol a műfajok között, mint kevesen e tájon. Mégis azt mondom merészen: a költészet az igazi otthona. Egészen elképesztő tempót diktál; a hihetetlen mennyiség minőséggel párosul. Ötvenéves korára igen komoly életmű áll mögötte. Gyakorló íróként nem is nagyon értem, hogyan lehetséges ez; ennyit, ilyen színvonalon! Legutóbb egy háromkötetes művel jelentkezett Hangtáj címmel. Közel kétezer új verssel találkozunk, mindenki kedvére válogathat a szövegformák között: szabadversek, haikuk, koanok (kinyilvánítás, fenséges üzenet), epigrammák, szonettek, szójátékok váltják egymást.

Nehéznek tűnő szövegek könnyedek lesznek, mint Orpheusznál, a legendás dalnoknál. Nem is kell mást idehoznunk bizonyságul, mint az Egy mítosz átrajzolása című verset: „Aki lement, még Orfeusz volt, / aki feljött, már Krisztusunk. / És Eurüdiké, / vele lépett a fényre.” Átrajzolunk, megrajzolunk. Halmai mindig nagyon pontosan fogalmaz, erőlködésnek semmi nyoma. Gondolatgazdagsága zavarba ejtő, amely a könnyedséggel párosulva egészen kivételes élményt nyújt. Mert van az úgy, hogy átfutunk szép sorokon, amelyeket aztán gyorsan feledünk. Halmaitól nem szabadulunk ilyen könnyen; visszük magunkkal erkélyre, boltokba, lombsátrak alá.

Egy fontos üzenet az első kötet elején: „Írni annyit tesz, mint viszontszeretni.” Christian Bobin francia költő csodálatos sora jó helyre került. Halmai is viszontszeret. De hányféleképpen lehet szeretni? Megannyi kérdés: a viharos tengert vajon lehetséges? Ha leírjuk a látványt, szeretjük a szavakat, a morajlást? Halmai megfejtése szerint: „… megfúlni képzelhetetlen / nyomorúság, / ha látnánk a tengert, / a valódit, / megijednénk a szavaktól.” Valahol ide kívánkozik a Fecske című vers is: „Ha beszélek, eszembe jut, vajon / mit helyettesíthetnek a szavak, / pótolnak vagy fednek el szép halom / ragok, regék, rögök, ha botlanak elő a szájból,…”

Halmainál fontos szerepet játszik az otthon, a hazatérés. Az a pillanat, amikor rádöbbenünk, hogy „a szülői ház gyermekkor koporsója.” Ilyenkor megrendülsz, tudod, valami végérvényesen elveszett vagy átalakult, ám a múlt szeletei megmaradnak, még akkor is, ha más a fény dőlésszöge és másként élünk meg hajdan volt történéseket. „Mostantól nem dobog, hanem ringatózik a szív.” Keresünk, kutatunk: „és virradatra hazaér az otthon, / felváltja az időt a fény.” Ha meg nincs otthon, várjuk csendesen, egyszer megérkezik: „Az esti udvar árnyait / egyenként szoktatjuk a házba. / Nekünk is otthont alapít / a csillagok honfoglalása.” Hazatérni mégsem annyira egyszerű, mint elsőre gondolnánk: „Mióta minden ház az otthona, / jaj, nem talál, jaj, nem talál haza. / Benéz itt is, ott is az ablakon, / melyik lakás lakályosabb…”

Eddig is tudtuk, Halmaitól nem áll távol a filozófia, a gondolkodó líra: „Isten van, / akit jobban szeret, / de ez nem jelenti azt, / hogy másokat kevésbé.” A Szókratész kakasa című vers így indul: „Hány minden van? / Legtelhetetlenebb / az üres én.” Folytathatjuk hosszú időn keresztül: „A kert a Kert metaforája. / Az ember az Emberé. / De Isten?” Az Ecce homo zárósorai: „Az ember ennélfogva éppen annyira ember, / amennyire se több, / se kevesebb magánál: / annál, ki bármi inkább / lenne, mint éppen ember.” Nem muszáj túlbonyolítani ezeket a verseket sem. Viszont nem árt minden szavára, gondolatára odafigyelni. Így tán jobban megérjük a világot.

Költőnknek van egy összegző, tág verse, a Vadlovak című. A kozmosz hallatán Juhász Ferenc jut eszünkbe, de itt másról van szó, semmiféle hatás-ellenhatás nem érvényesül. Hitvallás is lehetne: „Az űr kolostorában/ Isten az egyetlen lakó. / Csillagtól csillagig kiterjed / cellája, s rendszereken túlra / a kerengő, ahol a napi sétát / éneklőn megteszi. / Tőlünk vonult el, hogy ha holnap / lelkigyakorlatra megérkezünk, / idegen testünket kozmoszi tulipán / s a legtisztább teremtés / fogadja, montanai vadlovak / szelídségéhez mérhető.” Ebbe a vonulatba illik a Staféta című vers is: „Hogyne volna egekből vétetett: / csillagok anyagából áll a test, / s a tüdődbe áramló levegő / távol terekből iramlott elő; egész világot gyűjt egybe az ember, / s szór szét a nemlét, sarjadjanak újak; / füvek éppúgy felcsapnak bő cetekkel / alanynak, tárgynak, létnek, szemtanúnak”

Legyen hát Halmai Tamás a kozmosz költője!

Zavarban vagyok, mert sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, ha szóvá tehetnék legalább néhány tévedést, hamis hangot, szakmai melléfogást. Csakhogy ilyeneket gyomként szétszórtan sem találok. Nagy könyv a Hangtáj. Már az sem könnyű feladat, hogy a szebbnél szebb versek közül melyiket emeljem be ebbe a szövegbe. A Nővérek című: „A nővérek hite szerint / a nap akkor is felkel, / ha senki nem imádkozik hajnalokért. / A nővérek mégis hajnalokért imádkoznak, / mert szerelmesek a fénybe.” Szerzőnknél rendkívül fontos élmény a fény, eligazodási pont, remény, tisztaság, himnusz.

Az ősz madarai: „Amíg az ősz madarai / – csőrükben fénnyel, himnuszokkal – / meggyűlnek ágon, égen: / van tér, és lesz táj, / és hihető, hogy voltunk.” Vagy: „Ahol sok a bűn / ott nem levegőt, hanem / fényt lélegzünk be.” Megint máshol: „Bennünk telel át, / mint a szerelem, a fény. / Él, ki belelát.” Emitt Copy, right cím alatt: „Egyetlen fény van. / A többi azt másolja. / És a többit: mi.” Még egy: „Míg kitaláljuk, hogyan / téveszthetnénk össze / az anyagot a fénnyel.” Folytassuk: Túlélők közt című: „Megvárom, amíg besötétedik. / Akkor kezdem el keresni a fényt. / A tapintatos romlás helyeit / tűvé teszem a szénakazalért”. De tényleg az utolsó, a Szieszta: „Aki a fényeket fölneveli, / tudja: a valóság nagykorú álom, / és tavaszból a nyár istenei / kihajtanak sziesztás délutánon.”

Legyen hát Halmai Tamás a fény költője!

Hiába a helyszűke, fontos megemlítenem, kikkel kerülünk áttételesen kapcsolatba, kiknek a gondolataival szembesülünk már az első kötetben. Ajánlások, nevek sora jelzi, kik érintették meg Halmait valamilyen formában. A teljesség igénye nélkül: Fellinger Károly, Hegedűs Gyöngyi, Báger Gusztáv, Iancu Laura, Beney Zsuzsa, Vörös István, Czigány György, Petrőczi Éva, Bánfai Zsolt, Szondi György, Jean-Michel Maulpoix, Wirth Imre, Leveles Ibolya, Györgyi Csaba, G. István László, Balla Gergely, Csoóri Sándor, Báthori Csaba, Uri Asaf, Visky András, Nick Cave, Csobánka Zsuzsa, Bartusz-Dobosi László, Deres Kornélia, Falcsik Mari, Selma Lagerlof, Nagy Gáspár, Rainer Maria Rilke, Dobozi Eszter, Christian Bobin, Keszthelyi Rezső, Agatha Christie, Tóth Krisztina, Filip Tamás, Vörös István, Győrffy Ákos, Halmosi Sándor, Eugenio Montale, Sebestyén Márta, Szörényi Levente, Viola Szandra, Kurtág György. Nagy nevek, remek szerzők. Ugyanakkor kissé meghökkentő, hogy ennyi névvel, idézettel nézünk szembe egy könyvben, nem nagyon találkoztam még hasonlóval. Nagy a veszély: szétfolyhat a szöveg. Költő legyen a talpán, aki kézben tudja tartani a gyeplőt. Nagy a csábítás különös kalandozásokra. Halmainak zökkenők nélkül sikerül az átmenet. Ha kimaradt volna néhány név, tán még hiányozna is.

Második kötet. Semmi sem változik, nincsenek törések, hullámok, folytatódik az egyenletes, színvonalas líra. Hömpölyög a gondolati költészet is, amelyet magaménak érzek, jólesik kicsit megállni két mondat, két gondolat között, összekötni, ipszilont rajzolni. Figyelemre méltó az a fegyelem, ahogyan költőnk még a szabadverseknél is egymás mellé teszi a szavakat, nincs fölösleges beszéd, szikár és húsos mondatok vannak. Léteznek törvényszerűségek, melyeken mégiscsak lehet csavarni: „A legszebb végtelen a kör. De a / nem-kör is legszebb, s a nem-végtelen / szintúgy. Ki merne csúfolkodni azzal, / mi van, vagy azzal, ami nincs?” A fény fonala sem akad el: „Anyagból s fényből sül ki a kenyér, / napot szüretel, aki borért szőlőt.” És amikor különös kettősség van jelen a Misszióban: „Akinek az a küldetése, hogy / ráébresszen világot s túlvirágot / arra, hogy küldetése van: magán / kezdi s fejezi be a missziót. / Közben azonban? Leviatánkölyköt / cseperít lélekké, simogat Istent, / az éjszakát a fényre kivonszolja.” Az eddigieket olvasva sem jelenthetjük ki, hogy a játék, a könnyed csavarások, a mosoly hiányoznának a kötetekből, éppen ellenkezőleg: Halmai él a lehetőséggel, bátran kísérletezik. Példának hozom A se-se embert: „A se vége, se hossza városkában, / a se füle, se farka utcácskákon, / a se ki, se be kapuk árnyékában, / a se híre, se hamva ég alatt, / a se lát, se hall szenvedélytől sújtva, / a se szeri, se száma társak nélkül / se szó, se beszéd – se té, se tova: / a se-se ember elindult maradni.”

Egy fontos momentumról még nem szóltam: a misztikum jelenlétéről. Elsősorban az Istennel való titkos egyesülésre való törekvésre gondolok, a természetfeletti titokzatosságra. S addig?, kérdezi a költő: „Az idő is személy. Különben mily mód / szerethetnénk a múlást – elevenség / gyermekeit a fényseperte tájon? / Spirituális szingularitás: / az új ember nem ért, csak Istent. S addig? / Isten Fiának is anyára volt / szüksége születéshez, tudomáshoz.” A Patrisztika című versben: „Remete hajnal. Fűszálak is egyként / ocsúdnak, fény külön-külön tanúi. / Már harmatcsöppek társadalma tengert / indítványoz, s kezdetét veszi azzal / az Egy. Tudni sivatagról, húzódván / nem a világtól el, hanem Istenhez. / Monasztikus mezők fölött csillag fú.” A Krisztust virágzó kereszt címet olvasva kissé megijedtem: csak nem pátosz szökött a könyvbe?! Úgy sikerült kikerülnie a szerzőnek ez a csapdát, hogy egy szót helyezett a metafora elé: „Szeretet:” Így már rendben van. Még egy szép példa az Árnyékba bújt fény induló két sora: „Isten nem fél. Árad es áraszt. Fénylik. / Visszarettenni végesek szokása.” Ez is lehet: „Istennek átadom magam, / hogy visszakapj sokszorosan.” Végül: „Beszélj, beszélj zsoltárul, / s Isten csöndje föltárul.”

Legyen hát Halmai Tamás a misztikum költője!

Zene a fülnek a vers, a szó maga valóságos értelmében is: a szerző sok helyütt ír a jazzról. És azt is megtudhatjuk: milyen a japán blues. És olvashatunk történeteket a Rolling Stones kolostorból is. A zene gyermekei című vers: „A Rolling Stones kolostor kapujában / poros, kíváncsi vándor állt meg. / „Honnan vettétek a kolostor nevet?”, / kérdezte egy arra őgyelgő szerzetestől. / „Már ez volt a neve a születésem / és a rend születése és vallásunk alapítása / és a világ eredete előtt”, simogatta szakállát / a szerzetes. „Aztán a zene fiai vették / kölcsön, mert Istennek kedve támadt / a bluesra”, tette hozza dudorászva.”

Tobzódhatunk a szép sorokban mindenütt: „kígyót teker / a szív köré a tél / de a hüllő is gyönyörködik / a bokrok napsütötte oldalában”. Máshol: „Csigaházban is óceán lakik, / ha elég alázatos a ladik.” Arrébb: „Ahogy reggel az erdő kilélegzi / a madarakat! Tanulj megérkezni.” Megint máshol: „Hímezz felhőre éneket. / A katarzist a kórus / gondolkodásod nélkül megcselekszi.” Távolabb: „Az ölelés az időt megállítja – / ragyog a tulipánok / ezer puhácska megalitja.” Közben: „A kert fölött a dombhát; / a tisztánál fehérebb / térben a hajlandóság”. Tovább: „Ahol arcod kezdődik el a tájban, / ott mézek, füstök, múlt és talizmán van, / búcsút nem ismer a találkozástan.” Újabb: „Saját zsebemből csenek néha titkot. / Forgatom fény felé, megmutatkozzék / tisztán a semmi.” Persze már bőven a harmadik kötetben járunk. „Hozzád férkőzöm közelebb, hogy rózsák / suttogásából az Istent kiértsem. / A messze néző csak távolodót lát. / Orrod hegyéig elég elfürkésznem / a világot…” Újabb: „A ház kikötve, a kert lanyhán ringó / fákkal teli, hullámzik madár, ringló, / s a gyönyörű nő áldást énekel: / zengő mosolya méhek után cikkan. / Békét köt összes életeivel. / Lila lábkörmén kelő napból tíz van.” És: „Rejtekezik a szép. Rejtelmezi / magát más szépség mögé az arany; / bujkálnak nyílt láng megfejtései / nővérem óvó arányaiban.” Legvégül: „Karavánba kötve a tulipánok. / Megindulásra kész a kert. Kulacs / helyett levélen harmatcsöppek gyűlnek, / termés ez is, frissebb múló gyümölcsnél, / angyalok örökítőanyaga.”

Legyen hát Halmai Tamás a szépség költője!

Nem kell ide már semmi, egyetlen dolgunk marad: időnként leemelni könyvespolcunkról ezt a súlyos hármaskönyvet. Ne legyenek kétségeink: szegényebbek leszünk, ha kihagyjuk.

Halmai Tamás: Hangtáj (Napkút Kiadó, Budapest, 2023)