Bánfai Zsolt: Költözés, Tárgyaim, Szócsata

Költözés

Nem csukódik be magától
egy ajtó sem –
mégis itt marad a nyílás
a falban,
a huzatban reszkető múlt,
egy tányér,
egy elfelejtett kulcs
a zseb alján,
még mindig a régi nevet
keresi a levél,
még mindig azt hiszed:
hazajössz valahova –

de a szoba már másnak mesél,
az utcanevek
nem ejtik ki többé
a nevedet,
és ahogy lépsz,
a föld alig tart meg,
mintha kérné vissza
amit egykor
tévedésből adott oda
neked.

Tárgyaim

A szobában megállt a nap –
nem úgy, mint az órán,
hanem valahol a mennyezet és a lélek között.
A kilincs hidege nem változik:
mindig olyan, mint egy kéz,
ami visszafog.

Az ablak nem kinéz, csak kifelé van,
mint az ember, ki nem kérdez már.
Az udvaron
a pad felett elhajlik a diófa árnya,
s ha sokáig ülök rajta,
a beton is meghallgat.

A padláson
gyűlnek a félbehagyott mondatok,
pókhálók közt száradó múlt,
egy létra vezet föl –
korhadt fokai
gyerekkorom bordakosarára emlékeztetnek.

A rács nem zár be,
csak jelez,
hogy itt valaha valaki félni tanult.
Az égbolt ma alacsonyan jár,
akár egy szelíd figyelmeztetés.

Én pedig
összeszedem a tárgyaimat,
mint aki már nem költözik el,
csak új nevet keres
ugyanarra a csendre.

Szócsata

Nem hullanak a szavak, nem pihennek,
döngnek fejemben, mint éles kövek,
mind több, egyre éhesebbek,
rágok, ők morognak, mint a harapott kenyér –
csendben lesnek.

Ne hidd, hogy ez a vég:
nem békét akar a világ, csak a zűrzavart,
a szív sem csendes, lüktet csupán,
mint egy felejtett harc –
meg nem nyerheted, de tudd:
egyre hátra, mindig előre,
nincs más út.
Gyilkos szavak gyomorban, méhben,
fortyognak csak egyre, lenn a mélyben –
és ha eléred, mi célod, mit akarsz,
sose lesz benne nyugalom.
Nézd, nem érted, de ha megragadod,
megragadlak –
hisz magad vagy a lélek.
Semmi vagyok, de itt vagyok,
egészen. Talán érted.