Baán Tibor: CSILLAGPOR – széljegyzetek (II/1)

I.

Szótárunk lassan alakul ki, s ha már kialakult, akkor se könnyű kifejezni magunkat, mert a hétköznapi beszéd inkább elfedi, mint felfedi azt, aki vagyunk.

Ne áltassuk a bennünk lévő Szellemet, ne alázzuk meg. Pontosan tudja ugyanis, hogy valóságunk méltatlan hozzánk. Mindenütt betanított emberek. Ez szakács, az ács, az gépkezelő, ezer és ezer módja a létezésnek, örömnek és bánatnak, a fontosság átélésének egy íróasztal mellett… Tudom, mindez fontos, mint a méhkaptárban a zsongás, de azt is tudom, hogy mindennek akkor van értelme, ha mindezt áthatja az öröm.

Ami mechanikussá válik, abból kiszáll a szellem, a hit, a meggyőződés. Ugyanakkor a legegyszerűbb tevékenység is telítve lehet az élet szeretetével. És ez érvényes a művészetre is, mint minden munkára. Mert a tevékenység bármennyire is meghatározza az embert, valójában az emberi viszonyulás határozza meg a tevékenységet.

Az emberi tényező mint a kedély, a megértés, az elfogadás, az építés, az összeműködéseszméje átüt a kő, a vas, a halál hidegén. Egyetlen megértő pillantás értelmet ad az útnak, mely a világ fölé vezet, mint egy vasúti átjáró. Jönnek, mennek a szerelvények, napok, hetek, évek, amelyek az élet utasait szállítják. Ki tudja hová a téridőben?

A világ mint látható valóság, benne a saját testünk eleinte nem valami unalmas tantárgy, hanem izgalmas tanulnivaló. Micsoda szó ez. A messziről jött léleknek tanulni kell. A test, mint érzékeny biológiai szerkezet épp olyan általános alapelvek szerint működik, mint az élet nevű vegetáció, flóra, fauna.

Általában mindenki a mesékkel kezdi. Nincs is annál jobb kezdet. Végeredményben a mesékben benne van az egész világ. Valójában a lét mintázata, az élet alapvető ismerete. Mítosz, égígérő fa, amely összeköti a világokat, a fentet és lentet. A mesehősök sokfélék, alapjában véve típusok, lusták és szorgalmasak, találékonyak és ügyetlenek.

És a mese egyik nagy titka, hogy az élet akadályain keresztül vezet az út a boldogsághoz. A mese világképet ad, mikor azt mondja, hogy „jó tett helyébe jót várj!” Ez az ok és okozat törvénye. A jó jót vonz a rossz pedig rosszat. A gonosz hatalma legyőzhető. Mert a mese alapvetően a jó és az rossz küzdelme, amely kivétel nélkül a jó diadalát jelenti. A dualitás felett ez mindig megvalósul.

Az egyetemes sors elfogadásának lélektanát leginkább az ősi kultúrák árulják el számunkra. Nevezetesen a halálhoz való emberi viszony változására célzok. Arra, hogy az archaikus emberben még megvolt az elfogadás kultúrája. Ez részben a lélekvándorlás ősi hitvilágából következik. A Mahábhárata szerint: „Nem jut nemlétező létbe, / se nemlétbe mi létezik, s ezek határait tudják az Igazat ismerők. / Az ember örök lelke múló testekbe költözik, / de maga végtelen, senki meg nem ölheti: küzdj tehát!”

Az ősi népmesékben nem nehéz felismerni ezt azt az ősi tudást, amelynek forrása és eredete nem ott van, ahol a körülöttünk élő európai népeké. Tagadhatatlan, hogy a mi tradícióink, mesemotívumaink egyformán különböznek a német és a francia (s folytatható a sor) mesemotívumoktól, amelyek az idő homályába vesző eredetmondákra és mítoszokra utalnak vissza.

A mesékben ábrázolt világkép érezhetően még nem intellektualizálódott. Szó sincs stílusgondokról, magyarázatról, csak teremtésről, a képzelet kacskaringóiról, ahogy birtokolja a létezés még szét nem analizált teljességét.

Az ősi paraszti kultúrákban, mint ez Nyírő József regényeiből is kiolvasható, az emberi nyomorúság, a kollektív szenvedésben alakult vallásos világkép magyarázza a megszelídített halál paraszti rítusainak kialakulását.

Nyírő József népies realizmusa képes a jelenben felfedezni a múltat. Költői epikájából kiolvasható, az emberi nyomorúsággal dacoló emberi helytállás. A kollektív szenvedésben alakult vallásos világkép válik életet megtartó erővé.

A rítusokban életet tápláló, rendező elv nyilvánul meg. Tagadhatatlan, hogy az erdélyi irodalom klasszikusai nemcsak nyelvükben, hanem világlátásukban is forrásértékű, archaikus kultúrát őriznek. Nagy kár, hogy ez a kultúra a Sütő András utáni nemzedék kezén elveszni látszik.

II.

A mese mint mítosz, a mítosz mint vallás az egyént a nagy egyetemességbe kapcsolta. Az éntudat megerősödése, az ego fontossága viszont az ént – mint egyetemességet ünnepelte. A szentimentalizmus (van benne némi feminista fecsegés, pletyka és túlzott érzékenység, hogyne volna) valóságos mozgalom lett, kibontakozott a szalonélet. Ennek folyományaként az érzelemkifejező szavak vegetációja indul el. Hirtelen fontossá válik az én másoktól különböző érzése, amely majd a romantika különös figuráit hozza elő. A túlzások, a bizarr hajszolása egy idő után már sok volt, szükség volt a klasszicizmus észszerű fegyelmére, majd a romantika s végül a realizmus (egyik a másikban) kibontakozására.

A műnemek egyben lelkiállapotok.

A líra mint az irodalom ősformája, ősnapja (mondókák, varázsigék, bűvölések, dalok) nem más, mint az emberben lejátszódó érzelmek tudatosítása. Ez pedig szavak által történik. A szó kimondja azt, ami belül még alaktalan, formátlan bánat, öröm, jaj, kétség, szerelem. A belső színpadon, amit nem lát senki, érzelmeink lelkünk történései játszódnak.

Aki énekel, vagy verset költ, képeket lát, amik teremtő erővel bírnak, mégha ezt nem is érzékeljük. Az irodalom képteremtő mágia, vizualizáció, amely a látható és a láthatatlan világok közt keresi az átjárót.

Szereplehetőségek. A líra eleven érzés, sokat kell erről elmélkedni, hogy megértsük micsoda hangterjedelme, érzéstartománya van. És az epika mivel nyűgözi le az olvasót? Persze, azzal, hogy kifeszít egy cselekményszálat, megidéz egy eseménysort, modellezi az életet. És akkor a dráma? Mire kíváncsi? Ezer meg ezer dologra, de nincs más eszköze csak a párbeszéd, a dialógus. Az egymásnak feszülő jellemek sorsa, tragikus vagy nem tragikus küzdelme a beszéden keresztül valósul meg. Ott és akkor, vagyis a szemünk előtt. Szinkronban vagyunk az eseménnyel.

És a műnemek, melyek eleinte nem sokat tudtak magukról, a mennyiség felhalmozás révén mintegy rádöbbentek az őket meghatározó szabályokra. (Arisztotelész) Persze, fogalmazhatok úgy is, hogy a kutató kíváncsiság kezdte firtatni, hogy mi miért van, miféle törvények, vagy szabályok működtetik az irodalmat. Miért ez és mért nem az a mű váltja ki érdeklődésünket?

Az olvasás során az irodalmi művek életre kelnek. És az olvasói élmény a ráismerés által megérti egy másik személy érzéseit, annak hullámzását… A létezés kalandját. Megérti az időbeli egymásutániság által. A mondatok ugyanis egymást magyarázó láncolatokká állnak össze. Jó esetben hatalmas panoráma rajzolódik ki és az olvasó egyre inkább otthon érzi magát a sok szállal meghatározott, egyszerre állandó és változó jelentésmezőben. Ezt az egymásutániság elvének nevezhető megértés, amely lineáris időátélésünk lenyomata az olvasásban és az írásban azt is jelenti, hogy valamiféle eseménysorrendet alakítunk ki.

Hiszünk abban, hogy lineáris időtudatunk nem véletlenül érkezett A-ból B-be. Hiszünk a küldetésben, az élettanulság mágiájában. Hiszünk abban, hogy semmi sincs véletlenül, hogy minden esemény a javunkat szolgálja. Mi ugyanis Isten anyagba merült érzékszervei vagyunk. Vándorok, akikben érzésekké, tudássá válik a teremtés.

Nem tudjuk kikerülni a hatás, ellenhatás, mint ok és okozat törvényét. Bármilyen szikrázó fantáziával is rendelkezzünk, ugrándozunk bár lent és fent között, a szivárványból készítsünk italt, csillagokon rendezzünk be álomszobákat, mindegy, az idő egymásutánisága, mint az ok és okozat törvénye határozza meg életünket, sorsunkat. Ez a tény drámai következményekkel jár.

Halottunkat nem tudjuk visszacsalni a sziklára, ahonnan lezuhant. Az idő egyirányú, lineáris áramlás.

És mégis, az idő mely testünket egyik szívdobbanástól a másikig lendíti, hogy összekapcsolja az idő fázisait, csak az anyag síkján lineáris. A szellem egyszerre több helyen lehet.

III.

Az időpanoráma, mint a jelen (ami lehet pillanat, de több óra is akár, mert a szubjektív létmegélésből praktikusan következik), a múlt pedig áramlás visszafelé az időben, az egyre távolabbi idősűrűbe, pontosan mutatja, hogy az objektív idő a cselekvő személyben folyamatosan változik, a fontos a gépies most, a jelen, ami azonnal elindul visszafelé.

Az időtényező, mint a cselekvést befolyásoló és magyarázó mozzanat a tudatban, mint érv és ellenérv jelenik meg. Az idővel való gazdálkodás során az én csak ritkán függetlenítheti magát az idő parancsától, amely valósággal megszabja a teendőket. Nem egyedül, hanem téridőként, hiszen a térbe helyezettség törvénye kikerülhetetlen. S legyinteni lehet erre az

összefüggésre, ha arra gondolunk, hogy ezt az egész helyzetet, kozmikus játékszabályt, az idő és a távolság mérése szinte automatikus. Csakhogy valamikor el kellett sajátítani. mindezt.

Az objektív idő a tudatba áramolva (tegnap ez történt, ezt tervezem holnapra) elég hamar elveszti körvonalait, mert a szubjektum világába illeszkedik, ahol az ok és okozat lineáris logikája már felcserélhető. A fantázia belépése – mint a képzelet mindenhatósága – már kivezet a realista időfelfogás ketrecéből. A determinált létezésből a szubjektív időbe.

Az időkaland cseleivel nehéz betelni. Valójában a kitörés vágya nem új jelenség. A fantázia mindig a téridő legyőzését jelenti. Ennek egyik eszköze a vízió, amely

a lírába és a prózában is nagy utat járt és jár be. Utat kínált ugyanis abba a lelki térbe, ahol a történelem sebei gyógyíthatók.

IV.

A világirodalom Goethétől származó fogalmán érdemes elgondolkozni. Tagadhatatlan, hogy a nagy nemzetek irodalma, mint valami mágneses erőtér hat a kisebb nemzetek irodalmára, de az is igaz, hogy létezik visszahatás. Az inspiráció nem ismer ugyanis országhatárokat.

Hol és mikor bukkan fel egy remekmű? Megjósolhatatlan. Tény, hogy a történelmi kataklizmák az emberi lélekben is megjelennek. Néha utórengések formájában. A XIX század második fele és a XX. század eleje az epikában egyszerre érzékeli a korábbi panorámák szétesését, a nagy célok, történelmi ábrándok kudarcát, a hősiesség lázas eszményeinek kihűlését, s a feladhatatlan sejtelmet, hogy nincs vége semminek.

A romantikus világkép centrumában a jobbítható világ, az alakíthatóság ethosza a fontos. És minden mű, amelyben ez az aktivitás megjelenik az optimizmus életérzését erősíti, amely óhatatlanul visszautal a romantikára, amely azért lehetett a korábbi stílusok szintézise, mert az emberi genom jövőhitét fejezte ki.

A romantika úgy üt át a realizmus különböző formáin, nem beszélve az izmusok részigazságain, mint vonatkozási rendszer, tükröző felület, mint az emberi psziché alapélménye a világfolyamat végtelen gazdagságáról, amiről az ember aligha mondhat le, mert a jövő fénye és energiája nélkül nincs élet, fejlődés.

A romantika, mint a korábbi világképeket magába fogadó tenger nem szétforgácsol, hanem összetart, a valóságot folytonos átalakulásban és fejlődésben mutatja. Így történik ez, hogy konkrét példát említsek József Attila tárgyias-intellektuális szemléletű verseiben, ahol a tárgyvilág, illetve a tudomány fogalmain átszűrt világ mozgása mint törvény mutatkozik. Tagadhatatlan, hogy a „törvény a tiszta beszéd”, de a rációban megértett világműködés a valóságnak csak egyik oldala, a másik, legalább ennyire fontos, az érzelmi átélés. Ráció és emóció kölcsönkapcsolata hat vissza a kifejezésre, amely végső lényegében egy meggyötört, szenvedő személyiség sorsképletévé válik.

(folyt. köv.)